Május negyedike a nemzetközi Csillagok háborúja nap. Ennek az az oka, hogy angolul május negyedike (May the fourth) majdnem pont úgy hangzik, mint a Csillagok háborújának egyik kulcsmondata (May the force be with you). Pár évvel ezelőtt szereztem tudomást erről, s azóta semmi pénzért sem hagynám ki, hogy valamilyen módon „Star Wars-ozzak”. Valahogy hozzám nőtt ez a film. Talán azért is, mert ez volt az egyik első amerikai film, amit moziban láttam a kommunizmus bukása után, s megvallom, a hétesztendős gyereket lenyűgözte az a hihetetlen gazdagság, ami megelevenedett a vásznon. Többször láttam az összes megjelent filmet, a rajzfilmeket, és meglehetős magabiztossággal merem állítani, hogy értem a mémeket, illetve sikeresen megfertőztem a családomat is ezzel a fantáziavilággal. Az ikonikus zenétől és intrótól mindig libabőrös leszek, s mekkora csalódást érzek, amikor egy-egy mai hollywoodi ipartermék elnagyoltan, sokszor bután és slendriánul bánik az amúgy igen gazdag Star Wars-világgal…!
A Csillagok háborúja hosszú idővel ezelőtt, egy messzi-messzi galaxisban játszódik. Az eredeti történet a Skywalker (Égjáró) család történetét járja körül. E galaxisban létezik egy rejtélyes erő, amit a filmben – hm – az Erőnek neveznek. Ebben mozog és van minden és mindenki. Az Erőből jövünk és oda térünk vissza. Az Erő nem felejt el senkit, mindenki tovább él benne. E galaxisban léteznek olyan lények, akik jobban érzékelik az Erőt, mint mások, sőt képesek úgy használni, hogy az természetfeletti képességekkel ruházza fel őket. Tárgyakat mozgatnak összpontosítással vagy villámokat lövellnek ki az ujjukból, szinte repülni tudnak, képesek kommunikálni mindenféle lénnyel stb. Az Erőérzékeny személyek két csoportra oszlanak: a jedikre és a sithekre. Az első csoport lényegében egy harcos szerzetes kaszt. Céljuk az Erőt jóra, egyensúlyra, az élet gyarapítására használni. Felkeresik azokat a gyerekeket, akik tapasztalják az Erő jelenlétét, és kiképzőiskolákban fejlesztik a tudásukat. Szerepük az Erő minél jobb megélése mellett az, hogy a békét fenntartsák. Életükben békére, harmóniára, önmérséklésre és önfejlesztésre törekednek.
Fő ellenségeik a sithek, akik az Erőt önző céljaik elérésére kívánják használni. Uralni akarják az Erőt, s a megszerzett képességük által uralkodni akarnak mások felett. Erőszakosak, ravaszok, gonoszok. Belőlük mindig kettő van, egy mester és egy tanítvány. A mester mindent megtesz, hogy hatalomra jusson, semmi sem túl értékes e cél elérése érdekében, a tanítvány pedig arra törekszik, hogy mestere fölé nőjön s átvegye a helyét. A mesternek mégis szüksége van tanítványra, mert rajta élheti ki haragját, rosszakaratát, gyűlöletét, illetve pajzsként maga elé állíthatja, ha baj van.
A történet az ifjú Anakin Skywalkerrel kezdődik, aki Obi van Kenobi jedi mester tanítványa lesz. A jedik rendje hamar felfigyel az ifjú Skywalker páratlan tehetségére, s benne vélik felfedezni azt a rég megjövendölt mestert, aki egyszer s mindenkorra legyőzi a sitheket. A rend vezetője, az idős és apró Yoda mester viszont nincs meggyőződve Anakin tisztaságáról. Tehetsége mellett érzékeli nagyravágyását, a benne fortyogó rejtett erőszakot. Végül a sith nagymesternek sikerül megrontani az ifjú Anakint, aki mesterei ellen fordul egy végzetes államcsíny során, amely a galaxis urává teszi Darth Sidius sith nagyurat. Anakint saját tanítója, Obi van Kenobi győzi le, de az összevissza vagdalt ifjú harcost megmenti a sith nagyúr, gépekkel pótolja a hiányzó testrészeit, s így megszületik a könyörtelen gyilkos, az eredeti filmek főgonosza, az ikonikus Darth Vader.
Az eredeti filmek Vader nagyúr és saját fia, az ifjú Luke Skywalker köré épülnek. A fiatal gyereket az öreg Obi van Kenobi védi és oktatja, majd nevelését maga Yoda nagymester fejezi be. Az apa és fia harcában végül Luke lesz a győztes, de nem azáltal, hogy megöli saját apját, hanem úgy, hogy előhívja a Vaderben nyugvó jedit, aki – amint a film alcíme is mondja – visszatér.
Most, május negyedike környékén, arra gondoltam, hogy milyen érdekes ez a történet. Nemcsak a fénykardok (könyörgöm, nem lézerkardok!) gyönyörűen koreografált viadala miatt, hanem a filozófia miatt, amely mozgatja a történetet. Az Erő mindenütt ott van, érzékelni és használni lehet. Vannak olyanok, akik önszántukból jót kívánnak tenni vele, megosztani másokkal, gyógyítani, segíteni, békét és egyensúlyt teremteni, de vannak olyanok, akik a hatalom eszközét látják benne. Az Erő mámorossá teszi őket, saját tudásuk tönkreteszi a szellemüket, s miközben mindenkit maguk alá kívánnak utasítani, észre sem veszik, hogy önmagukat pusztítják el. A sithek útja zsákutca, egyetlen lehetséges kimenetele a zsarnokság jegében halottá fagyó világ. A jedik útja a növekedés, az élet, a fejlődés ösvénye. S valahogy így van ez ebben a galaxisban is. Van egy Erő, az élet körülöttünk. Érezzük, éljük, lélegezzük. Nem ruház fel természetfeletti erővel, bár nézőpont kérdése ez is. De magunknak kell eldöntenünk, hogy mihez kezdünk vele: szétosztjuk, megéljük, gyönyörködünk benne, vagy kihasználjuk önző céljaink elérése érdekében. Az út végén itt is ugyanaz vár ránk, mint ott. A zsarnoknak és az általa uralt világnak pusztulás, az örvendőnek élet. S ha már május negyedike ily közel van, akkor legyünk egy kicsit Égjárók mi is. Nézzünk rá az Erőre, ami körülöttünk van, s kérdezzük meg, hogy mire is lehet használni azt. Így hát, kedves olvasó, az Erő legyen veled!
Sok filozófiát és teológiát olvastam. Nem mindent, de viszonylag sokat, elámultam a szavak finomságán, a kifejezések árnyaltságán, könnyedségén, rugalmasságán, s azon, ahogy egymáshoz simultak, rendszerré nőttek, robusztussá és magabiztossá váltak. Kósza gondolatok, amik gyönyörű kristálypalotákká nevekedtek mesteri elmék odafigyelő tekintete alatt. Gyönyörű volt (s még mindig sokszor ámulatba ejt), ahogy a legbonyolultabb kérdésekre is – nagy erőfeszítéssel – születtek válaszok.
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét.
A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük.
Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség.
A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
A halakhoz hasonlóan az embernek is ugyanúgy megvan ez a tere, amiben mozog, lebeg, lélegzik. Persze itt nem a levegőre gondolok, vagy arra, hogy a gravitáció a föld felszínére tapaszt, hanem arra a valamire célzok, ami ennél sokkal rejtélyesebb, bár mindnyájan megtapasztaljuk, elménk kopoltyúján átengedjük, benne lebegünk. Minden kultúrának neve volt erre a valamire.
A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él.
A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira.
Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből.
Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk.