Ha rítusokról beszélünk, okvetlenül szólnunk kell az ünnepről. Gyermekkoromban ünnepnek számított az, amikor végre valahára elérkezett a dinnyeszezon. Minimum egy Mikulással felért az a pillanat, amikor a forró nyári délutánon előkerült a hűtő mélyéről a gyönyörű, hamvas, már-már zúzmarás görögdinnye, amiből jókora szeletet szelt anyám a tányérra. A gyönyört fokozta, hogy ilyenkor kést kaptam a kezembe, mert nálunk – ki tudja milyen okból – a görögdinnyét csak késsel volt szabad enni. Örömömet viszont többször beárnyékolta egy furcsa tény. Köztudomású, hogy a görögdinnye legfinomabb része a középpontjához közelebb eső darab. A dolgok természetéből kifolyólag ez az a rész, ami először kerül kés alá a nyári dinnyeevés alkalmával. Így aztán a lakoma végére marad a héjhoz közeli, kevésbé édes, ropogósan finom rész. Valahányszor görögdinnyét ettem, beárnyékolta az ünnepet az, hogy a végén nem a legfinomabb íz maradt a számban, hanem a halvány peremaroma.
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét. Sőt más ételek esetében is a végére tartogatom a kifejezetten sokat ígérő falatokat. Kivárom, hogy megehessem a csülkös bableves legtöbbet ígérő húsdarabját, utoljára mindig hagyok egy darab húst, mártást és lekvárt a vadas esetén, de a nagy családi összejövetelek alkalmával rögeszmésen figyelek arra, hogy a legvégére jusson a gondosan kiválasztott borból legalább egy korty, amivel leöblítem és teljessé teszem az ebédet. Ez a félretett, különválasztott rész, a kiemelt falat az emberi élet esetében az ünnep. A félretett, elkülönített, többlet értelemmel felruházott darabka idő. Tárgyunk szempontjából mellékes, hogy ez valami személyes vagy kollektív, vallásos vagy szekuláris ünnep, lényege azonos: félretett idő, kiemelt pillanat.
Az élet olyan, mint egy dinnyeszelet. Hamvas, sokat ígérő, várt és a lét forróságában egyedi ínyencség. Kezünkbe kapunk egy kést és mérhetetlen étvágyat, hogy mindet felfaljuk. Ám valahogy rájöttünk arra, hogy a legédesebb részeket érdemes külön ízlelni, kiemelni, szimbolikus jelentőséggel felruházni, s ezáltal ennek az utóízével maradni. Kollektív és egyetemes tudásról van itt szó. Minden kultúra félreteszi a legzamatosabb, legcukrosabb pillanatokat, hogy szájában sokáig maradjon az íze. Nem hiába beszél a Biblia is az ünnepről, a fontos dolgokról úgy, mint az idő teljességéről, az alkalmas pillanatról, a múlt heti írásban már említett kairoszról.
A félretett dinnyedarabot az ember másképp eszi, mint a többi részt. A többit falja, rágja, nyeli, szürcsöli. Észre sem veszi, és lecsúszik torkán. De a félretett darabot élvezi. Tudja, hogy minden pillanat, amikor a szájában tartja a falatot megismételhetetlen, éppen ezért minél hosszasabban és teljesebben ki akarja élvezni az ízek kavalkádját. Odafigyel az aromára, a cukorra, a hűvösségére, a ropogós darabra, amit már a szájban lebont a nyál. Élvezi, amint a fogak felőrölik a falatot, amint szétárad a nyelvén a zamatos nedű. S amikor vége lesz, szájában nem a héjközeli rész matt, vízízű emléke marad, hanem az édesé, a végéé. Ha az az íz maradna velem, amit a héj halvány húsa ad, bizony nem jelentene nagy élvezetet dinnyét enni. Könnyen lemondanék róla, de valahányszor kiemelek a hűtőből egy szép, hideg dinnyét, a legédesebb részének a zamata jut eszembe. Ezért szeretem…
Ugyanígy vagyunk az ünneppel is. A ránk bízott idő nagy része csak amúgy lecsúszik a torkunkon. Fene tudja, hogy éppen mi történt egy unalmas februári szerda délután, negyed ötkor. Ám annál inkább megmarad velünk gyermekkorunk karácsonya, a húsvéti locsolás vagy a másféle ünnep emelkedettsége, közvetlensége, misztikuma, azaz aromája, íze, cukrossága, zamata. S ugyanúgy, mint a dinnyével, a félretett időnek is jelentőséget szentelünk. Az idő megtelik tudással, odafigyeléssel, jelképekkel és szimbólumokkal. Az idő édessé nemesül…
S végül, ugyanúgy, mint a dinnyével, az ünnepnek is az adja meg a kiemelt szerepét, hogy odafigyelünk rá. Összpontosítunk a mondanivalójára, az ízére, jelen vagyunk benne. Aki ezt megtapasztalja, tanul az ünnepből, utána több lesz, mint előtte.
Az ünnep tehát mondanivalóval bír. Ha odafigyelsz rá, tanít, s ha megtanulod zamatát, gazdagít. Tegyünk félre néha egy-egy falatnyi időt a magunk számára, hogy tudatossággal megtöltve, emelje az életünket édesebb szférák irányába, mert talán akkor jobban vágyunk arra, hogy a korábban megtapasztalt aroma visszatérjen életünkbe. S ez jó!
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.
A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.
A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben.
Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk.
Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére.
Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt.