A héten gyerektáborban voltam. Most is onnan írok, miután lefektettük a gyerkőcöket. A nappali zaj után jól esik a csend, a tücsökzene, csillagos ég, sőt még az is, hogy az egésznapos kiabálás, zajongás, játék meg miegymás után, még mindig zsong és zúg a fejem. A héten jöttem rá, hogy több éve táboroztatok gyerekeket, mint amennyi úgy telt el az életemből, hogy nem tettem. Egykor nyaraim egyik fénypontjai voltak ezek az alkalmak, de az idő múlásával egyre inkább nehezemre esett. Az idén kifejezetten igen… Úgy éreztem, túl öreg, túl fáradt és túl türelmetlen vagyok már ehhez. De nincs mit tenni, menni kell, s ha már így van, a gyerekek a legkevésbé hibásak az én idegállapotom miatt, nekik kijár a közösség, az élmény, a játék, a beszélgetés, egyszóval a tábor, s ezt meg kell adni nekik.
A morcos kezdet ellenére, végül csak megtörtént a varázs. Létrejött az a szappanbuboréknyi világ, amelynek felszínén megcsillan az Isten mosolya. Mindig úgy képzeltem el ezeket az alkalmakat, mint egy ilyen törékeny és elillanó világot, amely egy hétre létrejön, egybefog, elvarázsol, majd lágyan visszatesz a mindennapokba, de közben azért meghagyja visszfényét, csillogását egy kicsit. Öröm számomra, amint az idegen gyerekek néhány nap alatt egybefűződnek, összekovácsolódnak, s öröm a játékuk, az okosságuk, a nevetésük, s megható a honvágyuk, keserű, de igazi a sírásuk, sőt még a csintalanságuk is helyénvaló. Mind hozzátartozik ehhez a világhoz. Aztán – ha minden jól megy – kialakul a buborék, s rajta csillog az Isten elégedett mosolya, megszólal az örömüzenet, tisztán hallhatóan. Sőt, minden tábornak van egy-egy pici mondata, desztillált jelentése, amit magammal vihetek ideig-óráig, mindaddig, míg metabolizálja azt bennem az élet. De azért úgy gondolom, hogy ha nem is tudom tisztán felidézni annak a tábornak a mondanivalóját, az beépül az életembe, s láthatatlanul és névtelenül részemmé válik.
Az idén ezt a mondatot egy roppant huncut, szőke, zöldes-barnás szemű fiúcska adta nekem. A tábor elején történt még, hogy egy játék előtt elém állt, s ravaszkás mosolyával elmondta nekem, hogy ő nem akar játszani. Kérdem tőle, miért nem? Erre meg azt mondja, azért, mert ő csal. Nagyot kacagtam a válasz hallatán, s mondtam neki, hogy hát inkább ne csaljon. „De nem tudom megállni” – válaszolta, s már fordult is, ült le a többi közé, hogy játsszon. Persze, nem csalt, de a jelenet velem maradt. Beleszédültem zöldes-barna szemeibe, mosolyába, ott csillogott az arcán az Isten, s tengerszem tekintete beszippantott. Nem ő beszélt – jöttem rá – hanem én kaptam üzenetet. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy ez a kis és jelentéktelen epizód velem maradt. Nem tudtam elfeledni, mind ott forgott, valahányszor volt egy szabad percem. Legtöbbször mulattatott, de aztán egyre komolyabbá testesült, s egyre inkább azt éreztem, hogy önmagánál több mondanivalóval bír.
Mostanra kikalapáltam, mit is sejtek e jelenet értelmeként. Figyelj! Tegyük fel – csak a játék kedvéért –, hogy valóban nemcsak a kölyök szólt, hanem itt üzenet van. S ha úgy éreztem, hogy maga az Isten üzen, akkor tegyük fel, hogy a gyermek hangja egyben a Teremtőé is, aki a vallásos felfogásom számára üzen egyet. Mi van, ha a világ szövetébe belerejtett helyenként némi csalást. Olyan részeket, amelyek úgy néznek ki, mint a megszokott szála a létnek, de közben kiderül, itt csalás van. Káprázat csupán, szemfényvesztés, látszat, ami azért olyan, amilyen, hogy az ember leleplezze, feltárja az anomáliát, és számoljon vele további élete során. Mi van akkor, ha a mindenség úgy van összeállítva, hogy közben a dolgok mélyén nemcsak szimmetrikus és gépiesen kattogó rendszer áll, hanem ott mosolyog ravaszkásan a csalás, a szabály áthágása, ami rögtön pontosan a szabálynak a kontrasztjává alakul. Mi van, ha a szent harmóniát szándékosan helyenként megzavarja valami oda nem illő dallam, meglepő zörej, s ami még hallhatóbbá teszi a nagy dallamot? Mi van akkor, ha ez a nagy komoly dolog, amit életnek nevezünk hirtelen feloldódik egy kipukkanó nevetésben, amikor a fényes és jól fésült emberi gondolkodás megbotlik, elveszti egyensúlyát, s elkenődik a sárban? „Csaltam” – mondja ilyenkor talán az Isten, s szalad előre kacagva, mint akinek sikerült a tréfa. S mi van akkor, ha ez teljesen természetes, s ezen nem kell bosszankodni, hanem a nagy komoly, jól fésült gondolkodásunk közben helyet kell biztosítsunk annak a bizonytalanságnak, amit a humor, a csalás, az egyenetlen hordoz?
Mi van akkor? Hát természetesség és életöröm és őszinteség és vallás. Na, ezt tanultam ebben a táborban, s holnap indulok is, remélve, hogy ezután egy kicsit viccesebben látom majd a mindenséget, s bennem magam. S ha elvágódom, akkor nem megrökönyödve, hanem nevetve állok fel: jól van, Uram, sikerült a tréfa.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.