Rácz Norbert Zsolt: A halál rendje

2023. május 13., 08:27
Bukta Imre: Vidéki vasárnap (ezüst zselatimnyomat, 70 × 90 cm, 2003)

Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség. Ha kívülről néznénk csodálkozva keresnénk, hogy hol van ennek az olajozott gépezetnek a karmestere, hiszen mindenki – a rokonok, szomszédok, s még a távoli ismerősök is – csendesen és tapintatosan valamilyen feladatot végez. A halottat kinyújtják, megmossák, felravatalozzák, a gyászoló hajlékba ételt hoznak, megszervezik a virrasztást. Csendesen énekelnek, beszélgetnek, sírnak a halott mellett. Osztoznak a gyászban és tehermentesítik a családot úgy, ahogy tudják. Az öregek csendes szóval utasítanak, s mindig megvan az, aki elmegy a papért, előkészíti a házat, vezeti az éneklést. A halott ott van közöttük, megtekinthető, el lehet búcsúzni tőle, ravatala mellett beszélgetni lehet róla, akár vele is. Köztes, mintegy felfüggesztett állapotban van élet és elmúlás között. Testileg még jelen, emlékileg úgyszintén, de mégis megváltozva, készen a lét nagy fordulatára. A temetés napján aztán egybegyűl az egész közösség. Még az életében nem túl megbecsült embernek is kijár ez. A szertartás a háztól indul, az otthonából, átvezet a templomba, a közösség szentségre utaló helyére, ahol minden bizonnyal megkeresztelték az elhunytat, ahol bérmált vagy konfirmált, megházasodott, ahol lehetősége volt életét a végtelenséghez kötni. Az egyházi szertartás kiemeli az otthonból, a közelségből. Míg a virrasztás éjszakáján még ott feküdt a házában, tárgyai, bútórai között, immár végleg megváltozva, de még mindig jelenvalóan, a templomi szertartás kiemeli e hétköznapiságból. Még mindig itt van közöttünk, de már másképp. Mint amikor hosszú útra készülünk, összecsomagoljuk a dolgainkat, felöltözünk, kézbe vesszük a kulcsot, de még egyszer visszanézünk. Az utazás ténye megkérdőjelezhetetlen, bőröndünk már a kezünkben, kezünk a kilincsen, de még egyszer, mielőtt kilépnénk, vissza kell nézni. Ilyen a temetési szertartás is. Kéz a kilincsen, láb a küszöbön, de még egyszer vissza kell nézni.

Ezután indul el a gyászmenet. Élén a pappal, aki – jobb híján – menedzseli az átváltozást, mögötte a koporsó, majd a család és a közösség, ki a temetőbe. Ez a másik falu. Ugyanolyan, mint az élőké, lakókkal, nevekkel, rokonokkal, barátokkal, szerelmekkel és szenvedélyekkel, ám ezek az emberi érzések itt kikristályosodnak, sírokká, emlékekké, fák között suttogó árnyakká desztillálódnak. Ide viszik ki az elhunytat, a másik falu egyik otthonába, az övébe. Az élő településből eljön mindenki, megáll egy picit a sír peremén, lenéz a mélybe, énekel imádkozik. Ilyenkor mindig a lét küszöbén áll mindenki, aki jelen van. Halál partján innen, élet partján túl. Ez az a pillanat, amikor az élők, a gyászolók maguk is egy kicsit felfüggesztődnek, a halál és elmúlás fölé sodródnak. Belenyúlnak a végtelenbe, de csak egy pillanatra, addig, amíg az elhunyt személy lélekladikját eltolják a parttól. Mint a hajósok, akik csónakot lendítenek a tenger felé, lábuk vizes lesz egy kicsit, de azért még szilárdan áll a földön. Itt is az örökkévalóság körülzsongja a szertartáson levőket, de csak egy kicsit.

Amint az utolsó rögök és virágok is megtalálják a helyüket, lezárul egy fejezet. A halottat kikísérték, elbúcsúztak tőle, átadták nemcsak a földnek, hanem a léleknek. Ami egy-két nappal azelőtt még az elhunyt otthonában indult, már-már hétköznapi körülmények között, most végleg lezárult. Aki elmenni készült, nemcsak kezét tette a kilincsre, hanem vonatra szállt, s a szerelvény elvitte őt szemeink elől.

De az élők számára még nincs vége… Valahogy vissza kell menni, hiszen létük felfüggesztődött, a két falu határán megrekedt. A temetőben nem maradhatnak, hiszen még élnek, haza nem mehetnek, mert tele vannak halállal. Valami olyat kellene tenni, ami mindenestől az életről szól, valami testit, szervit, életízűt. Erre való a tor, a visszatérés, amikor a rágás ösztönössége visszaőröli az embert az életbe. S a folyamatot lezárja a közeliek egyéves gyásza, amikor ők szinte minden szempontból off limits-nek minősülnek.

Ki találta ki ezt a folyamatot? Senki. Évezredek tapasztalata tapadt egymáshoz, s hozta létre ezt a szertartást, pusztán azzal a céllal, hogy levezesse, tettekkel elmagyarázza, s ezáltal kijátssza magából az eseményeket. S pontosan ez a célja a szertartásnak! E szóösszetétel első eleme a szer elsődleges értelme rend, mód. A szertartás tehát nem egyéb, mint a rendnek a betartása, a mód, ahogy kifejezünk, kiélünk bizonyos életeseményeket. Egyszerű cselekedetek, amelyek mégis – mint a szavak a mondatban – átvitt, többletértelemmel gyarapodnak. Aki benne van, és figyel, az észreveheti, amint a testetlen érzések, például a fájdalom a gyász esetében, vagy az öröm egy-egy keresztelőn, a szerelem és az életerő esküvőkor, sőt a közösségvállalás egy-egy baráti kör összejövetelén, hogyan fejeződik ki gesztusokkal. A rendtartás olyan, mint a huzal, ami vezeti az érzést, leföldeli, koncentrálja, munkába lendíti.

Mai, szertartásoktól kilúgozott világunkban sajnos egyre nehezebb megtalálni annak a módját, hogy miképp földelhetjük életünket. Arra gondoltam, hogy a következő néhány írásban kísérletet teszek arra, hogy különböző életszakaszok, életesemények leírásával segítsek az újrakábelezésben. Hátha segít egy kicsit…  

Legfrissebb hírek
2024. április 16., 09:59
2024. április 16., 09:39
2024. április 15., 10:26
2024. április 15., 09:20
Legnézettebb