A későn korszerűek
Ökumenikus imahéten jártam a kolozsvári román görögkatolikusoknál. Ők minden év elején szerveznek egy ilyen felekezetközi alkalmat, ahová – valóban megható módon – meghívják a magyar történelmi egyházak képviselőit is. Szeretek ide járni, számomra egzotikus a szertartás, a keletet idéző énekek, a monotónia lassú, időtlenséget idéző örvénye. A liturgia végeztével aztán a különböző egyházak képviselői mondanak rövid beszédeket. Mint mindig, most is a nálunk mindenhatónak tűnő görögkeleti egyház képviselője indít. Idén a nagyhatalmú érsek van jelen. Kedves öregúr, keresetlen szavakkal, egyszerűen és alázatosan szól. Igazi atyácskának vélné az ember, ha a tekintetében nem villanna olykor-olykor valami ragadozó hajlam. Őt követi a római katolikus plébános, majd a színes ruhába öltözöttek után következnek a sötétek, a protestánsok. Először a legnagyobb létszámú református közösség küldöttje szól, majd a lutheránus, végül pedig a Kolozsváron még számontartott unitárius, azaz én.
Szeretek utoljára szólni. Mire sorra kerülök már mindenki telítődött. Olyan, mint egy lakoma végén, amikor jóllakottan az ember még bele-beletúr az újabb és újabb fogásokba, de már nehezek a szempillái, dolgozik a bor. Ilyenkor, a végére a templom is megtelik egy ilyen elégedett, jóllakottsággal. Azzal az unalomból, megszokottságból és kegyességből gyúrt érzésegyveleggel, ami kéri lassan a záróéneket.
Hogy is mondjam, jól sikerült a beszéd. Elégedetten zsebeltem be a feltűnő mosolyokat, a poénokra válaszoló diszkrét kuncogást, az elismerő nézéseket, s még azt sárga fuvallatot is, ami egy-egy kolléga szemén átúszott, az irigységét. Hízott a májam, álmában dagadt egy kicsit.
Végül a házigazda püspök megköszönte a jelenlétet, záróének, s a hívek boldogan indulhattak haza. Minket viszont a szervező egyháztanácsos a szomszédos terembe kísér, ahol szépen megterített asztal vár. Bizony jó itt lenni, többek között azért is, mert a kolléga Franciahonban és Itáliában pallérozta elméjét, s közben időt szánt az ízlelőbimbói kivirágoztatására is. Most is pompás olasz borral kínál. Szeretem ezeket az alkalmakat, jó dolog az ökumené…
Miközben így cseverészünk, mellém áll egy kerek arcú fiatal görögkatolikus pap. Amolyan egyháza feljövő csillaga, aki dicsérni kezdi a beszédemet. Egy szuszra elmondja, hogy bizony őt is a fiatalok pasztorációjával (nem összetévesztendő a pasztörizálással) bízták meg, s így, így kellene beszélni hozzájuk. Arra sincs időm, hogy hárítsam a bókot, mert mondja is tovább, azon gondolkodott, hogy TikTok csatornát kellene indítson, hátha így sikerülne elérni a fiatalokat. Mit szólok hozzá? Kétszer kell kortyolnom a boromból, hogy visszatuszkoljam azt a képet, amint ez a teltebb, kedves fiatalember megpróbálja a maga minden bizonnyal őszinte, valóságos hitét és egyházának a tanítását beleszuszakolni a pár perces, zenés-táncos, rázós TikTok-videóba. No meg azt, hogy íme feleim, a TikToknak is leáldozóban a csillaga, mert alapszabály, hogy az a felület, ami az egyházi horizonton is feldereng, az leáldozóban van. Nem hiszed? Akkor lássuk! Kezdetben volt a Facebook, s a fiatalok jól érezték magukat ott. Aztán jöttek a szüleik, velük az egyház, a fiatalok továbbállták, de helyüket átvették a nagyszülők. Mára a tizenöt éves fiaimnak a Facebooknál talán egy osztálynévsor-olvasás hivatalosabb. Aztán jöttek a mémek és a gif-ek. S amikor már ezeket is beleszelídültek a megszokottba, felfedezte az egyház is. Legtöbbször nem jól, de felfedezte, mert hátha így megtalálja a fiatalokat. De ők már az Instán lógtak, oda is követtük őket, s így tovább meg tovább, TikTok, majd Discord meg ami még jön… Mindig egy lépéssel a fiatalok mögött, késő korszerűségben, fiataloschan, de a legritkábban hitelesen.
Baktatok haza az esőben. Hogy kerültünk ide, ebbe a folyton a jelen mögött loholásba? S ha már ide kerültünk, vajon nincs is egyéb, mint szép lassan leszakadni, látni, amint a jelen elektromos kocsija hangtalanul siklik el mellőlünk, mi meg kétségbeesetten nézzük, hogy egyre nő a távolság? Vajon ennyi volt? Függöny? Vajon tényleg már senkinek sem kell a mondandónk? Vége a vallásnak? Ez a méltatlan későkorszerűség maradt nekünk végjátékként, amíg végre valaki belátja, hogy behozhatatlan a távolság? E mostani sorozat pont azt akarja, hogy beleásson ezekbe a kérdésekbe. Megkeresse azt, hogy miképp jutottunk ide, s tegyen kísérletet arra, hogy milyen lehet(ne) a ma, a XXI. század vallásossága és hitmegélése. Persze, gyorsan hozzá kell tenni, hogy alulírott nem tudja a tutit. Ha tudná, tenné, de nem tudja, s ezért nem is akar nagy igazságokat mondani. Csak gondolkodásra hív. Tölts hát egy pohár bort, s induljunk!
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.