Petőfi a felvidéken 14. (befejező rész)
A Magyar Országgyűlés tavaly Petőfi Sándor emlékévvé nyilvánította a 2022-es és 2023-as esztendőt, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja születésének 200. évfordulója alkalmából. A költőóriás élete huszonhat éve alatt közel nyolcszáz verset írt, s a versek jelentős része a Felvidéken íródott. Ezer szállal kötődött a Felvidék szépségeihez, végigjárta a nevezetességeket. Mindezt bizonyítja a számtalan emlékhely, szobor, emléktábla, tanúsítva a költő kötődését a településekhez. Petőfi Sándor bicentenáriuma alkalmából 2022-ben a márciusi számtól kezdődően egy éven keresztül közöltük Magyar Zoltán író, néprajzkutató Petőfi Sándorról szóló felvidéki vonatkozású történeti írásait. A neves költőnk kalandozásairól közben kiadásra került a sorozat alkotójának azonos című könyve is (Petőfi a Felvidéken), amelyről lapunk 8. oldalán olvashatnak kedvcsináló recenziót Tamási Orosz János tollából. Jelen lapszámunkban a sorozat utolsó része olvasható.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
A költő Tompa tanácsára a református kollégium fiatal tanárát, az akkor harmincegy éves Palkovich Antalt kereste föl, nála is szállt meg, ugyanis Patakon ekkortájt nem volt vendégfogadó. A ház falán, Sárospatak főutcáján manapság emléktábla örökíti meg mindkettőjük nevét és a jeles eseményt.
Miskolczy Simon János feljegyzi az érkező költő öltözetét. Petőfi több kortársa is megemlékezett arról, hogy a költő meglehetősen feltűnő jelenség volt. Ezúttal is az volt. Fényes cingombú, veres hajtókájú kékdolmányt viselt, nyakkendőtől nem körített, kihajtott inggallérral és hozzá fekete vitézkötésű szürke nadrágot, gömbölyű tetejű, kemény, fényes, fekete selyem, ún. Egressy-kalappal. Mint Petőfi is megemlíti, először a várat nézték meg, majd a kollégium következett. Miskolczy így folytatja a beszámolóját: „Felvezették Petőfit a nagy könyvtárba, majd pedig, miután annak könyveit, festményeit s más nevezetességeit megszemlélte s nevét a látogatók könyvébe bejegyezte, – onnan ment egy az udvar felőli oldalra nyíló másodemeleti kisebb terembe.”
Ujszászy Kálmán kutatásai szerint a szenior csak a saját lakásán láthatta vendégül a költőt és a kántust; s ez valaha a kollégium első emeletén volt, amely manapság a nagykönyvtár egyik olvasóterme.
„Itt egy hosszú asztal tülök és nyírfapoharak közt tüzes hegyaljai borral telt palackok integettek. Az asztalok körül helyet foglaltak a diákok Petőfivel az asztalfőn. Az első pohár után az énekkar legkiválóbb tagjaiból álló ifjak rágyújtottak a költő legszebb dalaira. Majd köszöntő, dal, vidám beszéd egymást váltotta…”
A költő Orbán József szenior és Orbán Ferenc énekkarvezető meghívására ment az előbbi lakására, aki később papírra vetette az ott történteket. Egy másik emlékező, Kissházy Kálmán szerint nem a Petőfi-dalt, hanem a „Cserebogár, sárga cserebogár” kezdetű nótát énekelték a diákok. Ivótülökkel a kezében maga Petőfi mondta a pohárköszöntőt, a hangulatnak megfelelően tréfálkozó modorban. Különös, hogy az emlékezők csak a vidám hangulatról, a tréfákról és az anekdotákról beszélnek, és nem ejtenek szót a közéleti problémákról. Úgy tűnik, ezúttal maga a költő sem kívánkozott ezek megvitatásába bocsátkozni. Kár is lett volna a jókedvet megtörnie, amelyre jellemző, hogy bár nem volt szokása, a költő is bordalokat szavalt, dalolt, anekdotázott, és kijelentette: ha meghal, a sírjára is furmintot ültessenek. Amikor éjféltájban Palkovichné magára akarta hagyni őket, nem engedte el, s a vidám társaság csak jóval éjfél után oszlott szét.
A sárospataki nap valóban a jeles utazó vidám napjai közé tartozott. Feltűnő, hogy az egyébként gyakran zárkózott költő milyen könnyen oldódott fel a sok ismeretlen között. Ez alighanem Palkovichnak volt köszönhető, akivel sok közös témára talált, nyilván gyorsan össze is barátkoztak. De másnap már kezdődtek is a vizsgák. Palkovichra a munka várt, Petőfire pedig ismét valami más.
Július 10-én reggel fogadott szekéren folytatta útját, és a közeli Sátoraljaújhelyre utazott régi barátjához, Kazinczy Gáborhoz.
„Sáros-Patakról tegnap reggel Ujhelybe rándultam Kazinczy Gábor barátomhoz, s a napot nála és vele töltém, millyen pompásan? ezt csak az képzelheti, ki Kazinczyt ismeri. Valódi csodagyermeke a természetnek a szónoklatban; új Memnon-szobor, mellyből egy örökkétartó hajnal szakadatlanúl a legfönségesebb hangokat csalja. Benne elérte a rögtönző szónoklat a non plus ultrát. Ollyanok, mint ő, talán lehetenk, de nála különbek nem. Csak az alkalom kell, hogy Mirebea-uja legyen Magyarországnak.”
Az Úti levelek fenti részlete arra utal, hogy barátságuk a közös elvek, az azonos politikai célkitűzések alapján alakult ki. És valóban: Petőfi csak azokért az emberekért tudott fenntartás nélkül lelkesedni, akikben érezte az elvi közösséget. Ez idő tájt különösen időszerűvé tette találkozásukat az, hogy Zemplén vármegyében tisztújító választásokra készültek, és Kazinczy a megye haladó törekvéseit képviselte. Szoros elvbaráti kapcsolatukra világít rá az a tény is, hogy az augusztusban lezajlott tisztújító választások során – nyilván Kazinczy Gábor javaslatára – Petőfit Zemplén vármegye táblabírájává választották.
Sátoraljaújhelyi beszélgetéseikre jellemző a két hónappal később, Koltón született vers – Kazinczy Gáborhoz – két alábbi sora is: „Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de / Akik vagyunk, mind elszánt férfiak.” Prófétai sorok ezek, melyek már 1848. március 15-ét előlegezik…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
