Nem tudom, figyelted-e meg, hogy az emberek nagy többsége nem boldog. Illetve, hogy is mondjam, nehéz megfigyelni, mert van egy ilyen maszkunk, ami szépen elrejti a tényleges állapotunkat. Olyannyira, hogy legtöbbször mi magunk is elhisszük, hogy minden rendben van. Mint egy vékony kéreg a fortyogó láva fölött, szilárdnak mutatja magát, elpalástolja a rettenetes hőséget, ami alul van. Látszólag – mondom – minden oké. De elég egy banális dolog, s reped a kéreg, fortyog elő a láva, s elárasztja a felszínt, oda a biztonság. Ezt a kérget nevezzük hétköznapiságnak, a rutinnak, ami szerint élünk, s amiről úgy gondoljuk, hogy stabil, pedig nem az. Akkor derül ki, hogy mennyire nem az, amikor valamilyen baj ér. Megbetegszünk, vagy valamelyik közeli személy betegszik meg, gyász ér, kudarcot vallunk, megbántanak. S ekkor aztán szétreped a nagy biztonság. Ám a csalafintaság a dologban az, hogy a baj ritkán jön egyedül. Így az erősnek hitt bizonyosság széthull, s felszínre kerül valódi állapotunk. Elbizonytalanodunk, szűkölünk, mint egy beteg kutya, menekülnénk, de hová mehetnénk, hiszen ez a mi életünk.
Persze, vannak kivételek. Olyan emberek, akik végveszélyben is nyugodtak maradnak, kedélyüket nem veszítik el. Ismertem olyant is, aki, bár kórházban kezelték, elég komoly bajjal, maga nyugtatta a látogatóit, bátorította őket, hogy ne keseredjenek el, mert minden rendben lesz. Vannak ilyen emberek, meg olvashatunk hasonlókról, de szerintem ők a kivétel. Sőt, ha elég ilyen sztorit olvasunk, elhisszük, hogy mi is ugyanígy fogunk viszonyulni, hogy erősek maradunk, bátrak, magabiztosak és derűsek. De félek, hogy ez nem így van. Tapasztalatom szerint inkább az szokott történni, hogy az ember összetöttyen, mint egy colstok, s eszeveszetten kapálózik, hogy valahogy meneküljön ki a bajból. Jönnek a klasszikus lépések: tagad, perel, magába roskad, vádol satöbbi.
Pedig másfelöl pont a korábban mondott emberek – a nem összetöttyenők – puszta léte mutatja, hogy valahogy mégis meg lehet őrizni a higgadtságot a legnehezebb helyzetekben is. De vajon mi a titkuk? Hogy csinálják, s mért nem mondják el nekünk, gyengéknek?
Eddigi életem során azt tapasztaltam, hogy nagyon kevés olyan dolog van, amit az ember nem tud fejleszteni magán. Nyilván vannak tehetségeink és adottságaink, amik bizonyos területeken kiemelnek, de azért még ott is, ahol nagyon alulteljesítünk, létezik lehetőség arra, hogy fejlesszük magunkat. Én például katasztrofálisan rajzolok. A kezem olyan buta, hogy egyszerűen képtelen vagyok pálcikaemberen túlit alkotni, de biztos vagyok benne, hogy sok munkával képes lennék decensen rajzolni. Sose leszek egy Munkácsy, de ha ez fontos lenne számomra, fejleszthetném a rajzkészségemet. S azt hiszem, hogy erre a belső tartásra is igaz ez. Akármilyen gyengének érezzük magunkat, bizonyos fokig mindenkinek lehetősége van arra, hogy boldogságát szolgálja, munkálja, s azt a kérget, ami elfedi a lávát, vastagítsa. Sőt, még tovább is megy ezen, nemcsak erősíti a sminket, hanem boldoggá tesz, mert azt hiszem, hogy ennek rengeteg köze van a boldogsághoz.
Tudom, hogy ez most nagyon kriptikus így. Sok fogalmat kitettem az asztalra: boldogság, derű, nyugalom meg válságok, betegségek, szétesés. Látszólag ellentmondásos dolgok, de azt hiszem, hogy mégis a két csoport ugyanannak az éremnek a két oldala, egy tőről fakadnak. Azaz, ha az ember tényleg és igazán boldog, kiegyensúlyozott, nyugodt, akkor nehezebben esik szét a válságok idején.
Sőt, továbbmegyek, azt állítom, hogy maga a boldogság is tanulható állapot, amit az ember ugyanúgy tud fejleszteni, mint az állóképességét a szaladásban. Más eszközökkel, de fejleszthető. És azt hiszem, hogy ráleltem néhány gyakorlatra is e tekintetben, amit itt hétről-hétre meg fogok osztani. Sulikezdés ideje van, nyíljon hát meg a boldogságiskola!
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.