A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira. Ezek után viszont nem éreztem teljesnek a kifejtést. Van még pár fontosnak tűnő dolog, amit csak el kellene mondani az emberrel kapcsolatosan. Ezek bemutatása rendjén kövessünk egy újabb bibliai történetet, mégpedig a paradicsomosat. Irány hát Édenbe!
Azt olvassuk, hogy az Isten kertet telepített keleten, egy rejtélyes helyen, Édenben. Nem tudjuk, hogy hol volt, ha egyáltalán volt, s nem csak annyit akart mondani a szerző, hogy valahol, vagy ahogy a meséinkben olvassuk: az Óperenciás tengeren is túl. Oda tette az embert, no nem azért, hogy ellegyen, hanem egy pontos céllal: gondozza a kertet. Majd eléje vitte az összes állatot, hogy az ember nevet adjon nekik, s mint a beszélni éppen tanuló kisgyermektől, az Isten kérdezte az embertől: ez mi? Az ember meg mondta: ez kutya. Jó – mondta az Úristen, s így tovább. Nos, ha túllépünk a mítosz meseszerű rétegén (ugye, ezeknek a sztoriknak csak úgy van ma értelmük, ha az epikai szálat, a mítosz meserészét lehántjuk, s a mondanivalóra figyelünk), akkor már megfogalmazhatunk pár dolgot. Ha az embernek van bármilyen dolga ezen a világon, akkor az egyik legalapvetőbb, annak a művelése, megóvása. Ez egészen lényegessé vált, miután az elmúlt kétszáz évben szétbarmoltuk a tágabb értelemben vett Édent. (Kikacsintás: e mondat után várom a Helsinki Tudományegyetem hivatalos levelét, melyben tudomásomra hozzák, hogy a teológia díszdoktorává avatnak. Kikacsintás utáni megjegyzés: ezt a rosszmájú mondatot rég le akartam valahová írni…) A második az, hogy az ember tud beszélni. Nem tűnik nagy dolognak, mégis az! Nyelv nélkül nincs gondolkodás. Az a belső monológ, ami folyamatosan duruzsol, a nyelv által lehetséges. Sőt, nyelv nélkül érzés sincs. Pontosabban érzés van, de annak árnyalata nincs. Nem mindegy például az, hogy ha valaki belőlem rossz érzést vált ki, az bosszankodás, harag, gyűlölet, undor, félelem vagy egyéb. Az érzés hasonló, de alakot akkor ölt magára, ha szavakkal gondolattá alakítjuk. Az ember tehát eredeti formájában is képes a gondolkodásra, pontosabban ki tudja fejezni magát. Ám a beszéd készsége még nem elég ahhoz, hogy legalább felszínesen megértsük gondolkodási képességünket. Az állatok is kommunikálnak, sőt emberi szavakat is képesek megérteni. A kutyákat betanítják, a papagájok szavakat utánoznak, de az, amit mi gondolkodásnak nevezünk, mégsem pusztán a madarak önmagában gyönyörű dala, amivel egymást csalogatják vagy a delfinek gazdag hangtára, amivel egymással kommunikálnak. Az emberi gondolkodáshoz, azaz a szellem világába való belépéshez kell még valami.
Képletesen szólva valóban két világnak vagyunk a polgára, az anyaginak és a szelleminek, ám e második állampolgárságunk érvényesítéséhez nem elég a genetika, szükségünk van egyféle honosításra.
Erről a honosításról beszél a Biblia, amikor a jó és rossz tudásának fájáról, azaz a gyümölcsszakításról beszél. Ezt a történetet a hagyomány az eredendő bűnnel hozza kapcsolatba, én most mégsem erről a magyarázatról fogok szólni. E szöveg értelmezésében a jó és a rossz megkülönböztetése, tudása teszi az embert emberré.
A fáról való szakítás előtt az ember boldog öntudatlanságban él, amit meztelen mivolta jelképez. Amint esznek a fáról, hirtelen észreveszik önnön meztelenségüket. Azaz önmagukra tekintenek, énként nyilvánulnak meg, felébred bennük az öntudat. A világ hirtelen énre és nem-énre, jóra és nem jóra oszlik, s innentől minden megváltozik. A hályog lehullt, s egy csapásra az ember kikerül az öntudatlanság boldog Édenéből, abba a világba, ahol minden az énén átszűrve lel értelmet. „Arcod verítékével eszed a kenyeret” – mondja az Úr. Nem mintha azelőtt nem lett volna dolga, munkája az embernek, de mostantól a munka nehézsége, fáradságos volta, s a munkát végző ember verejtékének tudatosítása árnyalja a képet.
