Apám asztalosmester lévén maga készített összecsukható sakk-készletet, -táblát, amelyen nem egy játékban kaptam tőle mattot. A játszmák csendben, hang nélkül folytak, amint Jókai Mór is megjegyezte egyik regényében a sakkozókról:
„A kártyázó urak úgy verték az ujjak bütykével az asztalt, mintha jobban fájna annak a »foliamentum«-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden játék után veszekedtek: »Ezt« kellett volna hívni, nem »azt«, akkor megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett” (Szabadság a hó alatt).
Persze a sakkozók is tehetnek megjegyzéseket, melyek összetűzéshez is vezethetnek, már Mikes Kelemen megírta 1750-ben:
„A közönséges jó vivé a törvény tsinálót arra, hogy a tanitványinak meg tiltsa abór italt. óhjátok magatokot, mondá a bortol. a kotzka. a sák játékoktol, ezeket azért találta fel az ördög, hogy gyülölséget. és veszekedést szerezzen az emberek közöt […].”
Karinthy Frigyes egyik humoreszkjében bemutatja a sakkozók szójárását. Ilyesfélék vannak a két játékos párbeszédében:
„– Plem, plem.
– Plem, plem? Hogy mondta: plem, plem?!
– Voltam bátor. Voltam bátorságos.
– Na, ha maga volt egy bátor Ságos, ha ön egy Ságos, az a bátrabbik fajtából való, hát akkor én adok magának egy sakkot, kedves Ságos.
– Maga ad nekem egy sakkot, egy sakkantyút.” (Plem‑plem)
A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.
Bíró Lajos novellájában egy házasságba fél esztendő múlva beköszöntött az unalom. A férj megtanítja az feleségét sakkozni.
„Lassanként azonban az asszony veszedelmes ellenfél lett. […] A sakktábla körül ekkor valami titkos és lappangó gyűlölet keletkezett. […] a lelkük rég eltávolodott egymástól.” (Matt)
A férj nem veszi figyelembe, mint eddig sem, az asszony tehetségét, közvetve ember voltát. Szabálytalanul ad mattot, és nevetése arra készteti Paulát, hogy férje halántékába vágjon egy öntöttvas gyújtótartóval...
Jókai Mór egyik novellájában két vitéz sakkjátszmával dönti el, kié legyen a mindkettőjük által áhított leányzó, ez a mód sincs magas erkölcsi színvonalon:
„A két vitéz rögtön leült egy partié sakk mellé, a melyik elveszti a játékot, az fog előbb leányt kérni. […] Természetesen a huszár vesztett. A sakk nem huszárnak való” (Cseréljünk vőlegényt).
A sakkozás mint bizonyos társadalmi csoportok szórakozása jelenik meg Móricz Zsigmond regényében. A gazdagság és előkelőség jelei közé tartozik az ácsmester fiának, Misinek szemében a sakkozás is. Amikor látogatóban van Orczyéknál, érkezésekor, először az Orczy hangját hallotta:
„ – Lóugrás, lóugrás.
Egy darabig nem vették őtet észre, s ő nem mert szólani, hogy itt van, azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török bácsi megtanította. […] Orczy kifutott Nyilashoz, s azt mondta neki:
– Szerbusz Nyilas, sakkoztam a mamával” (Légy jó mindhalálig).
Ady Endre egyik karcolatában a sakk ürügyén a magyar nép eredetéről szól. Két, a sivatagban összetalálkozó arabus, akik „[m]ár sakkoztak vagy hat hete, mikor pihenésképpen végre beszélgetésbe fogtak” ekként:
„[…] Európában nagy divat lett a sakk. Sokan sakkoznak, és nagyon jól. A fene írja az én barátom, hogy van ott egy nép. A nevét elfelejtettem. Annak a fiai zseniális sakkozók. Úgy rakják meg a többi sakkozókat, ahogy akarják. Nem tudom, miféle nép lehet az. Egy kicsit szégyenlem is a dolgot.
