„A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma – január 1. 1847. – múltam huszonnégy éves s lettem eszerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden újévben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat” – olvashatjuk Petőfi feljegyzését a Petőfi Sándor összes prózai írása és levelezése című kötetben.
Az idei esztendő nekünk ünnepi év – egészíthetjük ki a fentieket. A Petőfi-bicentenárium kapcsán mi is visszagondoljuk Petőfi egész életét és írói pályáját, s ma is érvényes igazságokat keresünk benne. Milyen jó szokásra utal az idézetben a számvetés, az értékelés. Petőfi pályaképe kiemelkedő, mondhatni radikális életútként jelenik meg, amellyel elsősorban költői és forradalmi szerepvállalása révén kerülünk kapcsolatba, s ezt az alaptudásunkat egészítik ki a prózai munkái és fordításai. Köztudott, hogy Petőfi irtózott a prózától (öt novelláját, egy regényét, egy befejezett és egy töredékben maradt drámáját ismerjük), viszont erős publicisztikai munkásságot hagyott ránk. Az Osiris Kiadónál megjelenő Petőfi Sándor összes prózai írása és levelezése című kötet ez utóbbi esetében is a teljességre törekszik azáltal, hogy a kritikai kiadásra támaszkodik, de a népszerű kiadásokat is felhasználja.
Az összegyűjtött prózai művek és dokumentumok révén a lírában megalkotott fiktív beszélő helyét a személyes én veszi át, az életesemények mint kulisszatitkok, jórészt Petőfi saját kézjegyével jelennek meg az olvasó előtt. Ezt az olvasatot erősítik a levelezés mellett a magánhasználatra készült szövegek, így azok a jegyzetek, amelyek a francia és angol könyvekről, történelmi és filozófiai munkákról írt. A kötetben ugyanakkor az említett szépprózai és drámai művek mellett Petőfi levelezése és a nem hiteles írások is megjelennek, a mellékletek pedig a kötetben említett személyes ismerősök névjegyzékét tartalmazzák: érdekesség, hogy ezeket a szerkesztők, Szalisznyó Lilla és Zentai Mária kronologikus rendben közlik, ugyanígy változtatás nélkül hagyták a reformkor és a Petőfi nyelvhasználatára jellemző eltéréseket.
1996-ban az Ibolyák című kéziratos füzetben kerültek elő 1843-ra datálva A párbaj és A bajazzo című novellák, amelyek szintén megjelennek a kötetben. A válogatás tehát pontos útirajzot ad Petőfi személyiségfejlődéséről, iskolás éveitől mindaddig, míg lett pénze és lett neve, ahogy ő fogalmaz annak kapcsán, mikor Pestre utazik „Magyarország egyik legnagyobb emberéhez”, Vörösmartyhoz. Sokszor magánemberként, férjként találkozunk vele (lásd a nászút során írt leveleket); az egyik szöveghelyen például a következő anekdotát írja le (de olykor a gúnyolódó hangnemével is megismerkedhetünk): „Nagybányán túl Misztótfaluban eltört egy kerekünk. Feleségem csak mosolyogta a bajt, de én dühösen dühödtem, s félrementem, hogy feleségem ne halljon, és ott kedvem és rangom szerint kikáromkodtam magamat.”
De Petőfi ezenfelül is sokat utazott, utazásai során „boldog órákat” tölt a természettel, mint legkedvesebb barátjával. „Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztô, ki díszes hivatalába beleunván, utazni ment” – írja (gyorsszekéren Felvidéken és Erdélyben is többször megfordul).
És a Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című írásban megjelenik az apa is, feljegyzi például, hogy a kis Zoltánt „Néha példanélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni”, hogy Vörösmartyné és Vachott Sándorné ringatja; hogy a harcok idején Arany Jánoséktól, „Pestre ment velem, s Pestről, az orosz beütéskor, júliusban ide jött Mezőberénybe, hol most vagyunk”.
A kötet tehát elsősorban a személyesség terét hangsúlyozza, ennek révén kapunk rálátást az irodalmi és történelmi érdeklődésére is, amely e két egybetartó világban különleges folytonosságot képvisel. Petőfi szinte valamennyi jelentős irodalmi lappal kapcsolatban állt, 1844. július 1-jétől 1845. március 31-ig pedig a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként dolgozott (tudjuk, miként jelenik meg szerkesztői tapasztalat a kötetei szerkesztésében), az ekkor keletkezett írások egy nagy tömbbe sorolódnak. 1848 áprilisától lesz az Életképek társszerkesztője, mígnem megromlik a viszonya a szerkesztő Jókai Mórral. Mivel Petőfi „Odafigyelését és elfogulatlanságát legjobban a szerkesztői üzenetek bizonyítják, amelyeket a beküldött munkákra válaszul írt” (Kerényi, 2008, 129.), szerkesztői megjegyzései különösen fontos részét teszik ki a válogatásnak.
A másik nagy egység a könyvben a tizenhárom és fél évet átfogó levelezés anyaga a költő kamaszkorától egészen a Bem táborához kötődő feljegyzésekig. 184 levél szerepel itt összesen, ezek nagyobb arányban olyanok, amelyek tőle mennek ki, kevesebb a hozzá érkezett levél. Különösen hat, hogy a levélanyagban egyetlen olyat sem találunk, „amit Petőfi a szüleinek vagy öccsének írt volna, fordítva is csak néhányat”. Legátfogóbb az Arany Jánossal való levelezés, legalább 64 levéllel, ami persze korántsem teljes. A levelek megőrzését Petőfi életkörülményei befolyásolták leginkább, ezért lehet az, hogy jóval több levél maradt ránk a gyakori költözések utáni, 1840-es évek második felében datált időszakból, mikor már Pesten élt – ezek közül is Arany leveleit őrizte a leggondosabban, így szemünk előtt bontakozik ki egy barátság története. Sok levelet Arany utólagos magyarázatokkal lát el, talán utalva arra, hogy „kettejük levelezése idővel ki fog kerülni a magánélet köréből”. Ezek a levelek irodalomtörténeti értékük mellett stilisztikai szempontból is jelentősek. Petőfi például a központozást illetően szokatlan megoldásokat alkalmazott, levelezéseiben „sokkal többször használt pontosvesszőt, gondolatjelet és három pontot, mint manapság szokás, illetve sűrűn alkalmazott a mondat közepén kérdő- és felkiáltójelet”, olvashatjuk az utószóban.
Mivel Petőfi irodalmi életpályájának meghatározó részét teszik ki a fordítások, külön érdekesség, hogyan vélekedik ezekről a szerzőkről; Shakespeare-ről például úgy gondolta, „egymaga fele a teremtésnek”, ezért közös terve volt Vörösmartyval és Arannyal Shakespeare összes műveinek fordítására. Új utat nyitnak Petőfi színbírálatai is. (Petőfi Shakespeare-fordításait, csakúgy, miként a dráma- és prózafordításait, a recenziónk következő tartalmi egységében bemutatott kötet, Petőfi Sándor próza- és drámafordításai című szerepelteti.)
Nemzeti költőnk irodalomban való folyamatos jelenlétének az igényével is magyarázható, hogy honoráriumai, jövedelmei révén kiépíti „az akkoriban még szokatlan egzisztenciáját”. 1848 márciusától az eseményekre gyorsan reagáló politikai cikkekkel jelentkezik, 1849 tavaszán haditudósításokat is ír. Nem meglepő, különösen, ha felidézzük a fő hitvallását idéző gondolatát: „mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangyélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit”.
