Cikksorozatunk előző részében már szó esett arról a sajógömöri helyi mondáról, miszerint Petőfi ottjárta után többé nem csukták be a Szentiványiak kastélyának kapuját. Egy másik történet szerint 1847 nyarán, amikor útban Koltó felé a költő az akkortájt Bején lelkészkedő írótársát meglátogatta, Tompa és Petőfi a Szentiványi család ottani kastélyában vendégeskedett. A kastély az országút mentén megviselt állapotban, de még manapság is áll, ellenben a református paplakot azóta lebontották. Egy korabeli történet e vendégeskedést így örökítette meg:
,,Kártyázni kezdtek, ám Petőfinek nem volt kedve a játékhoz, és kis idő elteltével búcsúzni akart. ‘Én az olyan háznál, ahol kártyázni ülnek le, mikor én itt vagyok, egy óráig sem maradok tovább’ – mondta.
– Uram – szólt Szentiványi –, hiszen mi is tudjuk, hogy ki az a Petőfi? ismerjük önnek remek költeményeit s dicsérjük is érte. De a költészet az Isten adománya s arra, amit az Isten adott, nem szükséges büszkének lenni!
Mire az így fordult Tompához: »Te Miska! ez jól megfelelt nekem. Derék ember ez! maradjunk itt!«”
Az eset Jókai feljegyzésében maradt fenn, egy másik pedig az idősebb gömöri lelkészek emlékezetében. Úgy szól a fáma, hogy midőn egyszer éjszaka a két költő csúnyán összevitatkozott, Petőfi fogta magát, és otthagyta Tompát, „mint Szent Pál az oláhokat”. Majd felzörgette a Szentiványikastély urait, hogy engedjék be éjszakára, mert ő azzal az emberrel tovább egy fedél alatt nem marad.
A két történet akár hiteles is lehetne – ismerve azok szereplőit –, ám mégsem valószínű, hogy megesett, mondaként/ anekdotaként azonban feljegyzésre érdemes.
Gömör túlsó csücskében, a nógrádi határon fekvő Guszonán ellenben arról maradt fenn monda, hogy Petőfi 1845- ben miért nem látogatott el a faluba. Akkortájt egy Fehérváry János nevezetű földbirtokos volt az úr a községben, aki nem éppen népbarátságáról volt nevezetes. A történet szerint, amikor Petőfi megszállt Kubinyi Rudolfnál a közeli Várgedén, a jeles látogatónak a környéken is híre terjedt. Miként annak is, hogy néhány nappal korábban Gömör vármegye táblabírájává választották a költőt – a megyei urak körében már csak ezért is kerekedett némi tekintélye. Mint mondaszerű igaz történetet, a 2000- es évek derekán így mesélték a fent említett településen:
„No, ez a Fehérváry meg gondolt egyet, menesztette a lovászát Várgedére – keresztül lehetett menni az erdőn – Petőfihez. Hát Kubinyi nem szólt neki, engedte, hogy Petőfi átvegye az üzenetet. Petőfi kérdezte, mennyire lehet az a település, a lovász azt válaszolta: jó lovon egy nagy óra – van az két óra is… Elég az hozzá, hogy Petőfi kezdett gondolkodni, hogy akkor esetleg elmegy, ha már szívesen hívják. De eszébe jutott valami.
– Hát aztán milyen a te urad?
A lovász meg:
– Szereti botoztatni a jobbágyokat.
No hogy hát akkor: ő egy fedél alatt nem marad meg olyan egyénnel, aki veri a szegényeket! Hát így nem jött el Petőfi Guszonára.”
Ellenben környékbeli barátairól az útirajza lapjain is meleg szavakkal emlékezett meg: „…több rendbeli meghivásra kitértem még egy-pár közel eső faluba: Kisfaludba és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi – s a láng szakállu Kubinyi Rudihoz.
És meg nem bántam.
Pompás napokat töltöttem Várgedén… de azt nem is mondom ezután, hol hogy töltöttem időmet… mindenütt, a hol csak megfordultam, a legjobban.
Említésre méltó Kubinyi R. könyvtára, melly magában foglalja az angol, francia, német, olasz, spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok illyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!”
