2023 egy különleges és zsúfolt jubileumi évnek számít, hiszen amellett, hogy kétszáz éve született Petőfi Sándor és Madách Imre, Kölcsey Ferenc Hymnus című versének 200. évfordulóját is idén ünnepeljük.
A Himnusz bicentenáriuma most újból reflektorfénybe állította eddig is figyelemre méltó költőnket, akinek verseit és kéziratait az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) őrzi. A nemzeti könyvtár a második világháborút követően tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így azóta két jelentős kézirategység van a birtokában: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg és 22 lapnyi verskézirat.
A könyvtár már egy ideje mindenkinek hozzáférhetővé tette a költő életművének jelentős hányadát, ugyanis az OSZK online felületén elérhetővé vált a Kölcsey autográf verskézirata, illetve a hozzá írott levelek is. A magyar kultúra napjának alkalmából a Copia címet viselő weboldalon, Művek kategóriában újabb digitalizált verskéziratcsomó került fel, mely egy eddig nem ismert Kölcsey-verset is tartalmaz. A költeményt az OSZK Kézirattárának vezetője, Földesi Ferenc azonosította a kéziratok vizsgálata és ellenőrzése során, melyet a költő átírással igyekezett olvashatatlanná tenni. Ugyanebben az ünnepi publikációban került fel a Hymnus kétszáz éves, eredeti kézirata is, melyet még 1944-ben Kölcsey egyik oldalági leszármazottja, László Magda helyezett letétbe.
Kölcsey Ferenc kéziratainak gyűjteménye azért is különleges, mert Petőfivel ellentétben Kölcsey nem kisebb füzetekben örökítette meg írásait, hanem külön, önálló lapokon, bifóliókon. Így a ránk maradt Kölcsey-szöveggyűjteményt az OSZK-ban dolgozó szakemberek állították időrendi sorrendbe.
Az OSZK digitális szolgáltatása nem csupán az érdeklődők elé tárt kéziratok hozzáférési lehetőségét biztosítja, hanem a nemzeti könyvtár elsősorban a szöveggyűjtemény fizikai értelemben vett megőrzését tekinti feladatának. A korabeli időkből származó hagyatékok többnyire házilag készített tintákkal írottak, s ez az írásra szolgáló festékanyag összetétele jórészt összefüggésbe hozható a tintamarás folyamatával, hiszen a tinta elkészítéséhez olyan hozzávalók is szükségesek voltak, amelyek egymással érintkezve végeredményben – idővel – a kézzel írt szöveg megsemmisülését is előidézhetik.
„Több évszázados irataink megőrzése érdekében a nemzeti könyvtárnak elemi kötelessége ezeket optimális körülmények között tárolni és elsődlegesen a fényhatásoktól megóvni. Digitális tartalomszolgáltatásunk, a Copia oldal ezért bír nagy jelentőséggel, minden érdeklődő hozzáfér kiváló felbontásban a kéziratokhoz, anélkül, hogy ezeket a raktárak mélyéről elő kellene venni” – idézi fel misszióját az Országos Széchényi Könyvtár.
A francia–német anekdotából született Jókai-féle briliáns mininovella elsőként jeleníti meg a „pápai csizmák” topik hiteles pápai hátterét és a diák Petőfi erős vonásokkal megrajzolt portréját, mely Az Üstökös első magyar nyelvű, Jókai által alapított irodalmi élclapban látott napvilágot. Ha ezt a mininovellát Jókai Egy magyar költő életéből című kötetében olvasnánk, valószínűleg nem jönnénk rá, hogy ennek az ismeretlen írásnak más a szerzője, mint a neves regényíró. Nála senki sem ismerte jobban Petőfit, a diákot és Pápa városát.
Ismereteink szerint a francia–német anekdota magyar változatát elsőként a kolozsvári Magyar Polgár című napilap közölte 1868-ban, ami összefügg azzal, hogy a városok fejlődésével a cipészmesterek száma is megnövekedett, és egyre gyakrabban váltak a csalók áldozataivá, ők lettek a városi legendák szereplői és a tréfás hírrovatok célpontja. Eszerint „a pápai csizmák” témát városi folklórnak is tekinthetjük, hiszen szerzői ismertelenek, bár többnyire írók és újságírók voltak.
A „becsapott csizmadiákról” szóló két évszázados francia–német vándoranekdota (A két csizmadia) tekinthető „a pápai csizmák” monda forrásának. Első magyar fordítása csupán százötven évvel később jelent meg a sajtóban, a második fordítás 1899-ben. Közben az anekdota első „pápaiasított”, „petőfiesített” és „novellásított” szövegváltozatait hírlapokban.
Nehéz eldönteni, milyen hatást gyakorolt az 1858-as káprázatos Donati-féle üstökös a magyar irodalomra, de annyi bizonyos, hogy Jókai Mór róla nevezte el a saját szerkesztésű és kiadású irodalmi élclapját, az Az Üstököst. Hatvanéves fennállása alatt (1858–1918) jórészt ez a folyóirat végezte el a magyar anekdotakincs gyűjtését és terjesztését.
A 19. században a fordítás gyakorlata elfogadott, sőt erkölcsös, honleányi tevékenységnek számított a nők irodalmi munkásságában, ami hozzájárul a nemzeti értékek, illetve a magyar nyelv építéséhez is. A líra-, a regény-, valamint a novellaírás a korabeli kritikusok, a „szakma” (azaz a férfi írók) megítélése szerint egyértelműen kívül esett az említett honleányi szerepmintázatból, melynek oka a szubjektív önkifejezésre módot adó műfaji sajátosságokból ered.
A sok-sok különleges Petőfi-költemény közül a számomra talán legeslegkülönösebb a Dicsőséges nagyurak…, vagy eredeti címén: A mágnásokhoz. Mivel elégettették vele ezt a költeményt (és ezt meg is tette!), Egressy Gábor – s nyomában mások – lejegyzésében maradt csak fenn, csodával határos módon, hiszen az első felelős magyar minisztérium is meg akarta kaparintani, hogy hatálytalanítsa, főként azután, hogy még az erélytelen V. Ferdinánd osztrák császár is szerzőjének letartóztatását és börtönbe juttatását követelte.