Mit jelent kereszténynek lenni? (Valószínűleg e kezdőmondat után abba is hagyod, de adj egy esélyt, kérlek!) Nem úgy, mármint a láthatók szerint, hogy megkeresztelnek, vagy templomba jársz, bérmálsz, konfirmálsz, hanem a mélyében, lényegében mit jelent kereszténynek lenni. A szó a latin christianusból származik, ami a görög chrisztianoi átvétele, ami krisztuskákat jelent. Gúnynév, amit a pogány görögök adtak az első Krisztus-követőknek. A magyar Krisztus görögül felkentet, kiválasztottat, nagy dologra megbízottat, királyt, prófétát jelent, aminek a gyökere a héber Massiah. A héberek körében ennek a fogalomnak meglehetősen nagy tekintélye volt. A helyzet kicsit olyan, mint a Trianon szó. Ha azt halljuk, Trianon, szétszakadt országra gondolunk, édes Erdélyre, igazságtalanságra, nemzeti katasztrófára. Ha viszont egy francia mondja ezt a szót, számára ez egy hely, egy királyi kastély, mindenféle keserű érzés nélkül. Nagyjából így viszonyul egymáshoz a héber Massiah és a görög Chrisztosz. Szép fordítása a szónak, de a jelentésmező attól függ, hogy kinek a szájában formálódik a szó. A zsidó ember Dávid utódját, a papkirályt hallja, aki szabadítást, rendet, Isten országát hozza a kiválasztott népnek. A görögnek ez a szó esetleg valamilyen kiemelt szerepet, papi és politikai tekintélyt jelent.
De még ez sem igazán fontos most. Az első keresztények átvették a zsidó jelentést, s a názáreti Jézusra alkalmazták, benne látták beteljesülni az Ószövetség évezredes várakozását. Ezért görög környezetben mindegyre a felkentről, Krisztusról beszéltek. Pogány szomszédaik, hallgatóik kicsit mosolyogva, fanyalogva, csúfondárosan mondták rájuk, krisztuskák, hisz mindegyre róla, erről a fogalomról beszéltek.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
De mit lát? Hová néz, amikor átlép az élet normális szokásain, a „Szia, hogy vagy?”-okon, az „Ez a rend!”-eken? Nézd, ez valahogy úgy van, hogy már a bölcsődében megtanuljuk, hogy miképp működnek a dolgok. Van egy rend, amely összeáll hagyományból, politikából, hatalmi viszonyokból, játszmákból, kicsi gazemberségekből és nagy disznóságokból. De megszokjuk, ez van! Van aki fent van, vezet, fitogtat, s van, aki lent van, túlél. Ma is így van. Négyévente vályúhoz terelnek, hogy egyet harapjunk a szabadságból, de ne feledd, oda is terelnek, majd utána szevasz, a gépezet zörögve, pöfékelve megy tovább. A kereszténység ez ellen lázad. Azt mondja, ez csak káprázat, por a szembe, de nem ez a valóság. A valóság szabadság és közösség, igazság és béke, odafigyelés és optimizmus. A valóságban a világ gyönyörű, s mindenkinek jut étel, s nem számít, hogy épp ki ül a párnázott széken, mert ott csak bepállik a feneke, de attól még nem lesz hatalmas. A valóság a kimondott szó szentsége, a szándék és a mozdulat egysége, a közösség édes köteléke. A valóság keresés és soha meg nem állás, humor és rugalmasság, igazi alázat és szűnni nem akaró kíváncsiság. Vágy arra, hogy belekeveredjen az ember a létbe, élvezze, mint eszkimó a friss havat, habzsolja, s ossza meg, mint jóbarátok a viccet, a bort és az időt. A valóság egyenértékű, de nem egyforma csodálatos emberekről szól, akik büdösek és buták, de egyszerre gyönyörűek és szentek, akik végső soron jót akarnak, csak mindegyik másképp, más úton halad. Aki pedig valamiért nem ezt teszi, az szegény és koldus, még akkor is, ha igazi hernyók váladékából készült is a nyakkendője, s három Rolex virít a csuklóján.
Nos, a keresztény ezt látja, s amikor király előtt áll meg, akkor nem a koronájának csillogó aranyát látja, hanem azt a kicsi ijedt emberkét, aki két kézzel kapaszkodik trónjába, mert fél, hogy leüti onnan a huzat. Ám abban a fonnyadt vénemberben, aki mosolyogva harap egy darab kenyeret, s szájában édesen formálódnak a szavak, mestert és példát lát.
Valami ilyesmi kereszténynek lenni, és sajnos nagyon sokszor épp azok felejtik ezt el, akik szépen kipomádézva forgatják szájukban az Úr nevét. Az igazhitűek ilyenkor fintorognak, kuncognak, s szépen elmennek békésebb helyekre, ahol hiteles létüket örömmel élik. Mert a kereszténység nem izmus, nem ideológia, nem rendszer, nem hatalmi eszköz, nem üdvvonat, nem dogma, nem törvény, hanem hiteles és igaz élet. Élet! Krisztuskák élete.
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.
Nem tudom, figyelted-e meg, hogy az emberek nagy többsége nem boldog. Illetve, hogy is mondjam, nehéz megfigyelni, mert van egy ilyen maszkunk, ami szépen elrejti a tényleges állapotunkat. Olyannyira, hogy legtöbbször mi magunk is elhisszük, hogy minden rendben van. Mint egy vékony kéreg a fortyogó láva fölött, szilárdnak mutatja magát, elpalástolja a rettenetes hőséget, ami alul van. Látszólag – mondom – minden oké.