De akkor mit is jelent vallásos emberként élni? A vallásos ember megbotránkoztató. Köpik a konvenciókra, magasról tesz arra, ha nem úgy lép vagy néz vagy szól, ahogy elvárják a vallásos embertől. A vallásos ember megveti a templomokban képmutatóskodókat, akik kilépve onnan például sárosra isszák magukat, majd – gőzleeresztés végett – agyba-főbe verik az asszonyt és a gyermekeiket. A vallásos ember nem tartja be a társadalmi, sőt még az egyházi szabályokat sem, csak akkor, ha azokban értelmet lát. De ha csak formát talál, akkor leleplezi, gúnyt űz belőlük, megkopogtatja, mint a kiszáradt tök oldalát, hogy hallhatóvá váljon az üresség. A vallásos ember nem esik hanyatt attól, hogy valaki eljátssza a „nagyembert” előtte, sőt, magasról tesz a fontoskodására. A vallásos ember nem ájtatoskodik, nem sóhajt összetett kezekkel az ebéd előtt, de ízleli a falatot, s öröm tölti el, hogy ehet, hogy milyen finom az étel. A vallásos ember örül a közösségnek, ahol nem társadalmi karikatúrák (gazdagok, főnökök, koldusok, prostituáltak, szentek, fehérek stb.) vannak, hanem hús-vér emberek. A vallásos ember tudja magáról, hogy esendő, s azt is tudja, hogy más is esendő, ezért nem veti meg, nem nézi le a másikat, hanem tanul és ha biztos abban, hogy van amit, akkor tanít. Nemcsak „vallásos pillanatokban” vallásos, hanem mindig. Ima számára az is, amikor valami jót olvas, lát, hall. Amikor beszélget valakivel, vagy ha egy kiadósat vitázik, nem azért, hogy nyerjen, hanem azért, hogy gondolatok ütközzenek egymással. Nem térít, nem agitál, nem nyomtat szórólapot, pólót, golyóstollat. Örül a jónak, jelenjen az meg bármilyen formában. Megbotránkozik a hazugságon, az alakoskodáson, a csaláson. A vallásos ember átlát a szitán.
A vallásos ember reggel fogat mos, munkába megy, irodába, gyárba, laboratóriumba, mindegy. Ott nem mutogatja vallásosságát, mert minek. Dolgozik örömmel, látva azt, hogy munkájának van értelme. Lelkesedik, ha valami jó lesz, gondolkodik, töri magát a problémákon. S miközben ezt teszi, észre sem veszi, hogy problémamegoldó törekvése imává válik. Aztán hazamegy, s ha kedve tartja tornászik, tévét néz, alszik és ez is imává válik.
A vallásos ember egész valójával, mindenestül vallásos. Nem vasárnap, nem ünnepkor, nem házszenteléskor vagy amikor látják, amikor könnyű és elvárt. Hanem mindig. Pizsamában, álmosan, másnaposan, boldogan mindig.
A vallásos ember néha nem vallásos. Kételkedik, belefárad, elunja. Néha eldurran az agya, odamond, vagy elege van a maga vallásosságából, elejti a pajzsát. A vallásos ember néha nem is hisz. Annyira nem, hogy már nem is törekszik, nem keres, nem beszél, nem is üvölt. Elfogadja, hogy üres az ég.
A vallásos ember néha nagyonis vallásos. Túlnyúlik a Tejúton, együtt dobban a mindenséggel.
A vallásos ember ravasz, okos. Megválogatja szavait, tudja mikor kell beszélni, s mikor hallgatni.
A vallásos ember balfasz. Bevállal olyasmit, amit nem kellene, ami neki nem jó, nem használ, hanem megterheli, de bevállalja, hadd röhögjenek a háta mögött. S bízik abban, hogy a plusznak is valahogy meg van a helye az életben
A vallásos ember szeret kacagni. Élvezi a humort, s jókat röhög saját magán is. Kimondottan élvezi kigúnyolni a fontoskodókat, akik belebugyolálódnak önnön fontosságtudatukba, s jaj annak, aki csak megbántaná ezt a cukormázt!
A vallásos ember örömmel alkot. Nem biztos, hogy remekművet, nem is a műért, hanem az alkotásért. Mert az csiklandós érzés, pezsgő dolog: érezni, ahogy a fejében szövődik egy-egy gondolat, s keze alatt valósággá válik.
A vallásos ember vallásos. A vallásos ember ember. A vallásos ember. Az ember vallásos.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.
A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.
A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben.
Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk.
Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére.
Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt.