Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.
Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka. (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)
Médi néni, mint minden rendes helyszíni tudósító (másként kotnyeles, locsi-fecsi, minden lében kanál), részletesen beszámol a lakók betegségeiről. Íme a leltár:
Médi néni szereti a virágokat. Egyszer anyukámnak mutatott egy növényt: Szép ez a drakula virág. (Nyilván nem Drakula vámpírról van szó, de eleinte mi sem tudtuk, hogy valójában mire. Szótárakat böngésztünk, tudakozódtunk, kiderült, hogy datura virágról van szó, ami egyfajta maszlag, akárcsak Médi néni számos mondata.) Említettem, hogy Médi néni nem pusztán szomszédasszony, hanem egy kicsit anyám barátnője is. Igaz, apukám nem annyira örül ennek a barátságnak, mindig azt mondja, ha Médi néni árnyéka megjelenik a folyosón, és becsönget, hogy jön a „jaj-asszony”. Mert Médi néni szeret panaszkodni. Legutóbb éppen arról panaszkodott, hogy a Cicadellán (Citadellán) eltévedt valami építkezésen.
Olykor családi ügyeket is megoszt velünk, persze inkább anyukámmal, mert apukám nagyon ideges lenne, ha ilyesmit hallana. Médi néni beszámol arról, hogy a házban vannak fiatal párok, náluk még élénk a szekuszális élet. És milyen igaza van! Hiszen ez a kuszaság olykor zavarja a lakók békés életét! Ráadásul belátni hozzájuk a lifthófból (lichthófból). Médi néni egyszer megkérdezte egy fiútól, hogy van-e biszexe? A kisfiú szerencsére nem értette, egyébként pedig a bicepszére gondolt. Az asszonyok között olykor téma a klimax is, Médi néni szerint az nonszensz, hogy klimaszom van.
No és a gyerekek! Médi néni szívesen beszél a gyerekekről: Hogy provokálja magát ez a gyerek! (Azt akarta mondani: produkálja.) És nem is a házbéli, hanem a szomszédos Frangepárd (értsd: Frangepán) utcai. Egyre több a diklesziás (diszlexiás) gyerek, korábban azt se tudtuk, hogy mi az. És képzeljük el, Andriskát a negyediken megharapta egy budmil kutya (valószínűleg a pitbullra gondolt; de hallottam már tőle vagy más Médi nénitől redbull kutyáról is).
Anyukámmal való beszélgetéseikből nem maradnak ki az ételek. Mondjuk, anyukám nagyon jól főz, Médi néni főztjét pedig nem kóstoltam. Médi néni a férjének, aki egy baleset folytán a lakáshoz van kötve, szvendicset készít reggelire, ebédre minálóit, vacsorára pedig hangburgert. Férje szereti még a tarvonyát (tarhonyát), tatármártást (tartármártást) és persze a majommézet (majonézet). Semmiképpen se maradjon ki a csirkepörkölt! Még bő csaftot (szaftot, mi zaftot mondunk) is tesz a tésztájára. Igyekszik vigyázni a férje gyomrára, ezért retardált kenyeret (extrudált kenyeret) tart otthon. Elrejti férje elől a fogpikszálót, mert folyton csak azokat rágná, a darabjai pedig szétszóródnak a lakásban.
A női témákat olykor követik a nagyvilág politikai eseményei. Hogy Magadaszkáron vagy Magadoszkáron (Madagaszkáron) történik valami, de lényeg, hogy az embert folyton terrolizálják és manikulálják (terrorizálják és manipulálják). Médi néni kicsit arisztokratikus, rendszerint nem banyatankkal látni, hanem, ahogy ő mondja: lidikűrrel (ridiküllel, anyukám szerint retiküllel). Apukám nagy örömére Médi néni, a „jaj-asszony” azért egy idő után távozik. Ilyenkor rendszerint elmondja, hogy nem akar kompromisszumba keveredni senkivel (talán a konfliktusra gondolt, de talán mégsem, mert egyszer a konflist, azaz a bérkocsit nevezte konfliktusnak). Sietek, mondja, mert este lesz egy jó Badi Smasszer film! (Bud Spencerre gondolt.) De a Mekment is kedveli (ez talán a Batman, valószínűleg az unokákkal nézett Mekk Elek után szabadon).
Amikor az ablakból meglátom Médi nénit a gangon közeledni, bizony sokszor szólok apukámnak, hogy menjünk ki egy kicsit levegőzni. Anyukám pedig egy tündér, mert mindig meghallgatja. És amikor távolodni látom, mindig eszembe jut a barátom mondása: Nincs szebb a távozó vendég hátánál.
Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe.
Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.
Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.
Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.
Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.
Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól.
Valahol, valamelyik históriás fényképekkel teli dobozom alján leltem rá a jó múltkor arra a felvételre, amelyik a dunaszerdahelyi templom előtt készült az 1940-es évek egyik hóval elvarázsolt karácsonyán. A képen a templom előtt egy nem is túl szép, nem is túl díszes karácsonyfa körül álltak sokan, megörökíteni a szentmise utáni pillanatot. Hátlapjára egyszerű kézírással rótta rá valaki: „mindenki karácsonyfája”.
Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.