Rácz Norbert Zsolt: Egyfajta beavatás

2023. június 10., 11:24
Mara Kinga Villő: Arcán hópehely (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 2007) – Fotó: Farkas Dávid

Életem első szertartása, amit még teológiai hallgatóként végeztem, egy keresztelés volt. Tömbházlakás szobájában gyűlt össze a család, ami már önmagában elég volt ahhoz, hogy a gyermek idegessé váljon. Aztán megjelentem én, fekete öltönyben, fekete palástban. A látvány valami zsigeri félelemmel töltötte el a csemetét. Rám nézett, kikerekedtek a szemei, csűrkapunyira tátotta az édes kicsi szájacskáját, s bömbölni kezdett. Na, most légy okos, Rácz Norbi! Szépen felkészültél egy ügyes keresztelési beszéddel, de ez a kis szabotőr, aki egyben az eseményt elszenvedő alany, ellehetetleníti a nagy alkalmat. Izzadt a gyermek az üvöltésben, izzadtak a jelenlevők a tehetetlenségükben, s hát izzadtam én is egy szaunaszessönnynit a kínomban. Végül míg a gyermek levegőt vett, két üvöltés között én elhadartam egy mondatot, aztán én vettem egy nagy levegőt, míg ő üvöltözött. Így ment ez kerek húsz percen keresztül, mert én bizony nem voltam a meghátrálás embere… Végül aztán mindenki nagy örömére kimondtam a mindenki számára boldogító áment, alaposan leöntöttem a porontyot, aki ettől persze még eszeveszettebben kezdett ordítani, s iszkoltam kifelé a szobából, hogy legalább ne lássa a nagy feketeségemet. A bús pokolba kívántam Pál apostolt, s az utána következő minden nagyokost, aki azt mondta, hogy ha a gyökerek szentek, az ágak is szentek, amire alapozzák a gyermekek megkeresztelését, s legalább egy negyedóra idejéig a felnőttkeresztelés elköteleződött híve lettem.

Azóta – ha jól számolom – megkereszteltem több mint kétszázötven porontyot. Volt bömbölős, volt nyugis, volt olyan, aki elaludt közben (ez volt a megszokott, a gyülekezet is ezt teszi prédikáció közben), s volt olyan is, aki beleszólt. Mindegyik egyedi lett, még ha a részletekre nem is emlékszem. De emlékszem a mozdulatra, a meghatódottságra, a szentségre és az ünnepélyességre.

A gyermek fájdalomban, vérben jön a világra. Az esemény még a mai kórházi és ipari körülmények között zajló szülések esetén is intim. Régen is az volt. Az anya, a bába, az orvos dolga. Másra nincs szükség. Olyan, mint amikor az ünnep világra vajúdja magát. Aztán egybegyűl a közösség, ételt hoznak, ünnepelnek. Míg temetéskor az evés az életbe való visszatérés jele, születéskor az erősítés, az életpumpálás eszköze.

Születés után az anyát tisztátalannak tartották. Manapság inkább azt mondanám, hogy gyógyulnia kellett. Mindegy, minek nevezzük, de ez volt az összeszokás ideje. Az új élet és az új életadó összeszokik, különválik egy kicsit. A nagy egység falán repedés képződik, ami egyre csak tágul a felnőtté válás folyamatában. A dolgok ritkán mennek zökkenőmentesen. Hol a tej apad el, hol falánk és harapós a gyermek, hol görcsöl, hol fulladozik. Ám mindez része és velejárója az élet megszokásának.

Az első időszakot lezáró esemény a keresztelés. Ősi szertartás, aminek a középpontjában a befogadás fogalma áll. Függetlenül attól, hogy megtisztítják a gyermeket az eredendő bűntől (amiben én nem hiszek) vagy beemelik a közösségbe, a lényeg a befogadásban rejlik. A szülők elhozzák a templomba, vagy a pap megy a házhoz, s imádkozik ott mindenki, mert láthatóan az Isten nem hagyott el: új életet küldött, amit nevelni, ápolni kell. A keresztelés közben minden a gyermek körül forog, bár nem ő a cselekvő. Szülei és keresztszülei köteleződnek el neveltetése iránt, és a közösség köteleződik el, hogy sajátjának tekinti. Ő üvölt vagy nézelődik, alszik vagy beszél kedve szerint, miközben körülötte a világ változik. Számára otthonná válik. Kár ezt elmulasztani…