Mi az értelme a művészetnek? Másképp miért látnak neki egyesek, hogy valamilyen anyagból (vagy szavakból, mozdulatokból, hangokból) létrehozzanak bármit is? Sem evolúciós, sem termelési, sem társadalmi szempontból nincs látható értelme. Mégis, úgy tűnik, minden időben ott volt az emberben a vágy, hogy kimondjon, kifejezzen valamit, ami a fejében fogalmazódott meg. Ez a rejtélyes valami, ami a fejben feldereng, az úgynevezett gondolat. Legtöbbször ez a gondolat nem található meg a külvilágban abban a formában, ahogy az a fejben megjelent. Tökéletesebb, teljesebb, harmonikusabb, kifejezőbb, vagy ellenkezőleg, rútabb, ellentmondásosabb, mint a külvilág. Mindegy is, a lényeg ugyanaz: kifejezni a fejben létrejövő, teljesen új, s ezáltal a világot megváltoztató gondolatot. Ezért fogyasztjuk a kulturális termékeket. Meghallgatunk egy jó dalt, elolvasunk egy jó verset, regényt, elidőzünk egy festmény előtt, megnézünk egy színdarabot. Minden esetben a folyamat ugyanaz: részesei leszünk annak az alkotásnak. A történet magával ragad, a zene betölti lényünket, részvételre sarkall.
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki. Ugyanez történik más alkotások esetében is. Az alkotás bennünk önálló életre kel, s ezáltal megváltoztat. Persze, minél tehetségesebb az alkotó, annál erősebben változtatja meg az embert, az igazán nagyok az egész világot áthangolják.
A művészet csele tehát az, hogy világokat nyit ki az emberben, s ezek az új terek újabb árnyalatokkal gazdagítanak. Mintha látásunk gazdagabbá, telítettebbé válna. Az a mód, ahogy felfogjuk a környezetünket, a velünk kapcsolatba kerülő mások dolgait és tetteit összetettebb lesz. Átlátunk a szitákon, újabb szempontok alapján mérlegelünk tetteket és helyzeteket, s nyilván, mivel tetszik nekünk ez az átváltozás, a többlet, vágyunk arra, hogy újabb élményben, gazdagabb látásban részesüljünk. Ez a vágy biztosítja a kenyerét az alkotóknak.
A jó művészet kinyitja tehát a világot. Ugyanúgy, mint a jó szertartás. Emez is akkor jó, ha – mint a jó regény – magával ragad, s a végeztével még mindig arra ösztönöz, hogy továbbgondoljuk. Világában rabul ejt, átformál, kinyit. Az istentisztelet célja az, hogy megnyissa az emberben a tökéletesre, a mindenre, a végsőre való odafigyelésünket. A jó istentisztelet után már nem azok vagyunk, mint előtte. Jó esetben jobbak, nemesebbek, tisztábbak, erősebbek. Marad velünk némi „istensugár”.
Persze, létezik rossz művészet is. Ilyen például, amikor a politikum vagy valamilyen ideológia rabul ejti az alkotást, s arra kényszeríti a művészetet, hogy őt szolgálja. Erre is számtalan példa van. Egy-egy (legtöbbször diktatórikus rendszer) önmagát kívánja sütkéreztetni a művészet fényében. Ilyenkor a művészet nem szabadít fel, nem nyit világokat, hanem bunkerbe, ideológiai pincébe zárja az elmét. A gondolat határát az ideológia, az izmus szabja meg, s ami azon kívül létezik azt vagy irrelevánsnak vagy kifejezetten károsnak minősíti. Az ilyen művészet lezár, bebörtönöz, butít. A továbbgondolást nem engedi meg, hanem mantraként szajkóztatja a többnyire buta mondatait az emberekkel.
S amint van rossz művészet, úgy van rossz istentisztelet is. Az, amelyik ugyanúgy nem a teljességre, a végsőre, a mindenre nyit ki, hanem valamilyen dogmatika száraz, neonfényes cellájába zár be. Az, amelyik rabul ejti nemcsak az embert, hanem az Istent is, s megmondja a tutit, arról, hogy kicsoda, micsoda, mit akar ez az Isten. Az ilyen istentisztelet unalmas, semmitmondó, káros, mert nem az Istenre fordítja a figyelmet, hanem az adott vallási izmus bálványára.
Azt hiszem, hogy az igazi kunszt mind művészeti, mind vallási szinten az, hogy megtanuljunk disztingválni a jó és a hamis között. Ha azt kérdezed, hogyan, akkor a válaszom csak annyi, hogy tanulással. Sok-sok tanulással.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.