A pápai csizmák erdőgyaraki, gyergyószárhegyi és Ung-vidéki variánsai
A Dienes-féle, 1957-es „pápai csizmák” történeti mondából újabb szóbeli és írásbeli variánsok születtek a Kárpát-medence három régiójában: a határ menti, romániai Erdőgyarakon, ifj. Bessenyei István tanulónak köszönhetően (1961), a Székelységben Duka János tanár, folklórgyűjtő jóvoltából (1972) és Ung-vidéken Géczi Lajos néprajzkutató gyűjtésében (1983). A hitelesség alátámasztására a szövegváltozatok valós történelmi és lokális elemekkel bővültek. Az erdőgyaraki mondában a csizmadiák átverése a költő debreceni tartózkodása idején (1843/1844) a székely vidéki 1849-es útja és Ungváron és Királyhelmecen az 1847-es utazás alatt történik. A Dienes-féle (A pápai csizmák) népköltészeti szövegből keletkezett mindhárom variánsban megtaláljuk az eddig ismert motívumok elemeit, egyetlen kivétellel: az Ung-vidéki változatból hiányzik a csizmák árának a megtérítése. Ismét felhívjuk a figyelmet, hogy a folklórgyűjtők szándékolt rekonstrukciója nem zárható ki az alábbi variánsokban sem.
1. Petőfi csizmái, ifj. Bessenyei István erdőgyaraki gyűjtése ‒ 1961
Az erdőgyaraki tanítótól származó Petőfi csizmái című szövegváltozat a Békés Megyei Népújságban látott napvilágot ifj. Bessenyei István békéscsabai tanuló gyűjtésében. Az eddig említett monda közül ebben a variánsban követhető nyomon a pápai csizmák történet tudatos újraalkotása, refolklorizációja. A magyarázat egyrészt abban keresendő, hogy az országosan ismertté vált Dienes-féle Petőfi-mondák 34 helyszíne közül Debrecen kimaradt, holott ez a város egyike a „legpetőfibb” településeknek, akárcsak Pápa vagy Pest.
A költő debreceni tartózkodásainak Orlay Soma Petőfi Debrecenben 1844 című híres festménye állít emléket. Zoltán fián kívül a költőnek több mint hatvan verse született ebben a városban, színészként itt töltött egy hosszú, viszontagságos telet, itt lépett be a forradalmi hadseregbe, és feleségével is gyakran megfordult a cívisvárosban.
Bevezetőjében az ifjú gyűjtő pontos adatokat közöl az „új szöveg” eredetéről és Dienes Andrásról. A hivatkozás nem véletlen, hiszen az író, irodalomtörténész Dienes életének utolsó négy-öt évében országos hírnévre tett szert. Egymás után adta ki Petőfi-kutatásairól szóló könyveit: A legendák Petőfije, 1957; Petőfi a szabadságharcban, 1958; Négy nap. Egy hadművelet regénye, 1961; Az utolsó év. Petőfi és a szabadságharc, 1962. Országszerte több tucat cikke, tanulmánya jelent meg folyóiratokban, napilapokban. Részt vett a Petőfi életművét érintő vitákban, mint például a költő állítólagos gyorsírásos kis könyve, van-e még ismeretlen Petőfi-vers, vagy az utolsó mezőberényi Petőfi-portré, és ilyen volt a szülőhelyvita, valamint a költő halottá nyilvánításának ügye. 1961-ben Dienes szövegkönyve alapján forgatták a Kihunyt egy csillag (1961) című színes, 22 perces dokumentumfilmet Petőfi Mezőberénytől Segesvárig megtett utolsó útjáról, a „halálútról”. Életének utolsó évében, 1962-ben megvédte Petőfi a szabadságharcban című kandidátusi értekezését. Következésképp Dienes említése kétségkívül megerősíti az erdőgyaraki tanító történetének súlyát, aki „mese helyett mondta a mondát”. Az adatközlő a monda földrajzi centrumát Pápáról Debrecenbe helyezi át, ahol a vándorszínész özvegy Fogas Józsefné „jéghideg kamrájában” lakott (lásd a Telem Debrecenben c. verset). Miért ne élne a Körösök táján is ez a Petőfi-monda? – kérdezi joggal a tanuló. Nem tudhatjuk, hogy a kérdés megválaszolásában kapott-e tanári segítséget a fiatal gyűjtő, de a Dienes-féle szöveg ebben az új köntösben is olvasmányos. Az ismert cselekmény (a csizmák furfangos megszerzése) leírásával inkább az anekdota felé mozdul el a történet, túlsúlyba kerülnek a narrációs elemek, akárcsak a mesében. Hitelesség ürügyén a szövegbe néhány tájnyelvi kifejezés is került: „Ránézvén két fakó csikajára, (lábára) látta ám, hogy a cipője igen elnyűvőben van” (elrongyolódott); hozták a „pászos… (passzos, kényelmes) csizmákat”. A dőlt betűvel jelzett mondaszöveg élesen elkülönül a „tudós” bevezetőtől.
