Rácz Norbert Zsolt: A halál elmélete és gyakorlata

2023. július 29., 19:55
Árkossy István: A Halál halála (olaj, vászon, 60 × 50 cm, 2016)

Lehet sokszor úgy gondoljuk, hogy lényünk bőrünk felszínénél ér véget. Hogy ez a határ. Bent pedig ott vannak a szerveink, s ezekre alapozva jön létre az énünk. Ott fogalmazódnak a gondolatok, ott tároljuk az emlékeket, ott jelennek meg érzéseink. Ott bent.

Azt hiszem, hogy amikor így gondolkozunk rosszul képzeljük el önmagunkat. Vagy ha nem is teljesen rossz az elképzelés, hát elnagyolt, elfuserált, karikatúrája valódi lényünknek. Jobban gondoljuk talán akkor, amikor önmagunkat túlengedjük bőrünk felszínén, s hagyjuk, hogy kiterjedjünk térben és időben. Helyesebb, ha végtelen terekként, úszó, találkozó, egybefonódó amőbákként látjuk magunkat, akik mindenhol ott vannak egy kicsit.

Furcsa? Hadd mondjak egy példát! Ott vannak a kapcsolataink azokkal az emberekkel, akiket szeretünk. Amikor megszeretjük őket, belénk költöznek, s mi is beléjük. Egy amőbanyúlványuk valahogy beleolvad a mi lényünkbe, s ott kezd létezni, élni, akárcsak mi őbennük. S amikor rájuk gondolunk, vagy velük találkozunk, akkor ez a hozzánk tartozó őmaguk, a hozzájuk tartozó énmagunk aktivizálódik. S ezáltal arcunk is (az igazi, nem az, ami a személyi igazolványunkba van belefényképezve) sok száz vagy ezer vonásból tevődik össze. Ha az adott ember nagyon közeli, annyira markánsan a miénk lesz, hogy szinte pontosan át tudjuk élni, hogy miképp reagálna bizonyos helyzetekben. Halljuk a hangját, látjuk az arcát, érezzük, hogy most örül, most dühös, azaz ott van ténylegesen velünk, bennünk, s mi vele, benne.

Még mindig nem tiszta? Hát akkor még egy példa: sokszor úgy képzeljük el az időt, mint egy háromosztatú rendszert, mint egy vonatutazást. Mögöttünk a megtett út, a múlt, előttünk a megtevésre váró szakasz, a jövő, s mi pont itt vagyunk, ebben a jelenben. A három meg nem keveredik össze. Az ember ott van a jelenben, mint a fénykép a személyi igazolványban. Pedig ez sem igaz. Az ember mindenhol ott van, múltban, jelenben, jövőben egyszerre. Elég csak egy pillanat, s a múlt elevenné válik, elég csak egy szempillantás és a jövő felsejlik. Illúzió a hármas osztat, egyedül csak a jelen létezik, amelynek ágai, reagáló részei, lüktető vagy elcsendesedő nyúlványai léteznek. S mi ott vagyunk a mindig-jelenben, az állandóban folyamatosan.

Ezért a halál is csak illúzió, káprázat, valótlan határa a létnek. A halállal csak a karikatúra, a személyi igazolvány-szerű oldalunk fakul el, de valódi lényünk, ami nem ér véget a bőrünkkel, s nem korlátozódik egy illuzórikus jelenhez tovább él. Nincs kezdet, nincs vég, nincs elmúlás, csak létezés van. Tiszta és örök, és másokban élő, mindig jelenlevő lét.

Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben. Csak hagyni kell, hogy lényem átnyúljon a bőr felszínén, felvegye igazi formáját, arcát, jellegét, lényegét, s kiterjedjen a mindenségbe. S ott, abban, amit szeretetnek nevez a Szentírás, a mindenségben, ott egyszerre béke lesz és örök jelenlét. Mert nincs halál, s nincs múlt, s nincs jövő, csak most van, végtelen és tiszta most.