Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
Én például azt tenném, hogy felfordítanám az összes darabot a színes részével felfelé, majd megpróbálnám szín vagy forma alapján csoportosítani őket, bízva abban, hogy egy-egy részlet csak kirajzolódik a rejtélyes képből. Miután meglennék a kis együvé tartozónak tűnő részekkel, megpróbálnám egymáshoz illeszteni a darabokat. Nyilván a munka lassan megy, időnként jön, hogy kidobd az egészet, de a kíváncsiság nem hagy, sőt, amint telnek az órák, esetleg napok, annál inkább meg akarod oldani a rejtélyt. Magával ragad, lebilincsel, még munka közben is csak erre tudsz gondolni.
Közben azért már a színek, a formák révén kialakul egy kép a fejedben arról, hogy mit is ábrázol. Először tájképre tippelsz, aztán gyümölcsöstálra, majd kiskutyákra, esetleg óceánra. Végül, ha elég kitartó voltál, csak meglesz a puzzle, s te némi diadalérzetbe vegyült bosszúsággal írsz nekem egy kesernyés levelet, hogy sikerült.
Nos, látod, valahogy így képzelem el az ember értelemkereső tevékenységét. Nem tízezer, hanem megszámlálhatatlanul sok puzzle-darabkát szorongatva születünk, s bármerre tapogatózunk, véget ennek az előttünk álló képnek nem találunk. Nincsenek sarkok, létet lezáró egyenes vonalak, hanem mintha a végtelenbe nyúlna az egész. Azt sem tudjuk, hogy előttünk áll-e az összes darab, amúgy is akkora, hogy még a szemünkkel sem tudjuk átfogni. S akkor nekilátunk, lassan, darabkákat felforgatva, egyforma színeket, mintákat keresgélve csoportosítgatjuk a dolgainkat, amíg kialakul bennünk egy sejtés, hogy mit ábrázol a puzzle.
Jó hír viszont, hogy nem vagyunk egyedül. Ugyanazt a képet keresi kb. tízezer éve minden ember. Ki aktívabban, ki csak úgy, hobbiból, ki csak tologatja a darabkákat, de azért mindenki foglalkozik vele. E sok idő folyamán alakultak ki már értelmezések a puzzle-ról. Ezeket szemléleteknek, időnként vallásoknak nevezzük, s bár az elképzelések nagyban különböznek egymástól, nagy vonalakban azért mégis sejtjük, hogy minek kellene kibontakoznia. Valami rend, valami nagy összefüggés, ami rengeteg részletből, sok darabból, több szintből áll, de mégis ott van előttünk. Persze nem tudjuk pontosan, hogy mit kellene lássunk, de mégis, a sok milliárd elmében ott él elmosódottan a NAGY KÉP.
Még jó, hogy nem nulláról indulunk, hiszen sokan bejártak, elképzeltek, s kipróbáltak már elrendezéseket, csoportosításokat, s ezáltal megspóroltak nekünk egy csomó időt. Ha elég okosak és kitartóak vagyunk, elsajátíthatjuk az ő elképzeléseiket, taktikáikat, s eldönthetjük, hogy azokat jóknak vagy elvetendőnek gondoljuk. E folyamatot tanulásnak nevezzük, az abból kinövő képességet pedig megértésre való törekvésnek.
A keresztény vallás egy ilyen próbálkozás a kirakós képének a megértésére. Alapját Jézus határozza meg, amikor azt mondja, hogy a végső kép – ő Isten országának nevezi – bennünk van, ami talán azt jelenti, hogy a mi törekvésünk a megértésre nem hiábavaló, hiszen sejtésünk, a bennünk derengő összkép helyénvaló, még akkor is, ha bosszantóan homályos.
Nos, valami ilyesmi van: csengetett a futár, s miközben mi nagyban kínlódtunk azzal, hogy megszülessünk, ajtónk elé lerakta a világ legnagyobb puzzle-játékát, magát az életet, azzal az ígérettel, hogy a széleken kívül nem hiányoznak belőle darabok. Most van egy egész élet, hogy oszlassuk a homályt…
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.