Alig három nap múlva a másik arabus is megszólalt:
– Ha csakugyan vannak jó sakkozók Európában, csak – ázsiaiak lehetnek.” (Sakk)
Gárdonyi Géza sakktörténetében a vonaton töltött éjjel után az útitárs elmondja álmát az elbeszélőnek:
„– Egész mostanig aludtam – felelte jól megszíva a szivarját –, azonban hogy folytassam, mi történik velem: azt álmodom, hogy fehér bástya vagyok, és egyszer csak azt veszem észre, hogy a fekete ló üthet.
– Talán rúghat?
– Nem, kérem, ez műszó. Azt jelenti, hogy a fekete ló a helyemre ugorhatik. Igen ám, de körül vagyok zárva. Nem mehetek egy lépést sem. Végem van!
– Miért nem tetszett szintén ugrani? […]
Szíves türelemmel magyarázta meg, hogy a bástya nem ugorhatik, mert az nem fér össze a természetével” (Hordj magadnál tüzet).
Tandori Dezső nemegyszer írt a sakk lépésjelölésével szövegetművet, következőben mindössze a cím tartalmas szöveg:
Hh6
Hg4
Hf6
Hh7
c5 Hg5
c6 He6
c7 Hd8
c8H
(Táj két figurával)
A sakk szabályainak az egyénen való elhatalmasodása humoros hatást kelt(het). Karinthy Frigyes hőse nem tud aludni. Forgolódik az ágyban:
„[…] és a szoba sötét belsejébe mered. Két szék áll szemben az asztallal, az egyik oldalt fordul. Ejnye, ejnye, de kellemetlenül áll ez a szék! Miért olyan borzasztó ez a szék, el kellene vinni onnan. Hja, persze, világos, a szék huszárugrásnyira áll a szekrénytől, szóval a szekrénnyel le lehet ütni a széket, amivel sakkot adunk a kályhának. Csakhogy elöl van a köpőcsésze, az védi a széket, mégse lehet leütni. De mindenesetre jó lesz onnan elvinni, mert addig semmi se lesz az alvásból.” (Ideges úr elalszik)
A komikus hatást a zárómondat azzal erősíti, hogy az ideges úr „[k]iugrik az ágyból és elteszi onnan a széket.”
Stefan Zweig írásában hasonló állapotú „dr. B.”:
„Néha verítékes homlokkal ébredtem fel, és észrevettem, hogy álmomban öntudatlanul tovább játszottam. Ha emberekről álmodtam, azok is úgy közeledtek, mint a futó, a bástya, vagy pedig lóugrásokban” (Sakknovella).
Talán mondanom sem kell: annak idején apámmal sakkozva nem kellett rosszat lépnem a táblán, anélkül is úgy sikeredett.
Január első napján régóta szokás újévi köszöntőkkel – versekkel, jól bevált mondókákkal, vagy akár népdalokkal – megörvendeztetni a szeretteinket. Nem is kell sokat keresgélnünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbet, a repertoár ugyanis a 19. század óta – főként az alkalmi költészetnek hála – egyre csak bővül. Ismert alkotóink költeményeivel, valamint a néprajzkutatók által összegyűjtött és lejegyzett népi köszöntések nagy részével szinte minden évben találkozhatunk ezen a napon. Most ezekből gyűjtöttünk össze néhányat, melyekkel kívánunk a kedves olvasóknak szerencsés új esztendőt!
Százötven évvel ezelőtt, 1873-ban egy különleges élettel gazdagodott a kultúránk, az év utolsó előtti napján, december 30-án az egyik legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családban született meg gróf Bánffy Miklós. A legősibb azt jelenti, hogy a család eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. Ez áll a Bánffy családról írt összefoglalóban az Erdély történelmi családjainak kastélyait sorra tárgyaló könyvben is, ami jellegéből adódóan sok mindenre rálátást biztosít.
„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre.
Sok mindent hordoztál a válladon, sok mindent láttál és sok mindent láttál előre. Sok mindent viszel el most magaddal, pedig valószínűleg te sem siettél volna. Lett volna dolgod köztünk. És meg kellett volna beszélnünk még sok mindent.
Énekelj tovább a mélyvíz túloldalán, Christophorus!
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút - és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet - és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.
„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.
Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.
Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka. (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)
Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe.
Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.