Nem tudjuk tehát, hogy Isten miért teremtette a világot. Igazság szerint egy csomó mindent nem tudunk a világról, valószínűleg a legtöbb dolgot. Azt feltételezzük, hogy ha megfejtjük a világ működését, akkor kicsit közelebb kerülünk ahhoz is, hogy miért létezik minden. Olyanok vagyunk, mint az óceán közepén, egy szigeten élő törzs, amelyik néha, csendes napnyugtakor kimegy a partra, s elmereng azon, hogy vajon a végtelen vízen és égen túl létezik-e valami. Vajon egyedül vagyunk-e ebben a hatalmas világban? – kérdezi magától a törzs merengő tagja, miközben hagyja, hogy lábait mossa a sós víz. Mi is nézzük a csillagokat, számunkra fejlettnek tűnő, de saját standardjaink szerint is naponként elavuló eszközeinkkel szemléljük az eget, számoljuk a bolygókat, csillagokat, hunyorítunk a végtelen sötétbe, s kérdezzük magunktól: mi lehet odakint? Vajon egyedül vagyunk-e? Mi vár ránk még? S minden felfedezés egy picivel közelebb visz a rejtély megfejtéséhez. Talán…
Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk. Pedig azokat ugyanolyan okos és bölcs emberek fogalmazták meg, mint mi, s bár még annyi tudással sem rendelkeztek a fizikai világról, mint a maiak, metaforáikkal, szimbólumaikkal, képeikkel és történeteikkel releváns igazságokat bányásztak elő a világról. Az ő munkájuk nem atomokról és energiáról, kvarkokról és fotonokról, galaxisokról és gammasugárzásról szóltak, hanem jóról és rosszról, igazságról és hamisságról, életről és halálról, célról és értelemről beszéltek. Az érme két oldala csupán ez, nem pedig egymást kizáró elbeszélések…
A mi kultúránk esetében egy ilyen ősi szimbolikus, metaforikus alapelbeszélést a Biblia nyújt, a maga teremtéstörténetében. Persze ma egy stréberebb hatodikos könnyűszerrel ízekre szedhetné ezt a történetet, s a maga hormonzaftban fortyogó módján tenné gúny tárgyává a leírtakat. Sokszor sajnos ezt teszik felnőtt, kevésbé hormonkoktélban tocsogó felnőttek is. Csakhogy, ha a tisztán fizikalista olvasat válna egyedül uralkodóvá, akkor mi maradna a művészetből, gondolkodásból, az ember veleszületett kreativitásából? Semmi bizony…
Helyesebb lenne még ma is komolyan venni ezeket az ősi szövegeket, túllátni mindazon, amiről tudjuk, hogy nem úgy történt, és megpróbálni megérteni, hogy mit is mond a szöveg igazán, mi van a „mese” mögött. Ha így teszünk, felfigyelhetünk arra, hogy a bibliai szöveg első „napjai” a szétválasztásról szólnak: eget a földtől, alsó vizet, a felső víztől, szárazföldet a tengertől, ünnepet a hétköznaptól. És világosságot a sötétségtől, igazat a hamistól, jót a rossztól, itt-et az ott-tól, életet a haláltól satöbbi. Kiderülne számunkra, hogy létünk kereteit pont ezek az ellentétpárok adják: fent-lent, előre-hátra, fény-sötét, élet-halál, születés-elmúlás, most-máskor, te-én stb. Arra is rájönnénk, hogy ez a különválasztás – „kezdetben” – az összevisszára irányult. Isten – a maga szavával (ez is lényeges) – rendet teremt, szétválaszt, elhelyez, kijelöl. A teremtetlen létezést kibontja, a kiszabaduló elemeket elrendezi, törvényt, szabályt ad a mindenségnek. Azaz a világban rend van, ugyanolyan rend, mint amilyenre ma is csodálattal tekint tudásunk. Rend, ami néha próbára teszi magáról a rendről alkotott felfogásunkat is, mert gazdagabb, mint amit tudunk, de mindenkor arra a felismerésre vezet, hogy korábban nem is sejtett módon, de a világban igazi rend van.
Azt is megtudnánk, hogy az életnek a szabálya az, hogy szaporodjon és sokasodjon, töltse be a földet, növekedjen, gyarapodjon, éljen és fejlődjék, azaz minél sikeresebben oldja meg a környezeti kihívásokat, a szaporodás és sokasodás érdekében.
S végül még azt is megtudnánk, hogy ebbe a rendbe teremti meg az Isten az embert is, férfivá és nővé teremtve őket. De erről majd később.
Mindeközben pedig azt olvasnánk, hogy a teremtő szinte ujjong minden egyes teremtési cselekedet után: ez jó! – mondja. S ezekkel az atomokkal és energiákkal és evolúciós folyamatokkal és elválasztásokkal beleteremti az örömöt is a világba. Majd, a „hetedik” „napon” megpihen. A végső szétválasztás ez: cselekedet, mozgás, munka vs. semmittevés, nyugalom, pihenés, azaz a zene alapszabálya: hang és csend, ritmus és szünet…
Ehhez a teremtett világhoz pedig ragaszkodik a teremtője, nem hagyja magára, hanem gyönyörrel szemléli azt. S akkor mit jelent ez számunkra? Hát azt, hogy a világ nem ellenséges, hiszen örömben születik. Hatalmas, igaz, de nem ellenségünk, nem rideg, hanem biztonságos, megfejthető, végiggondolható, amelyben mi otthon vagyunk.
Sok filozófiát és teológiát olvastam. Nem mindent, de viszonylag sokat, elámultam a szavak finomságán, a kifejezések árnyaltságán, könnyedségén, rugalmasságán, s azon, ahogy egymáshoz simultak, rendszerré nőttek, robusztussá és magabiztossá váltak. Kósza gondolatok, amik gyönyörű kristálypalotákká nevekedtek mesteri elmék odafigyelő tekintete alatt. Gyönyörű volt (s még mindig sokszor ámulatba ejt), ahogy a legbonyolultabb kérdésekre is – nagy erőfeszítéssel – születtek válaszok.
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét.
A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük.
Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség.
Május negyedike a nemzetközi Csillagok háborúja nap. Ennek az az oka, hogy angolul május negyedike (May the fourth) majdnem pont úgy hangzik, mint a Csillagok háborújának egyik kulcsmondata (May the force be with you). Pár évvel ezelőtt szereztem tudomást erről, s azóta semmi pénzért sem hagynám ki, hogy valamilyen módon „Star Wars-ozzak”. Valahogy hozzám nőtt ez a film.
A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
A halakhoz hasonlóan az embernek is ugyanúgy megvan ez a tere, amiben mozog, lebeg, lélegzik. Persze itt nem a levegőre gondolok, vagy arra, hogy a gravitáció a föld felszínére tapaszt, hanem arra a valamire célzok, ami ennél sokkal rejtélyesebb, bár mindnyájan megtapasztaljuk, elménk kopoltyúján átengedjük, benne lebegünk. Minden kultúrának neve volt erre a valamire.
A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él.
A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira.
Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből.