E mostani írással egy újabb – a korábbinál valószínűleg rövidebb – sorozatot indítok, aminek az a témája, hogy miképp tekint Isten a világra, s azon belül az emberre. Ezelőtt, ugye, inkább általában a vallásról, meg az embernek az Istenhez való viszonyáról, Isten megismerhetőségéről írogattam, most váltsunk perspektívát!
A sorozat olvasása rendjén folyamatosan szem előtt kell tartani azt a korábban már megfogalmazott gondolatot, hogy Isten teljességgel kiismerhetetlen az ember számára. Lénye rejtve marad előttünk, szavaink (s így egyszersmind gondolkodásunk) spektrumát meghaladja. A legtöbb, amit tehet az emberfia, hogy szimbólumokkal, metaforákkal, képekkel fejezi ki azt, amit sejt, belátva azt, hogy ezek az eszközök csupán tárgyunk általános és elmosódott kereteit ragadják meg, de nem a lényegét. Olyan ez egy kicsit, mint amikor egy igen elmosódott képre nézünk, a homályban észreveszünk formákat, amiket tétovázva megnevezünk, de teljes bizonyossággal azért nem tudjuk, hogy pontosan mit is látunk. Nos, ugyanez a helyzet Istennel, azzal a különbséggel, hogy ez nem egy kép, hanem létünk legmeghatározóbb valósága (?), a minden (?) tudást (?) megalapozó (?) tény (?), életünk célja (?) és értelme (?). Ezt azért fontos megállapítani, mert a következőkben majd mindegyre képeket, szimbólumokat és metaforákat alkalmazunk majd, amik csak utalnak, rámutatnak valamire, de képtelenek azt teljességgel megragadni, kicsit úgy, mint ahogy az űrt kémlelő szerkezetek által felfogott sugárzást a tudósok összerakják, s abból az emberi szem számára látható képet, a fül számára hallható hangot formálnak, azaz reprezentálnak.
Az első kérdés, ami önként adódik e téren az, hogy miért teremt az Isten világot. Nos, erre csak egy válasz lehetséges: CSAK. De ha ezekután úgy döntene az olvasó, hogy nagy bosszúsan, rögtön el is kattint erről a szövegről, akkor vegyen egy mély levegőt, s lássa be, hogy ugyanilyen választ ad minden valamirevaló fizikus arra a kérdésre, hogy mi volt a Big Bang előtt. Isten úgy dönt, hogy világot teremt, mert Ő pont úgy akarja. Hogy miért akarja, azt kérdezzétek tőle, nekem nem kötötte az orromra, de ettől még okésan elvagyok.
De bár a legeleje ilyen furi, azért picit jobb a folytatása, a hogyan kérdése. Erre vonatkozóan több elképzelés is létezik. A ma és számomra legelfogadottabb elmélet az, amit az iskolában is megtanultunk az Ősrobbanásról. Tudjuk, hogy ezzel kapcsolatosan is sok a bizonytalanság még, de a bizonyítékok – egyelőre legalábbis – meggyőzőnek tűnnek. Egy jóval régebbi, a maga korában valószínűleg ugyanolyan elképzelhetőnek vélt elmélet, az, amit a Biblia első lapjain olvashatunk, a hét napos menetről. Ezt ma már szimbolikusan érdemes olvasni, mert igen komoly agyideggörcsöt kaphat az ember, ha a mai fizikát kívánja összhangba hozni egy többezeréves pásztornép, tudományos paradigma előtti mítoszaival. Mindazonáltal a bibliai történet ad a mai iparosnak is őrölni valót, csak nyelje le egy kicsit a felvilágosodott arroganciáját. De erről máskor…
A következő legáltalánosabb kérdés e tárgyban az, hogy mikor teremt Isten. A szemfüles (micsoda anatómiai nonszensz!) olvasó felfigyelhetett, hogy ez írásban, amikor Isten teremtő mivoltáról írok, folyamatosan jelen időben fogalmazok, s ez részemről tök szándékos. Azért van ez így, mert úgy gondolom, s van még pár ember mellettem, hogy a teremtés nem egy múltbeli, befejezett dolog, hanem folyamatosan zajlik. Erről csak és kizárólag jelen időben érdemes beszélni. Már csak azért is, mert a múlt-jelen-jövő triászba nehezen lehet beszuszakolni a Teremtőt, s jobb neki megelőlegezni, hogy a teremtés munkáját folyamatosan végzi. Ne feledjük, a Biblia azt írja, hogy hét nap alatt teremtett (a hetedik, pihenőnap is része a folyamatnak), de azt azért mind tudjuk, hogy minden vasárnapot követ egy (sokszor keserű és fájdalmas) hétfő, s indul minden elölről.
No, de mit teremt igazán Isten? Hát világot, vágjuk rá, kifejezve ezáltal a nagymindenséget, benne mindazzal, amit tudunk és azzal, amit nem. Nem tartozom azok közé, akik pusztán fizikai okokra vezetik vissza az univerzum működését. Az anyag és energia – bár meghatározó valóságok – nem fejezik ki teljesen mindazt, ami körülöttünk van. Ott van például az öntudat, ami evolúciós elképzeléseink szerint marhára értelmezhetetlen. Ha pusztán a túlélést és szaporodást tarjuk szem előtt, ami mondjuk ugyanolyan alap a biológiában, mint a fizikában a newtoni mechanika, nem igazán érthető, hogy mi a csudáért alakul ki ez a túlbonyolított „belső” lét, az önreflexió, az esztétikai érzék, a moralitás stb. Nem, a dolog sokkal bonyolultabb, s fizikalista kortársaimtól azt kérem tisztelettel, hogy szálljanak már le a magas lóról, mert mostanában (kb. kétszáz éve) elvetemedettebbek néhány középkori inkvizítornál. Szükség lenne egy kicsi szerénységre, s némi kreativitásra, mert szerintem sokkal többre mennénk mind általa. (Kíváncsi vagyok, hogy megégetnek-e ezután valami virtuális máglyán…). Anyag, energia, szellem, elme, idő és tér, meg még egy kismilliárd egyéb dolog, amiről talán semmit sem tudunk, mind annak a nagy mindenségnek a része, amit világnak nevezünk, s ami – szerintem – olyan, mint egy üveggolyó a Teremtő kezében.
Az elkövetkező hetekben megpróbálunk egy kicsit isteni cipőkben járni, s bukdácsolva a túl nagy bakancsban, képekkel és metaforák nyelvén dadogva, sejtetni, hogy miképp néz Isten a világra, s azon belül ránk.
Én úgy tanultam, hogy én-nel nem kezdünk mondatot. De én úgy gondolom, hogy ha én akarom, akkor akár így is kezdhetem. Nekem ne mondja meg semmilyen akadémia, hogy mit csináljak, mert én tudom, amit tudok. Amúgy azok, akik ezeket a szabályokat leírják ugyanolyanok, mint én. Sőt nálam valószínűleg öregebbek és fanyarabbak.
De akkor mit is jelent vallásos emberként élni? A vallásos ember megbotránkoztató. Köpik a konvenciókra, magasról tesz arra, ha nem úgy lép vagy néz vagy szól, ahogy elvárják a vallásos embertől. A vallásos ember megveti a templomokban képmutatóskodókat, akik kilépve onnan például sárosra isszák magukat, majd – gőzleeresztés végett – agyba-főbe verik az asszonyt és a gyermekeiket. A vallásos ember nem tartja be a társadalmi, sőt még az egyházi szabályokat sem, csak akkor, ha azokban értelmet lát.
Az Istenről való beszédnek viszont van egy meglehetősen nagy bökkenője. Ez ugyanis lehetetlen. A szavak egyszerűen leperegnek róla, hiszen belátható, hogy lénye (?) túlmutat mindazon, amit szavaink megragadhatnak. Minden jelző, amit vele kapcsolatosan használunk antropomorfizmus, „emberiesítés”, ami azt a célt szolgálja, hogy valamilyen módon közelebb hozzuk a mi léptékünkhöz, hogy értelmünk kacsai tudjanak belekapaszkodni. Atya, úr, örökkévaló, egyedül létező, hatalmasság satöbbi – mind-mind antropomorfizmusok, emberi vonások, gondolatvektorok, amelyek önmagukon túlra próbálnak mutatni, egy olyan tájba, ahová immár csak utalás által tudnak eljutni.
A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem.
Ennek az írássorozatnak az a célja, hogy vázolja a 21. századi vallásosság, közelebbről keresztény és magyar vallásosság mikéntjét. Szándéka – amint a korábbi írás is megfogalmazta – nem a megkérdőjelezhetetlen nagy igazság megfogalmazása, hanem gondolkodáskatalizátorként kíván működni. Olyan, mint egy vonal a sivatag homokjában, amely azt kéri, hogy viszonyulj hozzá. Állj rá, tőle jobbra vagy balra, maszatold el, tégy vele kedved szerint.
Szeretek utoljára szólni. Mire sorra kerülök már mindenki telítődött. Olyan, mint egy lakoma végén, amikor jóllakottan az ember még bele-beletúr az újabb és újabb fogásokba, de már nehezek a szempillái, dolgozik a bor. Ilyenkor, a végére a templom is megtelik egy ilyen elégedett, jóllakottsággal. Azzal az unalomból, megszokottságból és kegyességből gyúrt érzésegyveleggel, ami kéri lassan a záróéneket.