Szalai Klaudia: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel.”

A fotográfia megjelenésének hajnalán sokakat elbűvölt a technika fejlődése, köztük Petőfi Sándor barátját, az amatőr fotográfus Egressy Gábort is. A francia származású Louis Daguerre 1837-ben mutatta be a világnak a róla elnevezett dagerrotípiaeljárást, amelyben egy kamerába helyezett ezüstözött, jóddal érzékenyített rézlemezre exponálták a képet, amelyet higanygőzzel hívtak elő. Az így létrejött felvétel még nem volt sokszorosítható, így minden fennmaradt dagerrotípia muzeális értéknek számít. Az eljárás hamar elterjedt világszerte, az 1840-es években már Magyarországon is számos amatőr fotográfus alkalmazta Daguerre technológiáját, köztük Egressy Gábor színész, a Nemzeti Színház tagja, Egressy Béni zeneszerző bátyja is.

A Petőfi-dagerrotípia az egyetlen Petőfi Sándor alakjáról fennmaradt hiteles kép, így a magyar történelemnek egyik kiemelten fontos relikviája. A felvételt, a költő ábrázolásainak kiemelt darabját Petőfi barátja, Egressy Gábor készítette pesti lakásán, 1845 nyarának közepén. Egressy 1843–1844 telén, párizsi útja során vásárolt egy dagerrotipkészüléket, és családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja elsősorban az emberi arc tanulmányozása volt az objektív lencséjének segítségével, a kísérletező hajlamú színész tehát mimikái tanulmányaihoz, a színpadi karakterformáláshoz használta fel a képeket, különböző kedélyállapotok tükröződését vizsgálta. „Petőfit is rávette egyetlenegyszer a pózra, de többször nem állt kötélnek” – emlékezik vissza Egressy Ákos, a színész fia.

Mint az Egressy Gábor tanulmányában is olvasható, a fennmaradt dagerrotípia széken ülve örökíti meg Petőfit. Félig oldalt fordulva, a támlán átvetett karját a másik kezével fogja, és arcát félprofilban tartva, szigorú, átható tekintetét kissé az objektív fölé emeli. Viselete, a sötét atilla és a rojtos, sötét színű nyakkendő megegyezik az 1845 tavaszán készült Barabás-képen láthatóval. Az előző részekben taglalt feljegyzésekből következtetve Petőfi Sándor ez idő tájt valóban a kor divatját követve jelent meg a társadalom színterén. A felvételen jól megfigyelhető a korabeli divat szerint a nyakon többszörösen körbetekert nyakkendő, amelyet csupán 1845 végéig hordott a költő, ami fontos támpontja a kép datálásának, mert ezután kihajtott inggallért viselt – olvasható Várkonyi Nándor Az üstökös csóvája – Dokumentumok Petőfiről című írásában.

Az arckifejezés komorságát magyarázza, hogy – vélhetően Egressy instrukciói szerint – a modellnek egy bizonyos lelkiállapot színpadi visszaadására kellett kísérletet tennie. Petőfinek, aki korábban maga is gyakorló színész volt, ez valószínűleg nem lehetett nehéz feladat, a képsorozat készítése során talán más-más arcjátékot alkalmazott – fogalmaz Egressy Gábor tanulmányában. A felvételek közül végül ezt a darabot választotta és őrizte meg. Az új találmány azonban nem nyerte el tetszését.

Egressy Ákos Petőfi életéről szóló emlékezésében ekképpen fogalmaz a lírikus és korának modern technikájának viszonyáról: „Atyám, szabad óráiban, Daguerrotip képek készítésével foglalkozott, melyeket azidőben hozott hazánkba a francia feltaláló élelmessége. Arcképei igen tiszták voltak; szebbek, mint a mai fotografiák; de múlékonyak. Pár év alatt a világosság teljesen elhalványította, megsemmisítette az alakok körvonalait. Atyámnak – magánhasználatra – saját gépezete volt, mellyel lefényképezte családtagjait, ismerőseit, barátait, s a különféle kedélyállapot változataiban önmagát – nem hiúságból, hanem hogy – szükség esetében – a különböző pózokat mintául használhassa alakításaihoz. Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra; de többször nem állt kötélnek. Teljességgel nem szerette magát képmásoltatni. Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel – hangoztatta sokszor.”

Szentmártoni Szabó Géza „Tükör által homályosan” – Petőfi dagerrotip arcképe című tanulmányában a dagerrotípiára, mint egyfajta ékszerre hivatkozik, amelyet ugyanúgy tokban tartottak, miként a középkori kézitükröket. S bár Egressy Gábor jó felvételeket készített, ezek mégsem lettek maradandók, mert anyagukat nem tudta szakszerű kémiai eljárással rögzíteni. A felvételek romlásához vezetett továbbá a tok hiánya, amely ideális esetben megvédte volna a lemezeket a levegő károsító hatásától. Feltehetően a nem megfelelő tárolás vezetett az egyetlen, Petőfi Sándorról fennmaradt fénykép romlásához is, amely végül a Beliczay családnál maradt, ám mindenki megfeledkezett róla, és hosszú ideig elveszettnek hitték. 1948-ban Rózsa György utánajárásának köszönhetően került újra elő Beliczay Imre azonos nevű unokájánál. A nem megfelelően tárolt, elpiszkolódott lemez ekkorra már teljesen besötétedett, s a kép alig látszott rajta. 1956-ban Escher Károly fotóművész az ezüst-oxidtól megfeketedett dagerrotípiát rendbe hozta. Egy régi recept szerint, 1 százalékos ciánkáli oldatban fürdetve, néhány perc után sikerült eltüntetnie a sötét oxidréteget, és halványan ugyan, de előtűnt a portré. Az évtizedek során számos kísérletezést követően végül az 1970-es években Flesch Bálint fotóművésznek, hosszas kísérletezés után sikerült olyan megvilágítást és fényszöget találnia, amelynek eredményeként retusálás nélkül is élvezhető képet ad a költő arcáról.

Petőfi alakját megszámlálhatatlanul sok portré őrzi. E képek különleges csoportot alkotnak, mivel feltételezhető, hogy a költő modellt ült hozzájuk, sőt az esetek többségében baráti kapcsolatban állt a festőkkel. A halála után keletkezett nagyszámú grafikával, festménnyel szemben e művek képzett vagy amatőr alkotóinak a költőarc, a költőfigura közvetlen, élményszerű megragadására nyílt lehetősége. Következő részünkben ezen alkotásokat vesszük górcső alá.

Forrás:

Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012.

Egressy Ákos: Petőfi Sándor életéből. Bp., Kunossy-Szilágyi, 1909.

Szentmártoni Szabó Géza: „Tükör által homályosan”. Petőfi dagerrotip arcképe = Studia Caroliensia, 2000/2, 69-77.

Várkonyi Nándor: Az üstökös csóvája. Dokumentumok Petőfiről, Pécs, Dunántúli Magvető, 1957.