Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
A költő Tompa tanácsára a református kollégium fiatal tanárát, az akkor harmincegy éves Palkovich Antalt kereste föl, nála is szállt meg, ugyanis Patakon ekkortájt nem volt vendégfogadó. A ház falán, Sárospatak főutcáján manapság emléktábla örökíti meg mindkettőjük nevét és a jeles eseményt.
Miskolczy Simon János feljegyzi az érkező költő öltözetét. Petőfi több kortársa is megemlékezett arról, hogy a költő meglehetősen feltűnő jelenség volt. Ezúttal is az volt. Fényes cingombú, veres hajtókájú kékdolmányt viselt, nyakkendőtől nem körített, kihajtott inggallérral és hozzá fekete vitézkötésű szürke nadrágot, gömbölyű tetejű, kemény, fényes, fekete selyem, ún. Egressy-kalappal. Mint Petőfi is megemlíti, először a várat nézték meg, majd a kollégium következett. Miskolczy így folytatja a beszámolóját: „Felvezették Petőfit a nagy könyvtárba, majd pedig, miután annak könyveit, festményeit s más nevezetességeit megszemlélte s nevét a látogatók könyvébe bejegyezte, – onnan ment egy az udvar felőli oldalra nyíló másodemeleti kisebb terembe.”
Ujszászy Kálmán kutatásai szerint a szenior csak a saját lakásán láthatta vendégül a költőt és a kántust; s ez valaha a kollégium első emeletén volt, amely manapság a nagykönyvtár egyik olvasóterme.
„Itt egy hosszú asztal tülök és nyírfapoharak közt tüzes hegyaljai borral telt palackok integettek. Az asztalok körül helyet foglaltak a diákok Petőfivel az asztalfőn. Az első pohár után az énekkar legkiválóbb tagjaiból álló ifjak rágyújtottak a költő legszebb dalaira. Majd köszöntő, dal, vidám beszéd egymást váltotta…”
A költő Orbán József szenior és Orbán Ferenc énekkarvezető meghívására ment az előbbi lakására, aki később papírra vetette az ott történteket. Egy másik emlékező, Kissházy Kálmán szerint nem a Petőfi-dalt, hanem a „Cserebogár, sárga cserebogár” kezdetű nótát énekelték a diákok. Ivótülökkel a kezében maga Petőfi mondta a pohárköszöntőt, a hangulatnak megfelelően tréfálkozó modorban. Különös, hogy az emlékezők csak a vidám hangulatról, a tréfákról és az anekdotákról beszélnek, és nem ejtenek szót a közéleti problémákról. Úgy tűnik, ezúttal maga a költő sem kívánkozott ezek megvitatásába bocsátkozni. Kár is lett volna a jókedvet megtörnie, amelyre jellemző, hogy bár nem volt szokása, a költő is bordalokat szavalt, dalolt, anekdotázott, és kijelentette: ha meghal, a sírjára is furmintot ültessenek. Amikor éjféltájban Palkovichné magára akarta hagyni őket, nem engedte el, s a vidám társaság csak jóval éjfél után oszlott szét.
A sárospataki nap valóban a jeles utazó vidám napjai közé tartozott. Feltűnő, hogy az egyébként gyakran zárkózott költő milyen könnyen oldódott fel a sok ismeretlen között. Ez alighanem Palkovichnak volt köszönhető, akivel sok közös témára talált, nyilván gyorsan össze is barátkoztak. De másnap már kezdődtek is a vizsgák. Palkovichra a munka várt, Petőfire pedig ismét valami más.
Július 10-én reggel fogadott szekéren folytatta útját, és a közeli Sátoraljaújhelyre utazott régi barátjához, Kazinczy Gáborhoz.
„Sáros-Patakról tegnap reggel Ujhelybe rándultam Kazinczy Gábor barátomhoz, s a napot nála és vele töltém, millyen pompásan? ezt csak az képzelheti, ki Kazinczyt ismeri. Valódi csodagyermeke a természetnek a szónoklatban; új Memnon-szobor, mellyből egy örökkétartó hajnal szakadatlanúl a legfönségesebb hangokat csalja. Benne elérte a rögtönző szónoklat a non plus ultrát. Ollyanok, mint ő, talán lehetenk, de nála különbek nem. Csak az alkalom kell, hogy Mirebea-uja legyen Magyarországnak.”
Az Úti levelek fenti részlete arra utal, hogy barátságuk a közös elvek, az azonos politikai célkitűzések alapján alakult ki. És valóban: Petőfi csak azokért az emberekért tudott fenntartás nélkül lelkesedni, akikben érezte az elvi közösséget. Ez idő tájt különösen időszerűvé tette találkozásukat az, hogy Zemplén vármegyében tisztújító választásokra készültek, és Kazinczy a megye haladó törekvéseit képviselte. Szoros elvbaráti kapcsolatukra világít rá az a tény is, hogy az augusztusban lezajlott tisztújító választások során – nyilván Kazinczy Gábor javaslatára – Petőfit Zemplén vármegye táblabírájává választották.
Sátoraljaújhelyi beszélgetéseikre jellemző a két hónappal később, Koltón született vers – Kazinczy Gáborhoz – két alábbi sora is: „Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de / Akik vagyunk, mind elszánt férfiak.” Prófétai sorok ezek, melyek már 1848. március 15-ét előlegezik…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.
„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől.
A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album.
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.