A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él. Igazi házimacska, aki puha paplanon bóbiskol napközben, azzal a tudattal, hogy táljában mindig ott a táp és a víz, hogy kap fincsi falatokat. Kicsit kövér is, pontosabban jóltáplált, s hízelgő, aki szereti, ha simogatják, labdákkal játszik, ha úgy akarja, s mint egy szeszélyes főúr – ha kedve szottyan – oda-oda kap a simogató kéz felé.
Ez az állat sohasem vadászott semmire. Nem is volt szüksége rá, nem is mutatta neki senki, hogy mit kell tennie. Ám mégis, abban a fatális pillanatban magától tudta, hogy most mozdulatlanul kell várjon rejtekhelyén, addig míg elérkezik a megfelelő pillanat. Nem láttam a harcot, de magam előtt látom: a macska egy pad mögé húzódik, amikor látja, hogy a fiatal galamb az erkélyre készül leszállni. Sárga szemei villannak, szétfolyik benne az adrenalin, az izmai megfeszülnek, mint egy rugó, mozdulatlan lesz. Szájában bizsereg a harapás vágya, idegszálai kiszabadulnak a bőre alól, meghosszabbodnak, s körülfonják a mit sem sejtő galambot. Vár. Nem moccan, láthatatlan, mint egy árnyék, lesi a megfelelő pillanatot. S pont akkor, amikor kell, mint egy golyó, előre ugrik. Feje s mancsai olyanok, mint egy buzogány. Az ütés váratlanul éri a galambot, amelyik ösztönösen felrepülni próbál, de elkésett. A macska ütése elkábította a galambot, a mancsokból kivillanó éles karmok belemélyülnek a bőrébe, s a hatalmasra tátott száj szempillantás alatt összecsukódik a galamb nyaka körül. A vér íze édessé válik a macska szájában, a szorítás kéjes, az áldozat vergődése csak fokozza a gyönyört. A galamb vergődik, páni félelem uralkodik el rajta, mindene fáj, azt sem tudja, hogy mi lett vele, de érzi, hogy ez a rátekeredő fenevad mintha szorítaná, szívná, harapná ki belőle az életet. Amikor elfogy a galamb ereje, a macska felengedi a szorítását, győzött, s talán még reméli is egy kicsit, hogy az áldozat menekülni próbál, mert akkor újra rákulcsolódhat, s érezheti azt a kéjes gyönyört. Majd, amikor mancsai között elernyed a madár, fogai közé fogja, s diadalmámorosan besétál vele a lakásba, hogy prédáján megosztozzon velünk is.
Honnan tudta ez a kövérkés házicica, hogy miképp kell ezt csinálni? Nem tanította senki rá, tévében nem látta, s mégis mindent pont úgy tett, mintha mindennap így szerezné az ételét. Sőt még éhes sem lehetett. De mégis évmilliárdok evolúciója, agyvelőbe, kromoszómába írt mintázata mozgásba lendült, aktivizálódott, s összpontosult a mi Gyuri cicánkban. S nem csak ő támadt, hanem vele együtt lendült a kardfogú, a bengáli és a szibériai tigris, a barlangi és afrikai oroszlán, az ős és a mai párduc, meg a ma élő és a kihalt ragadozók hatalmas csapata. Csodálatos és bámulatos egyszerre, lenyűgöző látvány, amint a természet ilyen rejtélyes módon, búvópatakként, gejzírként a felszínre tör Kolozsvár belvárosában, egy tömbház első emeletének erkélyén egy elkényeztetett házikedvencben.
A galambot eltüntettük, lehet, hogy a macska meg is sértődött egy kicsit, hogy neki még egy falatot sem hagytunk belőle, de hamar megbékélt. Azóta az erkély már nem ugyanaz, a ragadozó és a préda lassú táncának helyszíne lett, ahol bármikor újabb gyilkolást követhet el a cirmos.
Az események nem hagynak nyugodni. Biztos van valami gyomorbántóan keserű magyarázat ösztönről, s agyredőkről meg mit tudom én, hogy miről, de a puszta tény lázban tart. Látható, hogy az ösztön ott szunnyad a macskában, s születésétől fogva hordozza magában azt, amit sosem tanult, mégis tökéletesen tud. A nyugis és cuki cicusban mégis egyetlen szempillantás alatt felébred a már-már tökéletes gyilkológép. Ez az ő szelleme, alapprogramja, amit előre telepítve magával hoz. Ez az alapja, célja és értelme a létének. De akkor az emberé micsoda lenne? Mi az, ami úgy indul be bennünk, mint a macskában a gyilkos szellem?
Azt hiszem, hogy ez bennünk nem pusztán biológiai, mint a macskák, sasok, galambok és medvék esetében. Talán, ha van ilyen, az bennünk a gondolkodás „ösztöne”. Az a készség, hogy mindenre rátekintsünk, s megkérdezzük: ez mi? Miért ilyen? Hogyan működik? Mi a célja? S gondolataink túlcsapnak a megfoghatók körén, magukra a gondolatokra is rávetjük magunkat, sőt bőszült, éhes fenevadként önmagunkban is kutatni kezdünk, hogy megismerjünk és megértsünk.
A macska enni akar, s erre tökéletes eszközöket adott neki a természet. Az ember tudni, érteni akar, s erre is tökéletes eszközöket adott neki az Isten. Érteni pedig pont olyan, mint enni. Az étel a test részévé válik, energiaforrássá, a tudás szintúgy részünk, mi magunk lesz. Az a hang pedig, amit értésösztönnek nevezhetünk, ami mindegyre beljebb és beljebb hív a tudás dzsungelébe, az az Isten szava, aki csábítja játszva vadászó gyermekét, hogy minél többet, lehetőleg az egész világot értse, azaz tegye lénye részévé.
Sok filozófiát és teológiát olvastam. Nem mindent, de viszonylag sokat, elámultam a szavak finomságán, a kifejezések árnyaltságán, könnyedségén, rugalmasságán, s azon, ahogy egymáshoz simultak, rendszerré nőttek, robusztussá és magabiztossá váltak. Kósza gondolatok, amik gyönyörű kristálypalotákká nevekedtek mesteri elmék odafigyelő tekintete alatt. Gyönyörű volt (s még mindig sokszor ámulatba ejt), ahogy a legbonyolultabb kérdésekre is – nagy erőfeszítéssel – születtek válaszok.
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét.
A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük.
Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség.
Május negyedike a nemzetközi Csillagok háborúja nap. Ennek az az oka, hogy angolul május negyedike (May the fourth) majdnem pont úgy hangzik, mint a Csillagok háborújának egyik kulcsmondata (May the force be with you). Pár évvel ezelőtt szereztem tudomást erről, s azóta semmi pénzért sem hagynám ki, hogy valamilyen módon „Star Wars-ozzak”. Valahogy hozzám nőtt ez a film.
A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
A halakhoz hasonlóan az embernek is ugyanúgy megvan ez a tere, amiben mozog, lebeg, lélegzik. Persze itt nem a levegőre gondolok, vagy arra, hogy a gravitáció a föld felszínére tapaszt, hanem arra a valamire célzok, ami ennél sokkal rejtélyesebb, bár mindnyájan megtapasztaljuk, elménk kopoltyúján átengedjük, benne lebegünk. Minden kultúrának neve volt erre a valamire.
A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira.
Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből.
Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk.