Ma a szabadságról írok le pár gondolatot. Nem másért, de amúgyis mindenki szabadságra megy… No, de én nem a nyaralásról írok, hanem A szabadságról. Arról a fogalomról, ami itt, nálunk szellemi létünk egyik kardinális kérdése. A szabadság Európa alapproblémáinak egyike. Gondolkodásunk mindkét nagy forrása, a görög filozófia és a keresztény Biblia kiemelt fontosságúnak tartja e kérdést, ami aztán hol problémaként, hol célként elő-elő bukkan. Oly annyira igaz ez, hogy Európa történelmét úgy is le lehetne írni, mint a szabadság történetét.
Keresztény szempontból a kérdést Pál apostol teszi az asztalra, egy meglehetősen markáns, éles és meglepő formában. Számára kereszténynek lenni egyet jelent azzal, hogy az ember szabad. Nincs megkötés, nincs Törvény, nincs korlát. A megtért ember elsősorban és mindenek felett szabad. Nem köti sem a Tóra, sem a társadalmi norma, sem a szokásjog, sem semmi egyéb, ami meghatározza az ember viszonyokat általában. Pál szerint a keresztény ember szabad. Ezért írja, hogy a keresztények között nincs zsidó vagy görög, úr vagy rabszolga. Ezek az ellentétek irrelevánsok, hiszen a keresztény ember az újjá formált világban él, ahol a fenti különbségtételek vicces játékok csupán. Pál szerint komolyan venni a társadalmi különbségeket a keresztény ember számára olyan, mintha a háromdimenziós emberi lényt megpróbálnánk két dimenzióban megragadni. Nevetséges, lehetetlen és értelmetlen próbálkozás.
Na, ez aztán megint valami elszállt dolog – mondhatja valaki. Hát aligha van fontosabb különbségtétel, mint az, amit a társadalom ránk erőltet, amiben élünk. Pál ezen elnézően mosolyogna, majd, mint a tanító a lassúbb felfogású diák számára, elmagyarázná, hogy egy rabszolga, akit árúként és tulajdonként kezelnek, belül, szellemében szabadabb, mint a dúsgazdag ember, aki őt megvásárolja. A gazdag ugyanis kötve van világa szabályaitól, ellentmondásaitól, félelmeitől és normáitól. A keresztény viszont, még ha rabszolga is, teljesen független ezektől a megkötésektől. Ő imádkozik, Istenét keresi, létét Teremtőjében teljessé teszi. Ezt pedig tőle nem tudja elvenni senki. A rabszolga szabad, az ura pedig fogoly. Ez a kereszténység újabb paradoxona.
Kereszténnyé válásának pillanatában az ember tehát teljesen szabaddá válik. Ám újonnan megszerzett állapotát a megszerzés pillanatában is meghatározza az, ami miatt megszerezte, maga a kereszténysége. Nem függsz már semmilyen normától, de újonnan szerzett függetlenséged medret ad cselekedeteidnek. A szabadság magaslatán állva ugyanis rádöbbensz tetteid súlyára, s arra, hogy ez a teljes függetlenség csak akkor tartható fenn, ha más szabadságát sem korlátozod, ha mindenkit meghívsz ebbe az állapotba. Nem kényszerítesz, nem parancsolsz, nem kéred ki magadnak, nem ámítasz, nem áskálódsz, hanem mindenki számára lehetővé teszed a szabadságot, azaz szolgálsz. Na, ez a második paradoxon: a keresztény ember csak addig őrizheti meg saját szabadságát, amíg másokat szolgál. Ha nem ezt teszi, hanem kikéri magának, követelőzik, uralkodni akar, pont azt a magaslatot veszíti el, ami lehetővé tette magát a szabadságot, s egyből már újra nem szabad.
Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk. Kit érdekel, hogy ki, mit csinál, először én, én legyek szabad… Ez a szabadosság, ami a szabadságnak a torz és fintorgó, amolyan emberi változata. Nem az igazi, nem a helyes, nem a növekedést szolgáló, hanem a karikatúra. Ezért mondja a régi bölcs, hogy minden szabad a keresztény embernek, de nem minden használ.
Ma rengeteget beszélünk jogokról, megkérdőjelezünk mindent, s azt hisszük, hogy a legalapvetőbb, mederszerű jellegeink elvetése hozza el nekünk a szabadságot. De sajnos nem vesszük észre, hogy miközben zászlónkra írjuk a szabadság jelszavát, szabadossá válunk, s nem igazán szabaddá.
De akkor hogyan lehetek igazán szabad? Hát, jó hírem van, a szabadon vállalt szolgálat által.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.