A két úriember, a Petőfi - kutató Hatvany Lajos találó szavaival, mint afféle literary gentleman élte a vidéki földbirtokosok némiképp egyhangú életét. Adorján Boldizsár Vörösmarty barátjaként ígéretesen indult az irodalmi pályán. Közölt néhány verset, elbeszélést, még egy regénytöredéket is, de aztán csakhamar elhallgatott. Petőfi az emlékkönyvébe jegyzett sorok szerint még poétaként ismerte. Adorján gortvakisfaludi kúriája – ahová a költő néhány órára betért a barátjához – napjainkra már elenyészett. Ám a szomszédos Várgedén áll még az az udvarház, ahol mintegy két hetet időzött. Vendéglátója, a „lángszakállu” Kubinyi Rudolf kiváló ember lehetett. Vagyonos volta ellenére hajlamai a tudomány, a szépirodalom és a szépművészetek felé vonzották. Mint feljegyezték:
„Annyira nyílt, vendégszerető házat tartott, hogy kastélyának kapuszárnyait is levétette, a megyei ifjuság köre, az úgynevezett Nőtlen Egyesület nála tartá gyűléseit, gazdag könyvtárát még a szomszéd megyebéliek is használták.”
Nem csoda hát, hogy számos művész felkereste az udvarházát. Ő maga inkább csak esztétikai és kritikai cikkeket írt az Athenaeumba. Később megyei főjegyző, majd Gömör, illetve Heves főispánja lett. Nevét mégis leginkább Petőfi barátsága örökítette meg.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Bizony, 1830-ban még ilyen nagy mértékű lelkesedés övezte a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszakot, mely egyben a pompázatos bálok korszakát is jelentette. S hogy hol vannak ma a díszes báltermek, az egyenesen Párizsból érkező szebbnél szebb toalettek és az akár hajnalig is vígan muzsikáló zenészek?
Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem
Mint már többször esett szó róla, Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja volt. Színes egyénisége és a korabeli rocksztár öltözete mellett azonban a nemzeti divatról sem feledkezett meg. A fennmaradt feljegyzések a lila frakkos összeállításon túl Bocskai-öltönyéről és a híres fehér ingéről is szólnak. De vajon Petőfi Bocskai-ruhában volt-e a nagy napon, s miért hordtak a honvédek kávébarna színű, piros zsinóros atillát? Mi is a „svarcgelb” és volt-e ruházati különbség a honvéd hadsereg régi és új sorozású katonái között? A második részben ennek járunk utána.
2023 egy különleges és zsúfolt jubileumi évnek számít, hiszen amellett, hogy kétszáz éve született Petőfi Sándor és Madách Imre, Kölcsey Ferenc Hymnus című versének 200. évfordulóját is idén ünnepeljük.
A Himnusz bicentenáriuma most újból reflektorfénybe állította eddig is figyelemre méltó költőnket, akinek verseit és kéziratait az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) őrzi. A nemzeti könyvtár a második világháborút követően tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így azóta két jelentős kézirategység van a birtokában: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg és
Azt mondják a szakértők, hogy a Himnusz verselése szimultán: az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3 és a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Ez a megállapítás nagyon szépen hangzik, de csak akkor érvényes igazán, ha a mai átírást elvetve, az eredeti kéziratot tesszük vizsgálatunk tárgyává. Abban ugyanis a névelők mellett mindig egy hiányjel (’) is található, miáltal az „a” – eredetileg „az” – megnyúlik, ami javára válik a trocheusoknak.
Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja is volt. Öltözködéséről számos feljegyzések láttak napvilágot. Legtöbbjük arról tesz tanúbizonyságot, hogy Petőfi rendkívül színes egyéniség volt, kedvenc öltözékében úgy festett, mint egy korabeli rocksztár. A sárga nyakkendővel és sárga mellénnyel megbolondított lila frakkos összeállításról még pályatársai, köztük egykori barátja, Jókai Mór is beszámoltak. Hogy miért adta el mégis a szívének oly kedves lila frakkot? Az első részben öltözködésének fontos üzenetével és a lila frakk mítoszával is foglalkozunk.
A színészkedés sosem volt könnyű mesterség – egy akadályok és ármánykodás övezte világ ez, amelyben főként a megfelelő kapcsolati háló, illetve a jól megválasztott karrierépítési stratégiák határozzák meg, hogy miként és meddig jut el egy színművész. Legalábbis a 19. század színésznői között minden bizonnyal erre a szilárd meggyőződésre alapult a legtöbb életpálya.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.