,,Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog!” [1] – idézi fel a Balaton-felvidéken szerzett élményvilágát az Útleírások című szöveggyűjteményében Jókai Mór. S amint a táj mosolygott, nagy hírű írónk visszamosolygott rá, s ebben a közös és meghitt kedélyállapotban magukhoz invitálták az írómesterek legfontosabb s egyben elengedhetetlen szövetségesét, az alkotókedv azon személyét, amelyik nem sajnálta felfedezni és megőrizni a magyar tenger és Jókai különleges kapcsolatát. E viszony tanúságát egyszerre őrzik a két évszázadon át ránk maradt szépirodalmi alkotások, de ugyanezt az idilli köteléket bizonyítja az a balatonfüredi villa, amelyet maga az író – még az 1870-es évek elején – építettet.
Talán éppen az imént felvillantott évszámot figyelembe véve nem érdemes a jelenkorban is közismert relikviák felsorakoztatásával indítani, előbb lássuk, hogyan ismerkedett meg írónk a Balaton-felvidék egyik legismertebb településével.
„Amint Balatonfüreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy” [2] – egy újabb vallomás a mesterírónk tollából. Az a hazaszeretet, amelyet Jókai Mór Balatonfüreden is érzett, tulajdonképpen egy kényszerállapot boldog végkifejlete. „A nagy regényíró szenvedő beteg volt mellbajban” [3] – emlékezik vissza Roboz István, aki a korabeli sajtó hasábjain többször is beszámolt Jókai állapotáról: ,,Jókai Mór köztünk van, tűrhető egészségben. Párszor fürdött s már is üdítő hatását érzi.” [4]
Az író gyógyulása érdekében sógoránál, dr. Huray Istvánnál tölti első balatonfüredi nyarait, s feleségével – Hurayék és Szücs Lajosné biztatására – úgy döntenek, hogy megveszik a rokonuk nyaralójának szomszédságában található kopár telket. Ekkor a Balaton már nemcsak a gyógyulás lehetőségével csalogatja az írót a tóparti városba, hanem azzal a történetünk elején beharangozott alkotókedvvel is, amelynek gyümölcsöző ereje hosszú ideig – egészen Laborfalvi Róza haláláig – kitartott. Felesége gyors és váratlan távozása olyan űrt hagyott maga után az íróban, melyet sem a Balaton látványa, sem pedig a balatonfüredi villájuk nem tudott betölteni, ezért eladta a nyaralót.
Pillantsunk bele abba a közel húsz-huszonöt évnyi balatoni emlékáradatba, amelynek elsődleges hozadéka máig megállja a helyét könyvespolcainkon.
,,Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevét?” – kérdezi a Balatont körbekerítő területet a görög Tempé-völgyéhez hasonlítva Jókai, majd folytatja: ,,Ahol a magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt amit a költő énekelt.” [5] S valóban, mely vidék lenne eszményibb Magyarországon, ha a költészet nagyságáról szeretnénk szót ejteni? S mely vidékről szól annyi dal, s játszódik partjain és hullámain megannyi történet, melyekkel kapcsolódni nem okoz gondot ebből a röpke kétszáz évnyi távolságból sem? A Balaton a 21. században is nélkülözhetetlen megénekelnivalót kínál a magyar irodalomnak, ezt a megelőző évtizedek is bizonyítják. Füred atmoszférája fontos aspektusát képezi a Jókait követő író- és költőnemzedékek alkotásvágyának. Mert bizony Balatonfüreden – ahol ,,ugyanúgy kihallhatók a szélből az ókori bölcsek és istenek szavai, akár Siracusa vagy Messina utcáin” [6] – még Quasimodo is rátalált a költészetre.
S ezt a felismerést látta meg másfél évszázaddal korábban Jókai Mór is, aki tudta, hogy a Balaton valóban gyógyír. Ami az író betegségét illeti, Roboz István is lejegyezte, a balatonfüredi látogatásai során Jókai ,,tökéletesen kigyógyult s nem győzte eléggé dicsérni az itteni esti levegőt, mely a nagy hőség után nem változik rögtön hűvösre, mint más számtalan helyen, hanem megmarad gyógyító balzsamával a 17-18 fokon, mert itt van a Balaton, mely a rengeteg meleget nappal elnyelni, éjjel pedig visszaadja.” [7]
A költészetnek meg kell újítani az embert, vallotta Quasimodo – s ez egyszerre a lelki és fizikai megújulást is jelenti. Jókai dolgozószobájának ablaka épp a magyar tengerre nézett, s annak látványa, az eget tükröző kékség nemcsak új prózai alkotásokkal, de újfajta világnézettel, gondolkodásmóddal is megajándékozta. Roboz István szavaival ez az a szoba ,,melyből évek hosszu során át betűkben, szellemben annyi sugár repült ki Magyarország bérceire és térségeire, sőt a tengereken át messze földre” [8], s ebben a szobában alkotta meg Jókai máig egyik legnépszerűbb regényét, Az arany embert.
A 18. század ,,költőkirálya” keveset mutatkozott Balatonfüred utcáin, s a város lakosai is legtöbbször a nagyvárosi hírlapokból értesültek az író füredi tartózkodásáról, ,,mert bizony megesett, hogy itt napokig nem látták, a sétatérre nem jött, legfeljebb pár percre az igazgatósági irodába, kivéve a fürdés idejét, melyet délelőtt 10 óra körül végzett és soha nem mulasztott el, ha jó idő volt, mindig családja vagy virágai között tartózkodott, melyeket végtelenül szeretett, ápolt, öntözött s messze földről összehordott, hogy a munka után lelkét a természet csodáival foglalja el.” [9]
[1]; [2]; [5] – Jókai Mór, A magyar Tempevölgy, Útleírások.
[3]; [4]; [7]; [8]; [9] – Roboz István, Látogatásom Jókai Mórnál Balatonfüreden, Pécsi Napló, 1911.
[6] Szentmártoni János, A költészet ege, Tempevölgy, 2021.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.