Interjú Szarka Gyula Kossuth-díjas előadóművésszel, zeneszerzővel, a Ghymes együttes alapító tagjával legújabb szólólemezéről
– A Petőfi Sándor-emlékévhez csatlakozva megjelent a Petőfi dicsérete című lemeze, melyet a Magyar Nemzeti Múzeumban mutattak be először. Milyen volt a fogadtatása?
– Örömmel mondhatom, hogy teltházas fogadtatásban részesült a bemutatókoncert. L. Simon László főigazgató nagyon örült annak, hogy odaterveztem az előadást, felkészülten vártak bennünket. El is döntöttem, hogy folytatni kell, Pozsonyban is. A Csemadok és a Liszt Ferenc Intézet részéről volt is befogadás, és a főrévi kultúrházban is akkora érdeklődés kísérte, hogy még pótszékeket is kellett biztosítani, és a műsor álló tapssal fejeződött be. Jól indult a turné, és folytattuk a harmadik fővárosban, Bécsben, a Collegium Hungaricumban, szintén teltház előtt.
– 2007-ben jelent meg először olyan lemeze, amelyen Petőfi bordalai hallhatóak, Bor és lyányka címmel.
– A bordalok keresése közben gyakorlatilag újra fölfedeztem magamnak Petőfit. Az ember először az iskolában tanulja meg a kötelező köröket, de ha utána nem foglalkozik vele, akkor elfelejti. Újra belemerültem Petőfi költészetébe, hiszen nem úgy kerestem, hogy csak a borverseket olvastam el, hanem az összeset. Ez tudatos szemlélődés volt, s azóta is megjelennek a Ghymes-lemezeken a megzenésített versei. A bicentenárium tiszteletére ezeket a kész megzenésített verseket összeraktam, és írtam újakat is. Így született meg az összefoglaló új album. Nagyon fontos, hogy reflektorfénybe kerüljenek azok a költők, akik fényes állócsillagként ragyognak a magyar kultúra égboltján. Tavaly például Tamási Áron-emlékév volt, és az Ördögölő Józsiás című művéhez írtam zenét.
– Beszéljünk egy kicsit a Petőfi dicsérete címadó dalról!
– A Petőfi dicsérete című dalban idézek a költő közismert verseiből, és beleszőttem a gondolataimat arról, mit is jelent nekünk Petőfi. Számos olyan karizmatikus gondolata van, amit az emberek általában ismernek és emlékeznek rá. Ezeket gyűjtöttem és fűztem össze a dalban. Petőfi számára rendkívül fontos volt a szabadság és a szerelem, így a lemez olyan közismert versekre épül, mint például a Pató Pál úr, a Falu végén kurta kocsma, a Megy a juhász szamáron, A szabadsághoz, a Szerelem és bor, vagy akár a Tintásüveg, és még sorolhatnám.
– Mi hat önre, amikor Petőfi verseit zenésíti meg?
– Petőfi már a maga korában is nagyon népszerű volt, énekelték a dalait, verseit, s néha nem is tudták megkülönböztetni, hogy Petőfi -verset, vagy pedig népdalt hallanak. Mindig arra figyelek, hogy mi a vers mondanivalója, hangulata, ezt követően dől el, milyen hangszerelést, dallamvilágot alkalmazok. Ha az ember elolvas egy-egy verset, azonnal valamiféle hangulat keveredik, alakul belőle. Gyakorlatilag ezt a hangulatot kell hangszerekkel közvetíteni, megvalósítani, a többi pedig adja magát. Akkor jó egy-egy dal, ha a mai generáció éppúgy megérti, mint abban a korban, amikor megszülettek ezek a versek.
– Hol tart, és hol folytatódik a turné, hiszen úgy tudom, hogy az egész Kárpát-medencét felölelő turnét terveznek?
– A turné folytatódik, alakul egy állomása Érsekújváron, Kassán, Komáromban, és Somorján, áprilisban, a költészet napján. Nem állunk le, sorban látogatjuk majd a hazai településeket. Nagy öröm és meglepetés volt számomra, hogy több kórus is megkeresett azzal, hogy hozzájárulásomat kérjék, énekelhessék el a Petőfi dicsérete című dalt március 15-én. Nem is gondoltam, hogy a kórusok is fölfedezik maguknak. Magyarországi kórusokról beszélek, de remélem, hogy itt, a Felvidéken is hasonló fogadtatása lesz. A Kárpát-medencei turné szervezése költséges, időigényes, de az év végére szépen kialakul majd, ahogy terveztük. Egyébként úgy gondolom, a lemez a felvidéki és magyarországi turnékkal is teljesíti a küldetését.
– Mivel foglalkozik akkor, amikor éppen nem turnézik?
– A Soproni Petőfi Színházban lesz Petőfi egyetlen regényének a bemutatója, A hóhér kötele címmel, ennek a kétfelvonásos darabnak írom a zenéjét, amit május végéig le kell adnom. Amíg a turné Petőfi humorosabb, közvetlenebb oldalát, addig ez a darab a borúsabb oldalát mutatja meg. Ez egy rémtörténet, amely komoly szerelmi jelenettel indul, majd egy elég horrorisztikus gyűlöletbe és bosszúhadjáratba fullad. Elmondhatom tehát, hogy a 2023-as esztendőt szinte teljes egészében Petőfire építjük, ő fogja kitölteni a napokat és hónapokat
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Tekintsük át az eddigi ünnepi ismereteinket: ahogyan már eddig is megfigyeltük, ha fekete a karácsony, akkor fehér a húsvét, de ha fehér a karácsony, akkor már bizony zöld lesz a húsvét. De hányadán állunk a lángnyelvek képében leszálló Isten Szentlelkének ünnepével, azaz a pünkösddel? Szerencsénkre fekete-fehér ide vagy oda, ez az ünnep már mindenképp piros marad.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Petőfi Sándor haláláról és eltűnéséről számos, egymásnak ellentmondó vita, feltételezés és körültekintő tudományos vizsgálat született, de ezek máig nem adtak megnyugtató választ, hiszen senki nem látta őt meghalni, és senki nem tudja, hová temették. Földi maradványait sem Erdélyben, sem Szibériában nem találták meg. Petőfi eltűnése a magyar történelem megoldatlan rejtélye marad örök időkre, ami teret nyitott a fikciónak, a legendáknak és a népmeséknek.
„S jaj azon nagy embernek, kit csak bámulni lehet, de szeretni nem. A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ” – mondja mindezt Petőfi a Kerényi Frigyesnek címzett 9. úti levelében a legnagyobb németek egyikéről, Goethéről, kinek bár „gyémánt volt a feje, de szíve békasó”, s mi még annál is rosszabb, nedves, puha agyag, mely talán nem is állhatna távolabb lánglelkű költőnk lényétől.
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.