A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira. Ezek után viszont nem éreztem teljesnek a kifejtést. Van még pár fontosnak tűnő dolog, amit csak el kellene mondani az emberrel kapcsolatosan. Ezek bemutatása rendjén kövessünk egy újabb bibliai történetet, mégpedig a paradicsomosat. Irány hát Édenbe!
Azt olvassuk, hogy az Isten kertet telepített keleten, egy rejtélyes helyen, Édenben. Nem tudjuk, hogy hol volt, ha egyáltalán volt, s nem csak annyit akart mondani a szerző, hogy valahol, vagy ahogy a meséinkben olvassuk: az Óperenciás tengeren is túl. Oda tette az embert, no nem azért, hogy ellegyen, hanem egy pontos céllal: gondozza a kertet. Majd eléje vitte az összes állatot, hogy az ember nevet adjon nekik, s mint a beszélni éppen tanuló kisgyermektől, az Isten kérdezte az embertől: ez mi? Az ember meg mondta: ez kutya. Jó – mondta az Úristen, s így tovább. Nos, ha túllépünk a mítosz meseszerű rétegén (ugye, ezeknek a sztoriknak csak úgy van ma értelmük, ha az epikai szálat, a mítosz meserészét lehántjuk, s a mondanivalóra figyelünk), akkor már megfogalmazhatunk pár dolgot. Ha az embernek van bármilyen dolga ezen a világon, akkor az egyik legalapvetőbb, annak a művelése, megóvása. Ez egészen lényegessé vált, miután az elmúlt kétszáz évben szétbarmoltuk a tágabb értelemben vett Édent. (Kikacsintás: e mondat után várom a Helsinki Tudományegyetem hivatalos levelét, melyben tudomásomra hozzák, hogy a teológia díszdoktorává avatnak. Kikacsintás utáni megjegyzés: ezt a rosszmájú mondatot rég le akartam valahová írni…) A második az, hogy az ember tud beszélni. Nem tűnik nagy dolognak, mégis az! Nyelv nélkül nincs gondolkodás. Az a belső monológ, ami folyamatosan duruzsol, a nyelv által lehetséges. Sőt, nyelv nélkül érzés sincs. Pontosabban érzés van, de annak árnyalata nincs. Nem mindegy például az, hogy ha valaki belőlem rossz érzést vált ki, az bosszankodás, harag, gyűlölet, undor, félelem vagy egyéb. Az érzés hasonló, de alakot akkor ölt magára, ha szavakkal gondolattá alakítjuk. Az ember tehát eredeti formájában is képes a gondolkodásra, pontosabban ki tudja fejezni magát. Ám a beszéd készsége még nem elég ahhoz, hogy legalább felszínesen megértsük gondolkodási képességünket. Az állatok is kommunikálnak, sőt emberi szavakat is képesek megérteni. A kutyákat betanítják, a papagájok szavakat utánoznak, de az, amit mi gondolkodásnak nevezünk, mégsem pusztán a madarak önmagában gyönyörű dala, amivel egymást csalogatják vagy a delfinek gazdag hangtára, amivel egymással kommunikálnak. Az emberi gondolkodáshoz, azaz a szellem világába való belépéshez kell még valami.
Képletesen szólva valóban két világnak vagyunk a polgára, az anyaginak és a szelleminek, ám e második állampolgárságunk érvényesítéséhez nem elég a genetika, szükségünk van egyféle honosításra.
Erről a honosításról beszél a Biblia, amikor a jó és rossz tudásának fájáról, azaz a gyümölcsszakításról beszél. Ezt a történetet a hagyomány az eredendő bűnnel hozza kapcsolatba, én most mégsem erről a magyarázatról fogok szólni. E szöveg értelmezésében a jó és a rossz megkülönböztetése, tudása teszi az embert emberré.
A fáról való szakítás előtt az ember boldog öntudatlanságban él, amit meztelen mivolta jelképez. Amint esznek a fáról, hirtelen észreveszik önnön meztelenségüket. Azaz önmagukra tekintenek, énként nyilvánulnak meg, felébred bennük az öntudat. A világ hirtelen énre és nem-énre, jóra és nem jóra oszlik, s innentől minden megváltozik. A hályog lehullt, s egy csapásra az ember kikerül az öntudatlanság boldog Édenéből, abba a világba, ahol minden az énén átszűrve lel értelmet. „Arcod verítékével eszed a kenyeret” – mondja az Úr. Nem mintha azelőtt nem lett volna dolga, munkája az embernek, de mostantól a munka nehézsége, fáradságos volta, s a munkát végző ember verejtékének tudatosítása árnyalja a képet.
Az ember teremtése ezáltal válik teljessé. Önnön létének tudatára ébred, szellemi egzisztenciáján keresztül méri a világot, tudni akar, titkokkal szembesül, amik megijesztik, de kíváncsisággal töltik el, szorong kettősségének felismerésekor, kicsinységének megtapasztalásakor, véges volta felfedezésekor. Ember lesz. Két világ polgára, aki a szemmel látottakat lelkén átszűrve érti meg, s e sajátossága miatt elviekben képes lesz arra, hogy létének kétdimenziós voltát egységgé szője.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.
A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.
A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben.
Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk.
Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére.
Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt.