– Az irodalmat általában szeretjük elválasztani a hétköznapi tevékenységeinktől, és amikor művészetről van szó, az érzelmekre fókuszálunk. Az utazás mint irodalmi toposz sokszor felbukkan az értelmezéseink során, de nagyon ritkán beszélünk arról, hogy a közlekedést segítő eszközeink, mint az autók is, milyen formában járulnak hozzá az utazásélményeinkhez, s ennek hatásai később hogyan köszönnek vissza a szépirodalmi alkotásokban. Mik a tapasztalataid?
– Kárpátalján a tömegközlekedés borzalmas. Ha az ember időben szeretne megérkezni bárhová, mindenképpen négykerekűt kell választania. Taxi, ismerős, rokon vagy barát. Városon belül még csak-csak el lehet sétálni vagy biciklizni, feltéve, ha van elegendő időnk és türelmünk hozzá. Jómagam elég későn tanultam meg vezetni, nekem elvi kérdés volt, hogy egyszer én legyek a volán mögött, ne kelljen mindig másokra számítanom, ha utaznom kell. Az első kárpátaljai irodalmi karavánra még busszal mentünk, a továbbiakra viszont már a saját autónkkal. Más a helyzet viszont abban az esetben, ha a határon túlra kell eljutnunk. Adottak a helyi fuvarosok, akik háztól házig szállítanak, kényelmesen. Már amikor… Volt, amikor az utastérből dögszag áradt és olyan is akadt, hogy egy kocsikerékkel a lábam alatt kellett végig utaznom Budapestig. A legemlékezetesebb történet mégis az, amikor a sofőr bezárta az autóba a slusszkulcsot és mi egy benzinkúton ragadtunk az autópályán. Erről egy netnaplót is írtam.
– Mit gondolsz, milyen mértékben tud segíteni az autózás, amikor alkotói válsággal küzdesz és inspiráció forrásra van szükséged?
– Ezen igazából még nem gondolkoztam. Kifejezetten hosszú utakra nem szoktam indulni, igaz, az idei nyáron szerettem volna, de nem sikerült.
– Mennyire fontos a csend? Van külön egy kedvenc dalokból összeállított lejátszási listád az autóban?
– Autóban nem szeretem a csendet, kivéve, ha a gyerek alszik. Van lejátszási listám, ami mindig változik, meg persze a hangulatomtól is függ, mikor kapcsolok át egy dalt. Általában a pörgősebb, vidámabb vagy a rockzenét kedvelem, mert így a tempó is gyorsabb és az út sem unalmas.
– Az autóvezetés szerintem kialakít egy rendszert az ember életében. Nemcsak arra gondolok, hogy autóval könnyebben megoldható a közlekedés, eljutni A-ból B-be, hanem arra is, hogy az ember megtanul több mindenre odafigyelni: felelősséggel tartozni az embertársai és saját életéért. Ez a gondolat mennyire van jelen akkor, amikor beülsz a kormány mögé és elindítod az autót?
– Amikor megkaptam a jogosítványomat, és az első autót is megvásároltuk, édesapám azt mondta, hogy gyermekem, még a vécére is azzal járj. Utólag igaza volt, hiszen az a gyakorlati idő, amit a sofőriskolában töltöttem vezetéssel, vajmi kevés volt, épp csak az alaptudást adta meg. Minden a gyakorlaton és a rutinon múlt. Hallgattam rá és még a sarki boltba is autóval mentem, mára azt mondhatom, hogy bármelyik autót el tudom vezetni. Hat éve vezetek folyamatosan, még sohasem volt balesetem, nem húztam meg másik autót vagy hasonló. Ha hosszabb útra indulok, mindig kérem a Jóisten áldását, vigyázzon a velem együtt utazókra és rám is, ezt akkor is megteszem, ha nem én vagyok a volán mögött.
– Mennyire szeretsz játszani a sebességgel? Szereted kimaxolni a – szabályokkal körbekerített – lehetőségeket?
– Szeretem a sebességet, pláne, ha egy odaillő zeneszám is dübörög a hangszórókból, de nem vagyok túl vakmerő. Igyekszem betartani a szabályokat, bár az itthoni utakon ez nem feltétlenül sikerül, sőt egyes útszakaszokon a „könnyebb átrepülni, mint kikerülni” szólás érvényesül.
– Életvitelszerűen Kárpátalján, Beregszászon élsz. Író lévén viszont sokszor át kell lépned országhatárokat, például sokat jársz Magyarországra is. A múlt héten is itt voltál a KMI12 programmal a Művészetek Völgyében. Ilyenkor inkább a kényelem miatt választod az autót, vagy közrejátszik valami más szempont is, mondjuk például a szabadságérzés?
– Kárpátaljáról bárhová is eljutni nem egyszerű. Sokszor az ismerősök is csak pislognak, az utazásaink történetén. Kapolcs viszont Beregszásztól számítva a világvége. Sajnos nem saját autóval mentem, pedig eredetileg úgy volt a tervben, mert a határátkelés akár tízórás is lehet, valamint előző héten, Gombaszög felé úgy döntött Zsuzsi, hogy felmondja a szolgálatot. A semmi közepén, Filkeháza utolsó háza előtt a négy hengerből kettő beadta a kulcsot. Hála a gondviselésnek és a helyieknek, másnapra sikerült megjavíttatni az autót és még szállást is kaptam. A Művészetek Völgyébe pedig vegyes közlekedéssel érkeztem: hajnali négykor a határátkelőig saját autóval, ott át gyalog, a beregsurányi letérőnél beültem egy Oszkáron foglalt kisbuszba, ami elvitt Budapestre, ott metróztam egyet, és a Népligetből Kapolcsra pedig a menetrend szerinti járattal valamivel délután fél egy körül. Tehát igazából nem számít a kényelem, mindennél fontosabb, hogy időben és épségben odaérjek, ahová elindultam.
– A gyerekkorunk egyik első meghatározó járgánya a bicikli. Te milyen emlékeket fűzöl az első biciklidhez? Ki tanított meg biciklizni?
– Arra, hogy ki tanított meg biciklizni, pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy az első pótkerék nélküli utamon egy csalánbokorba kötöttem ki. A mi utcánkban rengeteg gyerek volt és tőlünk nem messze a régi katonaság udvara. Mindannyian oda jártunk ki játszani, a területre. Így neveztünk egy tisztást, ahol gyülekeztünk. A szüleink nem féltettek minket, mert ott nem járt autó. Azt hiszem, ott tanítottuk meg egymást mindenre. Ki görkorcsolyán nyomta, ki biciklin. Később az iskolában kaptam egy szürke montit. Már nem emlékszem pontosan, hogy kik hozták és miért, de egy napon az iskola tornaterme tele volt szebbnél szebb biciklikkel. Minden osztályból kiválasztottak néhány tanulót, aki kapott egy bringát. A padtársamat is. Sosem felejtem el, amikor felajánlotta, hogy helyette én kapjam meg. Azt mondta, neki kettő van otthon, nekem egy sem. Együtt mentünk le a tornaterembe és közösen választottuk ki az ezüstszürke járgányt. Nagyon sokáig mindenhová azzal jártam, büszkén és mérhetetlenül hálásan. Felfedeztem a közeli falvakat, a város eldugott részeit, a tavakat, a hegyeket. Úgy éreztem, bárhová el tudok jutni rajta, sosem féltem és mindig időben hazaértem. Mai napig nem tudják a szüleim, hogy merre jártam valójában és hogy milyen messzire jutottam el. De ezek a gyerekkori titkok és csínyek akkor szükségesek voltak ahhoz, hogy egy magabiztos felnőtt legyek.
– Három éve született meg a kislányod. Szeretnéd, hogy az ő életének is része legyen a bicikli?
– Már az élete része. A gurulós kismotor, a roller, a futóbicikli, és a háromkerekű. A keresztszülei és a nagyszülei ellátják vele, az udvaron csak úgy rója velük a köröket. Szeretném, ha neki is szép emlékei lennének vele, hacsak fele annyira, mint nekem, már boldogabb ember lesz belőle.
