Életem első szertartása, amit még teológiai hallgatóként végeztem, egy keresztelés volt. Tömbházlakás szobájában gyűlt össze a család, ami már önmagában elég volt ahhoz, hogy a gyermek idegessé váljon. Aztán megjelentem én, fekete öltönyben, fekete palástban. A látvány valami zsigeri félelemmel töltötte el a csemetét. Rám nézett, kikerekedtek a szemei, csűrkapunyira tátotta az édes kicsi szájacskáját, s bömbölni kezdett. Na, most légy okos, Rácz Norbi! Szépen felkészültél egy ügyes keresztelési beszéddel, de ez a kis szabotőr, aki egyben az eseményt elszenvedő alany, ellehetetleníti a nagy alkalmat. Izzadt a gyermek az üvöltésben, izzadtak a jelenlevők a tehetetlenségükben, s hát izzadtam én is egy szaunaszessönnynit a kínomban. Végül míg a gyermek levegőt vett, két üvöltés között én elhadartam egy mondatot, aztán én vettem egy nagy levegőt, míg ő üvöltözött. Így ment ez kerek húsz percen keresztül, mert én bizony nem voltam a meghátrálás embere… Végül aztán mindenki nagy örömére kimondtam a mindenki számára boldogító áment, alaposan leöntöttem a porontyot, aki ettől persze még eszeveszettebben kezdett ordítani, s iszkoltam kifelé a szobából, hogy legalább ne lássa a nagy feketeségemet. A bús pokolba kívántam Pál apostolt, s az utána következő minden nagyokost, aki azt mondta, hogy ha a gyökerek szentek, az ágak is szentek, amire alapozzák a gyermekek megkeresztelését, s legalább egy negyedóra idejéig a felnőttkeresztelés elköteleződött híve lettem.
Azóta – ha jól számolom – megkereszteltem több mint kétszázötven porontyot. Volt bömbölős, volt nyugis, volt olyan, aki elaludt közben (ez volt a megszokott, a gyülekezet is ezt teszi prédikáció közben), s volt olyan is, aki beleszólt. Mindegyik egyedi lett, még ha a részletekre nem is emlékszem. De emlékszem a mozdulatra, a meghatódottságra, a szentségre és az ünnepélyességre.
A gyermek fájdalomban, vérben jön a világra. Az esemény még a mai kórházi és ipari körülmények között zajló szülések esetén is intim. Régen is az volt. Az anya, a bába, az orvos dolga. Másra nincs szükség. Olyan, mint amikor az ünnep világra vajúdja magát. Aztán egybegyűl a közösség, ételt hoznak, ünnepelnek. Míg temetéskor az evés az életbe való visszatérés jele, születéskor az erősítés, az életpumpálás eszköze.
Születés után az anyát tisztátalannak tartották. Manapság inkább azt mondanám, hogy gyógyulnia kellett. Mindegy, minek nevezzük, de ez volt az összeszokás ideje. Az új élet és az új életadó összeszokik, különválik egy kicsit. A nagy egység falán repedés képződik, ami egyre csak tágul a felnőtté válás folyamatában. A dolgok ritkán mennek zökkenőmentesen. Hol a tej apad el, hol falánk és harapós a gyermek, hol görcsöl, hol fulladozik. Ám mindez része és velejárója az élet megszokásának.
Az első időszakot lezáró esemény a keresztelés. Ősi szertartás, aminek a középpontjában a befogadás fogalma áll. Függetlenül attól, hogy megtisztítják a gyermeket az eredendő bűntől (amiben én nem hiszek) vagy beemelik a közösségbe, a lényeg a befogadásban rejlik. A szülők elhozzák a templomba, vagy a pap megy a házhoz, s imádkozik ott mindenki, mert láthatóan az Isten nem hagyott el: új életet küldött, amit nevelni, ápolni kell. A keresztelés közben minden a gyermek körül forog, bár nem ő a cselekvő. Szülei és keresztszülei köteleződnek el neveltetése iránt, és a közösség köteleződik el, hogy sajátjának tekinti. Ő üvölt vagy nézelődik, alszik vagy beszél kedve szerint, miközben körülötte a világ változik. Számára otthonná válik. Kár ezt elmulasztani…
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.