Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség. Ha kívülről néznénk csodálkozva keresnénk, hogy hol van ennek az olajozott gépezetnek a karmestere, hiszen mindenki – a rokonok, szomszédok, s még a távoli ismerősök is – csendesen és tapintatosan valamilyen feladatot végez. A halottat kinyújtják, megmossák, felravatalozzák, a gyászoló hajlékba ételt hoznak, megszervezik a virrasztást. Csendesen énekelnek, beszélgetnek, sírnak a halott mellett. Osztoznak a gyászban és tehermentesítik a családot úgy, ahogy tudják. Az öregek csendes szóval utasítanak, s mindig megvan az, aki elmegy a papért, előkészíti a házat, vezeti az éneklést. A halott ott van közöttük, megtekinthető, el lehet búcsúzni tőle, ravatala mellett beszélgetni lehet róla, akár vele is. Köztes, mintegy felfüggesztett állapotban van élet és elmúlás között. Testileg még jelen, emlékileg úgyszintén, de mégis megváltozva, készen a lét nagy fordulatára. A temetés napján aztán egybegyűl az egész közösség. Még az életében nem túl megbecsült embernek is kijár ez. A szertartás a háztól indul, az otthonából, átvezet a templomba, a közösség szentségre utaló helyére, ahol minden bizonnyal megkeresztelték az elhunytat, ahol bérmált vagy konfirmált, megházasodott, ahol lehetősége volt életét a végtelenséghez kötni. Az egyházi szertartás kiemeli az otthonból, a közelségből. Míg a virrasztás éjszakáján még ott feküdt a házában, tárgyai, bútórai között, immár végleg megváltozva, de még mindig jelenvalóan, a templomi szertartás kiemeli e hétköznapiságból. Még mindig itt van közöttünk, de már másképp. Mint amikor hosszú útra készülünk, összecsomagoljuk a dolgainkat, felöltözünk, kézbe vesszük a kulcsot, de még egyszer visszanézünk. Az utazás ténye megkérdőjelezhetetlen, bőröndünk már a kezünkben, kezünk a kilincsen, de még egyszer, mielőtt kilépnénk, vissza kell nézni. Ilyen a temetési szertartás is. Kéz a kilincsen, láb a küszöbön, de még egyszer vissza kell nézni.
Ezután indul el a gyászmenet. Élén a pappal, aki – jobb híján – menedzseli az átváltozást, mögötte a koporsó, majd a család és a közösség, ki a temetőbe. Ez a másik falu. Ugyanolyan, mint az élőké, lakókkal, nevekkel, rokonokkal, barátokkal, szerelmekkel és szenvedélyekkel, ám ezek az emberi érzések itt kikristályosodnak, sírokká, emlékekké, fák között suttogó árnyakká desztillálódnak. Ide viszik ki az elhunytat, a másik falu egyik otthonába, az övébe. Az élő településből eljön mindenki, megáll egy picit a sír peremén, lenéz a mélybe, énekel imádkozik. Ilyenkor mindig a lét küszöbén áll mindenki, aki jelen van. Halál partján innen, élet partján túl. Ez az a pillanat, amikor az élők, a gyászolók maguk is egy kicsit felfüggesztődnek, a halál és elmúlás fölé sodródnak. Belenyúlnak a végtelenbe, de csak egy pillanatra, addig, amíg az elhunyt személy lélekladikját eltolják a parttól. Mint a hajósok, akik csónakot lendítenek a tenger felé, lábuk vizes lesz egy kicsit, de azért még szilárdan áll a földön. Itt is az örökkévalóság körülzsongja a szertartáson levőket, de csak egy kicsit.
Amint az utolsó rögök és virágok is megtalálják a helyüket, lezárul egy fejezet. A halottat kikísérték, elbúcsúztak tőle, átadták nemcsak a földnek, hanem a léleknek. Ami egy-két nappal azelőtt még az elhunyt otthonában indult, már-már hétköznapi körülmények között, most végleg lezárult. Aki elmenni készült, nemcsak kezét tette a kilincsre, hanem vonatra szállt, s a szerelvény elvitte őt szemeink elől.
De az élők számára még nincs vége… Valahogy vissza kell menni, hiszen létük felfüggesztődött, a két falu határán megrekedt. A temetőben nem maradhatnak, hiszen még élnek, haza nem mehetnek, mert tele vannak halállal. Valami olyat kellene tenni, ami mindenestől az életről szól, valami testit, szervit, életízűt. Erre való a tor, a visszatérés, amikor a rágás ösztönössége visszaőröli az embert az életbe. S a folyamatot lezárja a közeliek egyéves gyásza, amikor ők szinte minden szempontból off limits-nek minősülnek.
Ki találta ki ezt a folyamatot? Senki. Évezredek tapasztalata tapadt egymáshoz, s hozta létre ezt a szertartást, pusztán azzal a céllal, hogy levezesse, tettekkel elmagyarázza, s ezáltal kijátssza magából az eseményeket. S pontosan ez a célja a szertartásnak! E szóösszetétel első eleme a szer elsődleges értelme rend, mód. A szertartás tehát nem egyéb, mint a rendnek a betartása, a mód, ahogy kifejezünk, kiélünk bizonyos életeseményeket. Egyszerű cselekedetek, amelyek mégis – mint a szavak a mondatban – átvitt, többletértelemmel gyarapodnak. Aki benne van, és figyel, az észreveheti, amint a testetlen érzések, például a fájdalom a gyász esetében, vagy az öröm egy-egy keresztelőn, a szerelem és az életerő esküvőkor, sőt a közösségvállalás egy-egy baráti kör összejövetelén, hogyan fejeződik ki gesztusokkal. A rendtartás olyan, mint a huzal, ami vezeti az érzést, leföldeli, koncentrálja, munkába lendíti.
Mai, szertartásoktól kilúgozott világunkban sajnos egyre nehezebb megtalálni annak a módját, hogy miképp földelhetjük életünket. Arra gondoltam, hogy a következő néhány írásban kísérletet teszek arra, hogy különböző életszakaszok, életesemények leírásával segítsek az újrakábelezésben. Hátha segít egy kicsit…
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.