Lehet sokszor úgy gondoljuk, hogy lényünk bőrünk felszínénél ér véget. Hogy ez a határ. Bent pedig ott vannak a szerveink, s ezekre alapozva jön létre az énünk. Ott fogalmazódnak a gondolatok, ott tároljuk az emlékeket, ott jelennek meg érzéseink. Ott bent.
Azt hiszem, hogy amikor így gondolkozunk rosszul képzeljük el önmagunkat. Vagy ha nem is teljesen rossz az elképzelés, hát elnagyolt, elfuserált, karikatúrája valódi lényünknek. Jobban gondoljuk talán akkor, amikor önmagunkat túlengedjük bőrünk felszínén, s hagyjuk, hogy kiterjedjünk térben és időben. Helyesebb, ha végtelen terekként, úszó, találkozó, egybefonódó amőbákként látjuk magunkat, akik mindenhol ott vannak egy kicsit.
Furcsa? Hadd mondjak egy példát! Ott vannak a kapcsolataink azokkal az emberekkel, akiket szeretünk. Amikor megszeretjük őket, belénk költöznek, s mi is beléjük. Egy amőbanyúlványuk valahogy beleolvad a mi lényünkbe, s ott kezd létezni, élni, akárcsak mi őbennük. S amikor rájuk gondolunk, vagy velük találkozunk, akkor ez a hozzánk tartozó őmaguk, a hozzájuk tartozó énmagunk aktivizálódik. S ezáltal arcunk is (az igazi, nem az, ami a személyi igazolványunkba van belefényképezve) sok száz vagy ezer vonásból tevődik össze. Ha az adott ember nagyon közeli, annyira markánsan a miénk lesz, hogy szinte pontosan át tudjuk élni, hogy miképp reagálna bizonyos helyzetekben. Halljuk a hangját, látjuk az arcát, érezzük, hogy most örül, most dühös, azaz ott van ténylegesen velünk, bennünk, s mi vele, benne.
Még mindig nem tiszta? Hát akkor még egy példa: sokszor úgy képzeljük el az időt, mint egy háromosztatú rendszert, mint egy vonatutazást. Mögöttünk a megtett út, a múlt, előttünk a megtevésre váró szakasz, a jövő, s mi pont itt vagyunk, ebben a jelenben. A három meg nem keveredik össze. Az ember ott van a jelenben, mint a fénykép a személyi igazolványban. Pedig ez sem igaz. Az ember mindenhol ott van, múltban, jelenben, jövőben egyszerre. Elég csak egy pillanat, s a múlt elevenné válik, elég csak egy szempillantás és a jövő felsejlik. Illúzió a hármas osztat, egyedül csak a jelen létezik, amelynek ágai, reagáló részei, lüktető vagy elcsendesedő nyúlványai léteznek. S mi ott vagyunk a mindig-jelenben, az állandóban folyamatosan.
Ezért a halál is csak illúzió, káprázat, valótlan határa a létnek. A halállal csak a karikatúra, a személyi igazolvány-szerű oldalunk fakul el, de valódi lényünk, ami nem ér véget a bőrünkkel, s nem korlátozódik egy illuzórikus jelenhez tovább él. Nincs kezdet, nincs vég, nincs elmúlás, csak létezés van. Tiszta és örök, és másokban élő, mindig jelenlevő lét.
Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben. Csak hagyni kell, hogy lényem átnyúljon a bőr felszínén, felvegye igazi formáját, arcát, jellegét, lényegét, s kiterjedjen a mindenségbe. S ott, abban, amit szeretetnek nevez a Szentírás, a mindenségben, ott egyszerre béke lesz és örök jelenlét. Mert nincs halál, s nincs múlt, s nincs jövő, csak most van, végtelen és tiszta most.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.