Mondja el, miképp gazdagodott meg, mi a titka a sikerének – kérdezte az egyik kiscserkész a régivágású amerikai milliomost, akit nevelő szándékkal hívtak meg az egyik találkozójukra. Szegény voltam – kezdi a keménytekintetű öreg úr. Sokan voltunk testvérek, a szüleim naphosszat dolgoztak, hogy legalább fedelet biztosítsanak a fejünk fölé. Mi, gyermekek is hamar neki kellett lássunk a munkának. A földet túrtuk, piacra jártunk, napszámot vállaltunk, de a szegénység mókuskerekéből nem tudtunk szabadulni. Illetve ők, a szüleim és a testvéreim nem tudtak, vagy nem akartak szabadulni. Én gazdag akartam lenni, biztos életet létrehozni. Korán el is költöztem, pontosabban megszöktem otthonról. New Yorkba mentem, ott cipőt pucoltam, újságot hordtam, a rakparton dolgoztam, éheztem és fáztam, de végül annyi pénzt összekuporgattam, hogy elindítottam az első üzletemet. Nem volt nagy szám, de az enyém volt, és tudtam, hogy ha rengeteget dolgozom, a célomat elérem. S pontosan ezt tettem. Éjjel-nappal az egyre nagyobb irodámban voltam, mindent felügyeltem, figyeltem a piacot, a keresletet, s minden erőmmel azon voltam, hogy gyorsabban, ügyesebben, határozottabban lépjek, mint a versenytársaim. Kezdetben baromi nehéz volt, s később se lett más – nevet elrévedve, de tudtam, hogy vagy ez, vagy az otthoni kunyhó és főttpityóka vacsorára.
Néha úgy gondoltam, éreztem, hogy nem bírom, fáradt voltam, sokszor hajnali órákban, amikor az irodában ébredtem, arra gondoltam, hogy megéri-e mindez, de nem adtam fel. Ez a kötelességed, szedd össze magad – ismételtem ilyenkor – végy erőt magadon, győzd le a restséget, rajtad múlik mindez! Aztán nagyot sóhajtottam, visszaültem az írógép elé, elővettem a jegyzeteket, s dolgoztam, dolgoztam. Megnősültem, persze, gyermekeim születtek, értük dolgoztam immár. Pénzem volt, barátaim kevésbé, de minek a barát, ha elég pénz lesz, veszek magamnak belőlük. „A sikernek ára van, nem titka” – mondta volna milliomos barátunk, ha hallott volna Hobóról és telitalálat mondatáról. Szorgalom, türelem, összeszedettség, erőfeszítés, fegyelem, céltudatosság, menetelés. Ezek a kulcsszavak – zárta kiselőadását –, s meglátjátok, nektek is meglesz mindez.
Régivágású milliomos barátunk iskolapéldája azoknak az értékeknek, amelyeket keményeknek neveztem a korábbi bejegyzésben. Ez az értékiránytű északi pólusa. Csupa olyan érték és tulajdonság, ami erőfeszítésről, kötelességtudatról, céltudatosságról, önfegyelmezésről szól. A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
A kemény értékek gyakorlótere az önmegtartóztatás és a munka. Iskolapéldája a böjt, ami nem kell feltétlenül ételmegvonásról szóljon, hanem bármiről, amiről lemondunk, s ami fontosnak tűnt.
De lássuk most, hogy mi történik, ha egy ember, akinek domináns értékei a kemények közé tartoznak különböző más égtájú erényekkel kiegészülve él. Ha a kemény értékek az iránytű keleti felével ötvöződnek, a merev értékekkel, akkor ott egy ultrakonzervatív, a változástól határozottan elzárkózó személyt kapunk. Nincs jobb példám, gondoljunk az amerikai Amish közösségre, ezekre a német származású emberekre, akik életük majd’ minden területén megmaradtak a 18. században. Úgy élnek, dolgoznak, mintha 1785-öt írnánk. Munka, szigor, fegyelem, úgy ahogy őseink tették. Ami új, az gyanús, hiszen minden bizonnyal frivoll. Meg kell maradni a jól bevált formák mellett, s ezek között létezni. E két égtáj valósággal vonzza egymást. Ha a kemény a domináns értékirány, akkor szinte biztos, hogy nagyon erős lesz a hagyományhoz való ragaszkodás.
Ha a kemény értékek az égtáj nyugati, rugalmas értékeivel ötvöződnek, akkor képzeljünk el egy Elon Musk-szerű, újvágású milliárdost. Rengeteget dolgozik, de mindig az új felé tekint. Mindig valamit ki akar találni, megváltoztatni, s mivel akarata igen erős, ezt rá fogja erőltetni másokra is. Az ilyen ember – fegyelmezettsége mellett – megpróbál kreatív lenni, sőt egy idő után rágörcsöl arra, hogy újat mondjon és tegyen. A kreativitás kötelezővé válik, muszáj változtatni, s ha ez nem megy könnyen, magától, akkor dolgozni kell érte.
Végül, ha a kemény értékek a puha déllel kapcsolódnak – bevallom, ritka és bizarr keveredés – azaz, ha valaki nagyon szívós, kemény, önmegtartóztató, céltudatos, ugyanakkor nyitott, befogadó, jóságra éhes, akkor ebből a keveredésből igazán izgi dolgok születhetnek. Gandhi jut eszembe. Egy hihetetlenül elkötelezett és dolgos ember, aki viszont az idegenben nem az ellenséget, hanem a lehetőséget látja. Az erőszakmentes ellenállás önellentmondó filozófiája például ilyen kemény-puha ötvözet.
Jövő héten folytatom a következő értékkel. Addig gyakoroljuk magunkat a kemény égtájon. Nézzük meg, milyen mértékben sajátunk ez az égtáj. Mennyire vagyunk kitartóak, szívósak, erősek és fegyelmezettek. Hogyan? Hát például úgy, hogy ne együnk semmit nyolc órán keresztül (de csak akkor, ha egészségi állapotunk ezt lehetővé teszi).
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.
Nem tudom, figyelted-e meg, hogy az emberek nagy többsége nem boldog. Illetve, hogy is mondjam, nehéz megfigyelni, mert van egy ilyen maszkunk, ami szépen elrejti a tényleges állapotunkat. Olyannyira, hogy legtöbbször mi magunk is elhisszük, hogy minden rendben van. Mint egy vékony kéreg a fortyogó láva fölött, szilárdnak mutatja magát, elpalástolja a rettenetes hőséget, ami alul van. Látszólag – mondom – minden oké.