Stefanovits Péter: Teremtés – Makovecz Imre emlékére (litográfia, 64 × 86 cm, 2002)
E mostani írással egy újabb – a korábbinál valószínűleg rövidebb – sorozatot indítok, aminek az a témája, hogy miképp tekint Isten a világra, s azon belül az emberre. Ezelőtt, ugye, inkább általában a vallásról, meg az embernek az Istenhez való viszonyáról, Isten megismerhetőségéről írogattam, most váltsunk perspektívát!
A sorozat olvasása rendjén folyamatosan szem előtt kell tartani azt a korábban már megfogalmazott gondolatot, hogy Isten teljességgel kiismerhetetlen az ember számára. Lénye rejtve marad előttünk, szavaink (s így egyszersmind gondolkodásunk) spektrumát meghaladja. A legtöbb, amit tehet az emberfia, hogy szimbólumokkal, metaforákkal, képekkel fejezi ki azt, amit sejt, belátva azt, hogy ezek az eszközök csupán tárgyunk általános és elmosódott kereteit ragadják meg, de nem a lényegét. Olyan ez egy kicsit, mint amikor egy igen elmosódott képre nézünk, a homályban észreveszünk formákat, amiket tétovázva megnevezünk, de teljes bizonyossággal azért nem tudjuk, hogy pontosan mit is látunk. Nos, ugyanez a helyzet Istennel, azzal a különbséggel, hogy ez nem egy kép, hanem létünk legmeghatározóbb valósága (?), a minden (?) tudást (?) megalapozó (?) tény (?), életünk célja (?) és értelme (?). Ezt azért fontos megállapítani, mert a következőkben majd mindegyre képeket, szimbólumokat és metaforákat alkalmazunk majd, amik csak utalnak, rámutatnak valamire, de képtelenek azt teljességgel megragadni, kicsit úgy, mint ahogy az űrt kémlelő szerkezetek által felfogott sugárzást a tudósok összerakják, s abból az emberi szem számára látható képet, a fül számára hallható hangot formálnak, azaz reprezentálnak.
Az első kérdés, ami önként adódik e téren az, hogy miért teremt az Isten világot. Nos, erre csak egy válasz lehetséges: CSAK. De ha ezekután úgy döntene az olvasó, hogy nagy bosszúsan, rögtön el is kattint erről a szövegről, akkor vegyen egy mély levegőt, s lássa be, hogy ugyanilyen választ ad minden valamirevaló fizikus arra a kérdésre, hogy mi volt a Big Bang előtt. Isten úgy dönt, hogy világot teremt, mert Ő pont úgy akarja. Hogy miért akarja, azt kérdezzétek tőle, nekem nem kötötte az orromra, de ettől még okésan elvagyok.
De bár a legeleje ilyen furi, azért picit jobb a folytatása, a hogyan kérdése. Erre vonatkozóan több elképzelés is létezik. A ma és számomra legelfogadottabb elmélet az, amit az iskolában is megtanultunk az Ősrobbanásról. Tudjuk, hogy ezzel kapcsolatosan is sok a bizonytalanság még, de a bizonyítékok – egyelőre legalábbis – meggyőzőnek tűnnek. Egy jóval régebbi, a maga korában valószínűleg ugyanolyan elképzelhetőnek vélt elmélet, az, amit a Biblia első lapjain olvashatunk, a hét napos menetről. Ezt ma már szimbolikusan érdemes olvasni, mert igen komoly agyideggörcsöt kaphat az ember, ha a mai fizikát kívánja összhangba hozni egy többezeréves pásztornép, tudományos paradigma előtti mítoszaival. Mindazonáltal a bibliai történet ad a mai iparosnak is őrölni valót, csak nyelje le egy kicsit a felvilágosodott arroganciáját. De erről máskor…
A következő legáltalánosabb kérdés e tárgyban az, hogy mikor teremt Isten. A szemfüles (micsoda anatómiai nonszensz!) olvasó felfigyelhetett, hogy ez írásban, amikor Isten teremtő mivoltáról írok, folyamatosan jelen időben fogalmazok, s ez részemről tök szándékos. Azért van ez így, mert úgy gondolom, s van még pár ember mellettem, hogy a teremtés nem egy múltbeli, befejezett dolog, hanem folyamatosan zajlik. Erről csak és kizárólag jelen időben érdemes beszélni. Már csak azért is, mert a múlt-jelen-jövő triászba nehezen lehet beszuszakolni a Teremtőt, s jobb neki megelőlegezni, hogy a teremtés munkáját folyamatosan végzi. Ne feledjük, a Biblia azt írja, hogy hét nap alatt teremtett (a hetedik, pihenőnap is része a folyamatnak), de azt azért mind tudjuk, hogy minden vasárnapot követ egy (sokszor keserű és fájdalmas) hétfő, s indul minden elölről.
No, de mit teremt igazán Isten? Hát világot, vágjuk rá, kifejezve ezáltal a nagymindenséget, benne mindazzal, amit tudunk és azzal, amit nem. Nem tartozom azok közé, akik pusztán fizikai okokra vezetik vissza az univerzum működését. Az anyag és energia – bár meghatározó valóságok – nem fejezik ki teljesen mindazt, ami körülöttünk van. Ott van például az öntudat, ami evolúciós elképzeléseink szerint marhára értelmezhetetlen. Ha pusztán a túlélést és szaporodást tarjuk szem előtt, ami mondjuk ugyanolyan alap a biológiában, mint a fizikában a newtoni mechanika, nem igazán érthető, hogy mi a csudáért alakul ki ez a túlbonyolított „belső” lét, az önreflexió, az esztétikai érzék, a moralitás stb. Nem, a dolog sokkal bonyolultabb, s fizikalista kortársaimtól azt kérem tisztelettel, hogy szálljanak már le a magas lóról, mert mostanában (kb. kétszáz éve) elvetemedettebbek néhány középkori inkvizítornál. Szükség lenne egy kicsi szerénységre, s némi kreativitásra, mert szerintem sokkal többre mennénk mind általa. (Kíváncsi vagyok, hogy megégetnek-e ezután valami virtuális máglyán…). Anyag, energia, szellem, elme, idő és tér, meg még egy kismilliárd egyéb dolog, amiről talán semmit sem tudunk, mind annak a nagy mindenségnek a része, amit világnak nevezünk, s ami – szerintem – olyan, mint egy üveggolyó a Teremtő kezében.
Az elkövetkező hetekben megpróbálunk egy kicsit isteni cipőkben járni, s bukdácsolva a túl nagy bakancsban, képekkel és metaforák nyelvén dadogva, sejtetni, hogy miképp néz Isten a világra, s azon belül ránk.