Az ember teremtése ezáltal válik teljessé. Önnön létének tudatára ébred, szellemi egzisztenciáján keresztül méri a világot, tudni akar, titkokkal szembesül, amik megijesztik, de kíváncsisággal töltik el, szorong kettősségének felismerésekor, kicsinységének megtapasztalásakor, véges volta felfedezésekor. Ember lesz. Két világ polgára, aki a szemmel látottakat lelkén átszűrve érti meg, s e sajátossága miatt elviekben képes lesz arra, hogy létének kétdimenziós voltát egységgé szője.
A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él.
Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből.
Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk.
E mostani írással egy újabb – a korábbinál valószínűleg rövidebb – sorozatot indítok, aminek az a témája, hogy miképp tekint Isten a világra, s azon belül az emberre. Ezelőtt, ugye, inkább általában a vallásról, meg az embernek az Istenhez való viszonyáról, Isten megismerhetőségéről írogattam, most váltsunk perspektívát!
Én úgy tanultam, hogy én-nel nem kezdünk mondatot. De én úgy gondolom, hogy ha én akarom, akkor akár így is kezdhetem. Nekem ne mondja meg semmilyen akadémia, hogy mit csináljak, mert én tudom, amit tudok. Amúgy azok, akik ezeket a szabályokat leírják ugyanolyanok, mint én. Sőt nálam valószínűleg öregebbek és fanyarabbak.
De akkor mit is jelent vallásos emberként élni? A vallásos ember megbotránkoztató. Köpik a konvenciókra, magasról tesz arra, ha nem úgy lép vagy néz vagy szól, ahogy elvárják a vallásos embertől. A vallásos ember megveti a templomokban képmutatóskodókat, akik kilépve onnan például sárosra isszák magukat, majd – gőzleeresztés végett – agyba-főbe verik az asszonyt és a gyermekeiket. A vallásos ember nem tartja be a társadalmi, sőt még az egyházi szabályokat sem, csak akkor, ha azokban értelmet lát.
Az Istenről való beszédnek viszont van egy meglehetősen nagy bökkenője. Ez ugyanis lehetetlen. A szavak egyszerűen leperegnek róla, hiszen belátható, hogy lénye (?) túlmutat mindazon, amit szavaink megragadhatnak. Minden jelző, amit vele kapcsolatosan használunk antropomorfizmus, „emberiesítés”, ami azt a célt szolgálja, hogy valamilyen módon közelebb hozzuk a mi léptékünkhöz, hogy értelmünk kacsai tudjanak belekapaszkodni. Atya, úr, örökkévaló, egyedül létező, hatalmasság satöbbi – mind-mind antropomorfizmusok, emberi vonások, gondolatvektorok, amelyek önmagukon túlra próbálnak mutatni, egy olyan tájba, ahová immár csak utalás által tudnak eljutni.
A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem.
Ennek az írássorozatnak az a célja, hogy vázolja a 21. századi vallásosság, közelebbről keresztény és magyar vallásosság mikéntjét. Szándéka – amint a korábbi írás is megfogalmazta – nem a megkérdőjelezhetetlen nagy igazság megfogalmazása, hanem gondolkodáskatalizátorként kíván működni. Olyan, mint egy vonal a sivatag homokjában, amely azt kéri, hogy viszonyulj hozzá. Állj rá, tőle jobbra vagy balra, maszatold el, tégy vele kedved szerint.
Szeretek utoljára szólni. Mire sorra kerülök már mindenki telítődött. Olyan, mint egy lakoma végén, amikor jóllakottan az ember még bele-beletúr az újabb és újabb fogásokba, de már nehezek a szempillái, dolgozik a bor. Ilyenkor, a végére a templom is megtelik egy ilyen elégedett, jóllakottsággal. Azzal az unalomból, megszokottságból és kegyességből gyúrt érzésegyveleggel, ami kéri lassan a záróéneket.