Rácz Norbert Zsolt: Kardinális kérdés: a szabadság

2023. július 22., 07:59
Nemes András Csaba: Szabadság

Ma a szabadságról írok le pár gondolatot. Nem másért, de amúgyis mindenki szabadságra megy… No, de én nem a nyaralásról írok, hanem A szabadságról. Arról a fogalomról, ami itt, nálunk szellemi létünk egyik kardinális kérdése. A szabadság Európa alapproblémáinak egyike. Gondolkodásunk mindkét nagy forrása, a görög filozófia és a keresztény Biblia kiemelt fontosságúnak tartja e kérdést, ami aztán hol problémaként, hol célként elő-elő bukkan. Oly annyira igaz ez, hogy Európa történelmét úgy is le lehetne írni, mint a szabadság történetét.

Keresztény szempontból a kérdést Pál apostol teszi az asztalra, egy meglehetősen markáns, éles és meglepő formában. Számára kereszténynek lenni egyet jelent azzal, hogy az ember szabad. Nincs megkötés, nincs Törvény, nincs korlát. A megtért ember elsősorban és mindenek felett szabad. Nem köti sem a Tóra, sem a társadalmi norma, sem a szokásjog, sem semmi egyéb, ami meghatározza az ember viszonyokat általában. Pál szerint a keresztény ember szabad. Ezért írja, hogy a keresztények között nincs zsidó vagy görög, úr vagy rabszolga. Ezek az ellentétek irrelevánsok, hiszen a keresztény ember az újjá formált világban él, ahol a fenti különbségtételek vicces játékok csupán. Pál szerint komolyan venni a társadalmi különbségeket a keresztény ember számára olyan, mintha a háromdimenziós emberi lényt megpróbálnánk két dimenzióban megragadni. Nevetséges, lehetetlen és értelmetlen próbálkozás.

Na, ez aztán megint valami elszállt dolog – mondhatja valaki. Hát aligha van fontosabb különbségtétel, mint az, amit a társadalom ránk erőltet, amiben élünk. Pál ezen elnézően mosolyogna, majd, mint a tanító a lassúbb felfogású diák számára, elmagyarázná, hogy egy rabszolga, akit árúként és tulajdonként kezelnek, belül, szellemében szabadabb, mint a dúsgazdag ember, aki őt megvásárolja. A gazdag ugyanis kötve van világa szabályaitól, ellentmondásaitól, félelmeitől és normáitól. A keresztény viszont, még ha rabszolga is, teljesen független ezektől a megkötésektől. Ő imádkozik, Istenét keresi, létét Teremtőjében teljessé teszi. Ezt pedig tőle nem tudja elvenni senki. A rabszolga szabad, az ura pedig fogoly. Ez a kereszténység újabb paradoxona.

Kereszténnyé válásának pillanatában az ember tehát teljesen szabaddá válik. Ám újonnan megszerzett állapotát a megszerzés pillanatában is meghatározza az, ami miatt megszerezte, maga a kereszténysége. Nem függsz már semmilyen normától, de újonnan szerzett függetlenséged medret ad cselekedeteidnek. A szabadság magaslatán állva ugyanis rádöbbensz tetteid súlyára, s arra, hogy ez a teljes függetlenség csak akkor tartható fenn, ha más szabadságát sem korlátozod, ha mindenkit meghívsz ebbe az állapotba. Nem kényszerítesz, nem parancsolsz, nem kéred ki magadnak, nem ámítasz, nem áskálódsz, hanem mindenki számára lehetővé teszed a szabadságot, azaz szolgálsz. Na, ez a második paradoxon: a keresztény ember csak addig őrizheti meg saját szabadságát, amíg másokat szolgál. Ha nem ezt teszi, hanem kikéri magának, követelőzik, uralkodni akar, pont azt a magaslatot veszíti el, ami lehetővé tette magát a szabadságot, s egyből már újra nem szabad.

Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk. Kit érdekel, hogy ki, mit csinál, először én, én legyek szabad… Ez a szabadosság, ami a szabadságnak a torz és fintorgó, amolyan emberi változata. Nem az igazi, nem a helyes, nem a növekedést szolgáló, hanem a karikatúra. Ezért mondja a régi bölcs, hogy minden szabad a keresztény embernek, de nem minden használ.

Ma rengeteget beszélünk jogokról, megkérdőjelezünk mindent, s azt hisszük, hogy a legalapvetőbb, mederszerű jellegeink elvetése hozza el nekünk a szabadságot. De sajnos nem vesszük észre, hogy miközben zászlónkra írjuk a szabadság jelszavát, szabadossá válunk, s nem igazán szabaddá.

De akkor hogyan lehetek igazán szabad? Hát, jó hírem van, a szabadon vállalt szolgálat által.