Az utóbbi évek során, de főként a bicentenáriumi évben a reformkorra emlékező mozgalmak, ünnepélyek és irodalmi események újból központi szereplővé tették kétszáz éve született nemzeti költőnket, Petőfi Sándort. A visszaemlékező utat – amely többek között arra is keresi a választ, hogy milyen formában tudna jelen lenni napjainkban a saját korában is kimagasló fiatal szerző – sok kétely és megoldatlan rejtély is övezi. A Petőfivel foglalkozó tudós társaságok, akadémiák, múzeumok és az átlagolvasók között is akadnak olyanok, akik a ránk maradt feljegyzéseket, mely szerint Petőfi a segesvári csatában vesztette életét, elutasítják. Ennek jártunk utána, amikor a fehéregyházi Petőfi Sándor Múzeum vezetőjével, Szabó Józseffel beszélgettünk, főként a költő nemzet iránti hűségéről.
A mai történet viszont egy teljesen más irányból közelít Petőfihez, olyan történet, amely nem került címlapokra a történelmi eseményeket megkérdőjelezők révén. Mégis olyan, amiről már sokan hallottak, s amely részint a hitvesi költészet megteremtésének a megértéséül is szolgál: Petőfi Sándor menyasszonyával, Szendrey Júliával mézesheteit Koltón, a Teleki-kastélyban töltötte. De nem akárhogyan. Költőnktől nem állt távol a szervezés, s így a nászút teljes története is ennek rendelődik alá.
Az utat sok minden megelőzi; Petőfinek a kastély urával, gróf Teleki Sándorral kötött barátsága rendhagyónak is mondható, hiszen – a költő szavaival élve – a ,,vad gróf” az egyetlen arisztokrata származású személy, aki helyet kapott Petőfi életében. Viszonyuk elsősorban a közös barátoknak volt köszönhető. 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon találkoztak először, s annak ellenére, hogy egyikőjük sem fogadta szívélyesen a másik társaságát – lévén, hogy egy arisztokratának és egy vándorszínésznek nem lehet közös beszédtémája –, a kézfogás alatt elhangzó, komikus párbeszéd mégis jó irányba kalauzolta ismeretségüket.
Ezután Petőfi Sándor többször is meghívást kap a grófhoz az 1740 és 1760 között épült koltói Teleki-kastélyba, A költőnek olyannyira megtetszik a hely, hogy a bonyodalmas leánykérés után úgy dönt, feleségével a barátja kastélyában szeretné élvezni a házasság első heteit.
„Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón” – jegyezte fel Jókai Mór Petőfi szavait, amelyek címzettje Teleki Sándor. A barátságuk időközben olyannyira megerősödött, hogy Petőfi nem restellt még egy szívességért fordulni Telekihez: hadd maradjanak kettesben Júliával a nászút ideje alatt. A jó szándékú gróf engedett, de kikötötte, hogy a szakács az ifjú párral marad – finoman figyelmeztetve Petőfit, hogy a következő hat hétben a turbékolás mellett enniük is kell. Így is volt, a szakács a költővel és feleségével maradt, aki a tulajdonképpeni közvetítője lesz az eseményeknek, s a tőle hallott információkat jegyzi le kései éveiben Teleki Sándor is.
A kastélyban többek között a házaspár nászágyát, Szendrey Júlia jegygyűrűjének hologramját és a közös szobájukat, a szoba ablakából feltáruló látványt is megtekinthettük. Az emeleten a Petőfi-szoba a Koltón írt huszonnyolc Petőfi-verset is emlékül őrzi – melyekből négyet még a mézeshetek előtti látogatás során, huszonnégyet pedig a hat hét alatt írt meg. Ez utóbbi gyűjteménybe tartozik az az ikonikus költemény, amelyet a magyar költészet egyik legszebb verseként tartunk számon, a Szeptember végén is, amely a híres somfa alatt, a kőasztalon íródott.
A Teleki-kastély nem csak Petőfi emlékét őrzi, hiszen a gróf barátságot kötött többek között Jókai Mórral is, akinek szintén van emlékszobája az épületben. A múzeumi darabok olyan történeteket idéznek fel, melyek Teleki gesztusaira világítanak rá. Például amikor Jókai Mór megcsodálta a gróf cserépkályháját, Teleki – Jókai tudta nélkül – lebontatta a kályhát és elküldte ajándékba barátjának.
A koltói kastély számtalan történetnek és több nemzedéknek őrzi a nyomait, ugyanakkor Teleki Sándor különleges barátságainak emlékoszlopai is helyet kaptak a felújított és múzeumként látogatható Teleki-kastélyban. Az épület az időtlenséget mutatja, hogy egyszerre válik a múlt nagy eseményeinek és a jelen történéseinek helyszínévé.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.