Petőfi csizmái
Él egy monda a Dunántúlon a nép ajkán Petőfiről, aki megtréfálta a csizmadiákat. Mondják, hogy Petőfi egyszer szűkében volt a pénznek, és ha másképp nem ment, hát ravaszsággal szerzett magának egy pár fényes csizmát, amelyet aztán sokáig hordott még, mindig emlékezve a furfangos kalandra.
A romániai határ menti falucska, Erdőgyarak tanítója mese helyett mondta a mondát, amelyet szeretnék most átadni a nagyközönségnek.
A legendát egyébként Dienes András, a híres Petőfi-kutató gyűjtötte Pápán és közölte könyvben, rádióban. Mégis, a viharsarki ember számára érdekes, hogy él ez a monda itt, a Körösök táján.
Akkoriban történt, amikor Petőfi pipája füstjénél melegedve éldegélt Debrecenben, Fogasné asszonyomnál, egy hideg szobában. Itt írogatott egy régi láda tetejére telepedve. Vándor természete nem sokáig hagyta nyugton, no meg aztán kenyér után is kellett néznie. Elhatározta hát, hogy Pestre megy. Összeszedelőzködött, és egy sáros, kora tavaszi napon elindult Sárospatak, felé. Már jól kint járt Debrecen városából, amikor eszébe jutott valami. Ránézvén két fakó csikajára, látta ám, hogy a cipője igen elnyűvőben van. Ilyen lábakkal nem vághat neki a hosszú, sáros útnak. Gondolta, jó lenne egy új pár csizmát csináltatni. Igen ám, de miből! Egy vasa sem volt, és egy pár rámás csizmát nem adtak olcsón. Na de nem azért van az embernek esze, hogy ne használja.
Rögtön visszafordult, egyenest az egyik jó ismerős csizmadiához ment, és azt mondta neki: „Mester uram, csináljon nekem egy pár csizmát, de olyat, hogy aztán feszüljön a lábamon.”
El is vállalta rögtön a mester. Megmondta Petőfi még neki, hogy mikorra hozza el a lakására a kész csizmát. Most fogta Petőfi, elment egy másik csizmadiához is, és annak is ugyanezt elmondta.
Hát jött is harmadnap a két csizmadia, hozták a pászos, fényes csizmákat. Próbálja Petőfi az egyik párat, és mondja a csizmadiának: „Hallja, mester uram, ez a jobblábas nagyon szorít.” Na, szalad a csizmadia, viszi az egyik csizmát, hogy majd megcsinálja.
Próbálja Petőfi a másik pár csizmát is, és azt mondja a másik csizmadiának: „Mester uram, nagyon szorít ez a ballábas.” Hát megy ez a mester is gyorsan haza, hogy megjavítsa a csizmát, Petőfinek pedig ott maradt a két jó csizma. Felvette őket, és úgy indult a hosszú útra.
Nemsokára, amikor Petőfinek már volt pénze, a két csizmadia levelet kapott, amelyben Petőfi megköszönte szívességüket és kifizette a csizmákat.
Így tréfálja meg Petőfi a debreceni csizmadiákat.
Ifjú Bessenyei István tanuló (Békés Megyei Népújság, 1961. március 19.)
- Hogyan vásárolt csizmát Petőfi Sándor ‒ Duka János gyergyószárhegyi gyűjtése, 1972
Magyar Zoltán A magyar történeti mondák katalógusának motívumindexében (IIB kötet, N 67), a Petőfi csizmái topik két új variánsát jelöli meg: az egyik Duka János által gyűjtött gyergyószárhegyi, a másik Géczi Lajos Ung-vidéki szövegváltozata. Duka János (1907–1990) csíkszeredai tanfelügyelő kiemelkedő néprajzi gyűjtést végzett a székely falvakban. Nevéhez fűződik a csúfolódó székely népköltészet, mesék és anekdoták korszerű, hiteles lejegyzése és kiadása. Legutóbb 2007-ben jelent meg Székely anekdoták. Mikor hagyja el az ész az embert? című népszerű gyűjteményét második kiadása.
Duka János Elsüllyedt kincs. Mesék című könyvében két Petőfi-mondát találunk: az Esztendőnként visszatér (Kászon vidéki néprege) című tündérmesét, székely nyelvjárásban és a Hogyan vásárolt Petőfi csizmát? című „népmondát”, meglepő módon nyelvjárási elemek nélkül. Az első tündérmese költőibb és természetfeletti világot teremt, részletes leírásokkal és tájnyelvi elemekkel, a második történelmi monda tömör, rövid történettel. A gyűjtő Duka János nem tartja fontosnak a szöveg nyelvjárással történő hitelesítését, mert a hosszú bevezető jobbára ismeretterjesztő, tényszerű adatokat sorol fel az 1849-es erdélyi hadjáratra vonatkozóan és idézi Petőfi feleségének írt levelének azt a részét, melyben arról ír, hogy szívesen letelepedne ezen a csodálatos tájon. Ahogy az erdőgyaraki tanító története, úgy Duka János oktató szándékú népmondája sem terjedhetett el a hagyományos folklórban, hiszen mindkét gyűjtő szándéka inkább az oktató jellegű Petőfi-kultusz elmélyítése lehetett.
Hogyan vásárolt Petőfi csizmát? (Gyergyóvidéki népmonda)
Az 1848-as szabadságharc idején Petőfi Sándor Bem József tábornoknak, az erdélyi hadsereg hadvezérének lett a szárnysegédje. Ebben a minőségben többször is beutazta Erdélyt és a Székelyföldet. Néha kocsin, de többször gyalog, így történt aztán, hogy elszakadt a csizmája a hosszas gyaloglásban. Új csizma kellett volna, de egyetlen fillér nem sok, annyija sem volt a költőnek.
Akkor éppen a székelyek által lakott vidéket járta. Megfordult máskülönben Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában s Kézdivásárhelyen is, és úgy nyilatkozott, hogy szívesen letelepedne akár Kézdivásárhelyen, akár Csíkszeredában. Nahát éppen Csíkszeredában volt, amikor kifordult lábából a csizma, és nem tudott továbbmenni, pedig sürgős dolgai voltak. A szükség találékonnyá teszi az embert. Petőfi sem gondolkozott sokat, hanem bement a legközelebb lakó vargához, és így szólt hozzá:
─ Mester uram! Vegyen mértéket a lábamról, és sürgősen csináljon nekem egy pár csizmát, mert holnap már tovább kell utaznom. Ha elkészül a csizma, a jobb felét küldje kegyelmed a szállásomra, hogy felpróbálhassam. Ha talál, hamarosan kiváltom a párját is, csak igyekezzék kend!
Egy másik utcában felkeresett egy másik vargát, attól is rendelt egy ugyanolyan pár csizmát, mondván:
─ Holnapra legyen kész, mert tovább kell utaznom! A bal felét küldje kegyelmed szállásomra, hogy felpróbálhassam. Ha jó lesz, hamarosan kiváltom a párját is, csak igyekezzék kend!
Távozásakor mindkét helyen bemondta a nevét is, hát hogyne igyekeztek volna a mesterek?! Másnap pontosan meg is kapta Petőfi a két fél csizmát. Igazi remekmű volt mind a kettő, nagyon meg volt velük elégedve ─ felpróbálta, és nyomban használni is kezdte őket, mert sürgős dolgai másfelé szólították. Nem volt pénze, mégis új csizmákat szerzett, és nem kellett vesztegetnie az időt szálláshelyén.
Egy hét múlva aztán elhozatta mindkét mestertől a csizmák párját is, kifizetvén becsületesen a tartozását. Még borravalót is küldött mesternek, inasnak egyaránt. Büszke is volt a pénz nélkül szerzett csizmákra. Nemhiába volt olyan nagy esze őkelmének, szorult helyzetében tudott élni vele.
Gyergyószárhegy, Orosz Jánosné (68 éves), 1972 Lásd Duka János: Elsüllyedt kincs. Mesék, Ion Creangă Kiadó, Bukarest, 1993.
Nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy ebből a változatból ‒ más Petőfi-mondákkal ellentétben ‒ miért született újabb hírlapírói variáns a Székelyföldön. A Hargita Népe (1993. 12. 04.) változtatás nélkül közli a Duka-féle Hogyan vásárolt Petőfi csizmát? című mondát, hasonlóképpen a Székelyföld 1999. 7. száma is. Viszont az Udvarhelyi Híradó c. újság (1996. 03. 14.) ünnepi számában olvasható egy alaposan átgyúrt változat, anélkül, hogy az eredeti adatközlő és gyűjtő nevét megváltoztatták volna. Az eredeti nyolcmondatnyi bevezetőt így foglalja össze a névtelen szerző: „A világhírű magyar költő többször es beutazta Erdélyt, így sokszor megfordult a székelyek között.” Aki fontosabbnak tartja a párbeszédet és a költőt beszélteti. Péterfy Tamás 1899-es Petőfi-regéihez hasonlóan, a népmondát meseelemekkel tűzdeli meg, és a szöveg „székelyesítése” során, Péterfy nyomdokain haladva tájnyelvi elemként, az „is” helyett „es” kötőszót, a ráérősen megy, ballag helyett az eregel igét használja: „Kocsin es utazott, lovon es ült, de legtöbbször gyalog eregelt egyik községből a másikba.” Olyan szép csizmát csináltak neki a csíkszeredai csizmadiák, hogy „Szinte beszélgettek vele a nehéz úton”. A történet igazi népmesei fordulattal végződik: „Talán még ma es megvágnák azok a remek csizmák, ha el nem szakadtak valahol azóta!” Formáját tekintve, a bővített szöveg eredete sem változott: „Elmondta: Orosz Jánosné 68 éves, Gyergyószárhegy Duka János gyűjtése”. Ez a szövegváltozat is tükrözi a „hírlapfolklór” meglétét, mely abban különbözik a szóbeli hagyománytól, hogy az alkotási folyamatot (variánsképződést) nem befolyásolja az előadás és az improvizáció, hiszen írott hagyományról van szó. A változat ismeretlen szerzője nem érezhette eléggé hitelesnek az eredetit, emiatt használt tájnyelvi és mesére jellemző elemeket.
- Petőfi és a csizmadiák ‒ Géczi Lajos Ung-vidéki gyűjtése, 1983
Géczy Lajos (1926–2008) Ung-vidéki tanár, néprajzgyűjtő Ungi népmesék és mondák című könyvében mindenekelőtt a földrajzi koordinátákat tisztázza. A Bodrogköztől való megkülönböztetés miatt, az „Ung-vidék” elnevezés csupán a déli részekre, az Ung, Laborc és Latorca folyók által határolt területre, mintegy tizenhat településre vonatkozik. A mintegy kétszáz népmesét és mondát tartalmazó kötetben egyetlen Petőfi történeti monda szerepel. A történet valós, hiszen 1847 nyarán tett körútja során, a költő eljutott Királyhelmecre és Ungvárra is, ahol a Feketesas vendéglőben szállt meg (lásd Úti levelek Kerényi Frigyeshez, XII., 1847. július 11.). Akárcsak Duka János Petőfi-mondája, valószínű, hogy az Ung-vidéki történet is magán viseli a tanár-gyűjtő kézjegyét. A pontos történelmi tény a hitelességet érzékelteti, ahogy az ungi nyelvjárás is: a köznyelvi „é” helyett „í”-t ejtenek: ebidelt (ebédelt), vendig (vendég), tessík (tessék), egíszen (egészen), rígi (régi); a tárgyas igeragozásban a mély hangrendű szavakhoz „-i” toldalék járul: „szoriti a lábujjamot!” (szorítja); amikor a szótagzáró „l” (volt) kiesik, az ezt megelőző magánhangzó megnyúlik vót, megvót; általában a hosszú „í”-t röviden „i”-nek ejtik: beleirta. Mint már említettük, az ungi Petőfi-mondából hiányzik a két pár csizma árának a megtérítése, ami a Sárándy- féle 1913-es változat óta egyik variánsból sem hiányzik. Íme az ungi történeti monda.
Petőfi és a csizmadiák
Petőfi még fiatal legény korába Ungváron vót. Bement a Fekete Sasba, s ott ebidelt. Káposztalevet kapott, nem nagyon smakkolt neki. Beleirta egy papirra, hogy: „Káposztalé, kolbász belé!”
Utánairta, hogy Petőfi. Akkor tudták meg, hogy ű vót a vendig.
Elment osztán Ungváron egy csizmadiához, hogy csináltat egy pár csizmát. De pénze nem vót. Felhúzta csizmát, a jobblábast, utána azt mondta:
─ Ez a jobblábas csizma jó, de a ballábas szorit. Tessék majd kikaptafázni! Addig ezt az egyiket elviszem, hogy valaki el ne vigye párját. Majd akkor kifizetem, mikor meglesz.
Hát persze hogy kikaptafázták neki.
De Petőfi hóna alá vette a csizmát, oszt jött vele. Királyhelmecen megint csináltatott egy pár csizmát, de előbb a jobblábast eldugta. Felhúzta ballábas csizmát Királyhelmecen, maj azt mondja suszternak:
─ Ez jó, de a jobblábast tessík kisámfázni, mert szoriti a lábujjamot!
─ Jó ─ mondta a suszter.
─ Majd ha meglesz, kifizetem.
Így mán megvót a pár csizmája, hát Petőfi továbbment, egíszen Sárospatakra. Ott összetanálkozott a rígi barátaival, majd felment Pestre is, meg Budára. (Lásd Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák, Akadémiai Kiadó – Madách Könyvkiadó, 1989, 511–512. o.)
Idézett források
Magyar Zoltán: A magyar történeti mondák katalógusa. Típus- és motívumindex, IIB kötet, N 67, Kairosz Kiadó, Budapest, 2018, 251.
Duka János: Elsüllyedt kincs. Mesék, Ion Creangă Kiadó, Bukarest, 1993.
Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere, Akadémiai Kiadó, Budapest. 1971.
Géczi Lajos: Ungi népmesék és mondák, Akadémiai Kiadó – Madách Könyvkiadó, 1989.
Lásd még Géczi Lajos Civilek hadifogságban (1992); Az otthonokba szorult anyanyelv nyomában, (1996); Nagykapos a 2. évezred alkonyán (2006) című műveit.
