Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség. Például tudtad-e, hogy Európa legkeletibb gótikus katedrálisa Erdélyben, Brassóban található? Hát azt, hogy a Maros folyó mentén fedezték fel a térség első, honfoglaláskori keresztény templomait, amelyek minden bizonnyal bizánci, azaz ortodox keresztények voltak? Sőt azt tudtad-e, hogy Erdélyben jött létre az egyetlen magyar alapítású keresztény protestáns felekezet, az unitárius egyház? Én egy olyan városban nőttem fel, ahol a hagyományos és kevésbé megszokott keresztény felekezetek teljes palettája megtalálható. Gyermekkoromban meglátogathattam a kolozsvári Főtér impozáns gótikus templomát, a Szent Mihály katedrálist, de átugorhattam a Bocskai téri ortodox templomba, s útközben meglátogathattam az evangélikusok, majd az unitáriusok templomait, végül pedig a reformátusok kétágú templomát. Sőt, ha kedvem tartotta, a monostori apátság román kori temploma körüli dombon üldögélhettem, s merülhettem el képzeletben a tatárjárás szörnyűségeiben, vagy a Budai Nagy Antal felkelés üszkös idejében. Minden templom másról szól. Más történelmi korról, s a keresztény tan más-más vetületéről. E mostani rítusokról szóló sorozat újabb elemeként a kőbe vésett teológiáról szeretnék szólni.
Nemrég egy amerikai csoportot vezettem végig a gyulafehérvári székesegyház több mint egy évezredes falai között. Beszéltem nekik boltívekről, keletezésről, oltárról, gregorián muzsikáról, s amint magyaráztam a hely látnivalóit, gyermekkorom egy élménye jutott eszembe. Egyszer valahogy úgy alakult, hogy a kolozsvári Szent Mihály templomba tévedtünk be anyámmal. Akkor figyeltem fel először a gótika hangulatára. A térre, a hatalmas ablakokra, a magasba törő kecses oszlopokra, arra, ahogy a tekintet okvetlenül felfelé tör e helyen. A gótikus templomban az ember lelke elindul a szenteltvíztartótól, s emelkedni kezd az oltár felé, hogy aztán kirepüljön a szentély hármasosztatú ablakain a végtelenbe. A gótika a nyugati kereszténység kőbe vájt teológiája. A középkori egyház hatalmának jelképe, egyben a római egyház teológiájának tanúvallomása. Sem a reneszánsz, sem a barokk nem tudta tisztábban kifejezni a Nyugat keresztény lelkiségét a gótikánál. E helyen az ember felolvad a tér szimmetriájában, felfelé törő íveiben, a falakból is zsongó, monoton és mégis kitörően izgalmas zenében. Itt a misztérium elemezhető, értelmezhető, a mise közben történő átváltozás titkos, misztikus, de lépésről-lépésre végbemenő esemény. A titkot feloldja a logikus lépések dinamikája, mint Szent Tamás Summájának érvelése. Itt rend van, földi és égi, ami egy pillanatra összeér az átváltozás szent pillanatában. Akkor, gyermekként, amikor ezt még szavakon túl megéreztem, nagyon katolikus akartam lenni. Féltem a helytől, mert óriási volt, sokkal nagyobb a templomnál, mert kinyílott a végtelen irányába. Vektora elveszett az ismeretlenben, de vektor volt, logikus, bejárható, élhető, tiszta, fényes, mint egy gótikus katedrális…
Az élmény hatása alatt hívtam amerikai barátaimat, hogy menjünk át a szomszédos ortodox katedrálisba, ugyanis a gótikus élménnyel párhuzamosan egy másik is felsejlett bennem. A Bocskai téri ortodox templom hangulata. S hát nem csalódtam. Micsoda másfajta teológia fogad itt! A hatalmas testű katedrális belülről kicsiny teret ölel. A hely parányi, a tekintetet lezárja az ikonosztáz, s a kelepcébe került látás egyedüli röppályája felfelé mutat, a magasan tornyosuló boltív irányába. A falak, szőnyegek tömjénillatot árasztanak. Az ikonok mereven néznek az emberre. Itt kicsinyek leszünk, ránk nehezedik az épület súlya, félhomálya, a szertartás lassan ívelő dallama. Itt a kulcsszó a titok. Te kicsiny vagy, túl jelentéktelen, hogy felfogd a hatalmas titkot, ami körülvesz. Itt a hitnek van helye, az önátadásnak, az értelmen túlmutató halálugrásnak. Itt a tér nem az érthető és megnyugtató fény felé nyílik, hanem a ki nem fejezhető misztérium felé, az illatos és merev és sötét és meredeken felfelé ívelő kupola felé. Itt parányi vagy, mint a gótikus templomban, de parányiságodat nem oldja fel a hatalmas ablakok hívogató fénye, nincs lehetőség a naggyá válásra. Itt egyedül semmire sem mész. Segítségre van szükséged, gyenge, gyufaszálból tákolt mankóra, amit a papok nyújtanak a szertartás által. De választ ne várj, higgy, engedelmeskedj!
S bár nem emlékszem ilyen mély emlékekre gyermekkoromból, hadd szóljak pár szót a protestáns templomokról is! Bennük a misztérium teljesen elveszti kőjellegét. A falak, padok, úrasztala mind banálisakká válnak. Egyedül a Szó, az Ige a fontos. Ez árad szét a szószékről, az orgona hangjából, ez hív, ez oktat, ez emel vagy dönt a porba. A teremtő szó, nem szó, ige, cselekvést kifejező hangsor, ami a folyamatos változásról, a gyöngykagyló gyöngyöt teremtő átalakulásáról szól. A protestáns templomok kényelmetlenek, mert nem lehetsz egy a gyülekezetben, te vagy, egyedül, a szóban és fejben és szívben veled beszélő Isteneddel.
Milyen jó volna, ha a gótika fénye, az ortodoxia rejtélye és a protestantizmus szómániája elegyedne egy gyönyörű és pánkeresztény templomban! Az lenne ám az igaz teológia és az igaz istentisztelet! Bizony, milyen jó lenne…
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.