Ennek az írássorozatnak az a célja, hogy vázolja a 21. századi vallásosság, közelebbről keresztény és magyar vallásosság mikéntjét. Szándéka – amint a korábbi írás is megfogalmazta – nem a megkérdőjelezhetetlen nagy igazság megfogalmazása, hanem gondolkodáskatalizátorként kíván működni. Olyan, mint egy vonal a sivatag homokjában, amely azt kéri, hogy viszonyulj hozzá. Állj rá, tőle jobbra vagy balra, maszatold el, tégy vele kedved szerint.
A korábbi írásban kaján élvezettel és fanyar hangon vázoltam azt a talajvesztős hangulatot, amit sok keresztény közösség megél napjainkban: az üres templomokat, s a jóhiszemű papok őszinte erőfeszítését, hogy valahogy elmondják azt, amit igaznak és relevánsnak tartanak egy olyan korban, amikor ez nem mindig sikerül a legjobban.
Na, de tegyük azt, amit az ember tesz, ha valami nem megy túl rózsásan az életében. Lépjünk egyet hátra, s próbáljunk értelmes mondatokat mondani magunkról és a helyzetünkről. E mostani szöveg is ezt szeretné, kézbe venni néhány alapszót, azokat megfigyelni, értelmezni, egymáshoz viszonyítani.
Az első kifejezés, amivel foglalkozunk, az egyház. Eredeti görög értelmében azt jelenti, gyülekezés, keresztényítve – elnézést a körbeforgó definícióért – egyház. A magyar kifejezés szent helyet, szent intézményt, épületet, megjelölt téridőt jelent. Általános használatban egy intézményt jelöl, amely részt vesz a társadalmi életben, gazdasági és közigazgatási léte van, politizál, képviseli önmagát, szervez, választ, kiáll, tiltakozik stb. Ez az intézmény tárgyunk legkülsőbb, legmegfoghatóbb és legdurvább szintje, egy már-már mindenestül emberi és profán szint, amely egyfelől védelmez egy törékenyebb belsőt, másfelől képviseli azt a külvilág előtt. Ilyen értelemben olyan, mint az ember bőre, szervei, izmai és csontváza: megvéd, mozgat, szilárdan tart. S persze pont úgy, mint az ember bőre, változik. Néha hamvas és puha, mint egy kisbabáé, máskor ráncos, mint egy vénasszonyé. Időnként koszos, pattanásos, bibircsókos, máskor meg illatos, ruganyos. Ennek az egyháznak hierarchiája van, belső szabályai, fórumai, képviseleti szintjei, amelyeken keresztül érvel, lobbizik, kínlódik.
A második szint, ami e bőrön, izmokon és csontokon belül van, már egy fokkal légiesebb. Ez pedig a vallás. Ha az egyház a test, a vallás az idegrendszer, azaz a tartalom, a definíció, a cselekvés alapja, a rendszer és a megnyilvánulás. A vallás több részből, elemből tevődik össze, úgy, mint az idegrendszer. Ha tudománnyá alakul, teológiának nevezzük. Ha a viszonyulásokat fogalmazza meg, erkölcs a neve, ha legbensőségesebben fejezi ki magát, akkor az szertartás. Ez a szint még mindig meglehetősen durva, függ a korától, a kultúrájától, no meg az azt működtető, művelő emberek hozzáállásától. De a két fogalom csak egymást kiegészítve teremt működőképes organizmust. Az egyház vallás nélkül egy élettelen test, egy hulla, pontosabban zombi. A vallás egyház nélkül viszont huzal nélküli elektromosság, mozgásképtelen gondolat.
No, de ez még mindig nem elég. Ezidáig nem hagytuk el a fiziológia mozgáskörét, s ebből érezhetjük, hogy így kevéske. Ha ennyiből állna a tárgyunk, akkor nem is érdemelne sok időt, hiszen pont olyan lenne, mint egy klub. Vannak viszont légiesebb fogalmaink is, amikkel szembe kell néznünk, s ezek közül az egyik legfontosabb a gyülekezet. Ha az egyház a test, a vallás az agy és az idegek, akkor a gyülekezet az őssejtek halmaza. Ugye, a Wikipédiáról tudjuk, hogy ezek kétfélék lehetnek: embrionális állapotban blasztocisztákban, ebből lesz az embrió, felnőtt egyedeknél a szövetekben, ahol szerepük a szervezet javítása. Az őssejtek embrionális formájukban bármilyen specializálódott sejtté tudnak alakulni. Ugyanígy a gyülekezet az egyház–vallás kettősség ősállapota. A gyülekezet magán hordozza az egyháziasság és a vallásosság jegyeit, de ezeknél többel is bír. A gyülekezet személyes kapcsolatokra, együvé tartozásra, közösségre épül. Az első, bibliai, pünkösdi gyülekezetnek a sajátságos jegyei a közösség, azaz az egy szív és egy lélek, ahogy a Biblia mondja.
No, de még van egy szint! Ez a legmélyebb, s egyben a legáttetszőbb, ami nem más, mint a hit. E kifejezés nem azonos az elhivéssel, azaz a bármilyen bizonyítékok alapján elfogadott igazsággal, hanem ennél másabb. Egy 19. századi teológus, egy bizonyos Friedrich Schleiermacher az egyetemestől (Isten) való függésérzésként határozta meg azt. Az ő romantikus szavai lehet, hogy nem szólnak immár hitelesen a mi fülünknek, de gondolatának lényege megmarad. A hit az egyetemessel, a léttel, Istennel való kapcsolat felfedezése és megélése. Az, ami az életnek értelmet ad. Ez a hit a tekintetet felfelé emeli, s kitárja a végtelen felé. Na, de ha már használtam ezeket a fiziológiai fogalmakat, akkor zárjam is egy ilyennel. A hit tehát olyan, mint az élet a testben. Benne van minden sejtmagban, de mikroszkóp alatt kimutathatatlan.
Azt hiszem, ennél mélyebbre nem tudom ásni e témát. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy ez az egyre finomodó rétegződés a legmélyebből hat a legdurvább irányába. Azaz mind lehet nagytiszteletű, tekintélyű és hatalmú püspök, gyönyörű templom, teli kassza, hit nélkül ez csupán hatalom és politika. Lehetnek mégoly okos teológiai rendszereink, tudományos munkáink mindenre kiterjedő filozófiai mélységgel, de hit nélkül csak fecsegés az. Sőt élhetünk szoros közösségben, ahol közös a kenyér, az álom és a munka, de ha nem hatja át a tagokat ez a hit, akkor csupán kommunáról, klubról, társaságról beszélhetünk. Témánk szempontjából annyira fontosnak tartom, hogy azt hiszem, szánok rá egy külön részt.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.
A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.
A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben.
Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk.
Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére.
Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt.