– Nagyika, mesélj arról, amikor a háborúban voltál – csicsergi a nyolcéves Marci, amikor Sapkabékáék aznapi kalandjainak a végére értünk.
Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe. Így érintkezik a régi, távoli mikrovilág az ő mostani mikrovilágukkal, az egykori kis nebuló kalandjai ezáltal kerekednek és tágulnak egyetemessé, és a régi, nagyszülői szüleföld az északi hegyek közül így ölelkezik az ő déli, sík, anyaországi szülőföldjükkel. Így volt ez a járvány hónapjaiban is, amikor a lezárt országhatár és a karantén nevű szellemjárás miatt telefonon vagy elektronikusan tartottuk a kapcsolatot (amiben az volt a szörnyű, hogy személytelenné vált), és így van ez most is, hogy végre együtt lehetünk.
– Az nem én voltam, bogárkám, hanem a nagyapám, aki a te üknagyapád volt – mondom Marcinak. – Én szerencsére nem voltam háborúban, csak katona voltam két évig (a csehszlovák hadseregben). Mi volt az ahhoz képest, amit nagyapáinknak, dédapáinknak át kellett élniük! Igaz, nekünk is két évet elrabolt az életünkből a mundér, ráadásul a mostoha hazánkat kellett – úgymond – védeni. Ezen a ponton elbizonytalanodtam. Hogyan tudnám nekik megmagyarázni, hogy akkorában a régi rendszer védte rabsáncait a szabad világgal szemben? Hogy szét ne szaladjunk a világok legjobbikából? Azt meg végképp hogyan fognák fel, hogy taktikai gyakorlat címén „déli irányból” (értsd Magyarország felől) érkező támadásra kellett felkészülnünk, és magunkat beásni a sárba, mint a vakondoknak a mezőn?
– Nagyika, mi az a mostohaza? – kontrázik Misi, akinek a tudata két évvel régebbre nyúlik vissza a Marciénál, lévén tízesztendős, de humorérzéke szinte egy felnőttével vetekszik. Persze hogy tudja, mi a mostoha, sok mesében előtolakodik az utálatos figura, a hazáról is van fogalma.
– A mostoha az olyan, mintha az édesanyád helyett egy idegen néni lenne az anyukád. Manapság pótanyukának hívják az ilyet. Így van ez a hazával is. De ezt majd holnap megbeszéljük – csapom le a nehéz témát. Különben is, későre jár, nem jó ilyenekkel zaklatódni elalvás előtt.
Végül a két gyerek álomba szenderül, békésen szuszognak a takaró alatt (alszik a jó cukor meg a kuncogás), miközben odakint a növekvő holddal egyre zordabbá élesedik a téli éjszaka. Én pedig ismét, mint oly sokszor, elgondolkodom, vajon milyen jövő vár rájuk? E nélkül a kérdés nélkül talán egyetlen nap sem múlik el. Béke lesz-e vagy békétlenség a földnek ezen a darabján, ha mi már nem leszünk? Ki fogja őket megvédeni? Hol fog tartani tíz-húsz esztendő múlva a világ woke-fertőzöttsége, genderőrülete (genderedik a haja, de a haja), maga alá gyűri-e a normalitást az abnormalitás? Szégyen és megbélyegzés lesz-e osztályrésze például a hívő embernek? Aki keresztet vet, beviszi a rendőr? Felrémlenek a katakombák? Mennyire zilálódik szét akkorra Európa? Nem lesznek-e akkor már polgárháborúk?
A kérdések kérdése: felvérteztük-e őket elég tudással, szeretettel, példaadással, hogy majd elbírják a vállukra nehezedő terheket? Bár a szüleiktől minden támaszt és példát megkapnak, dorgáló szóból (mert egy nyolc- és egy tízéves tűzrőlpattant nebuló ki tudja ám hozni a sodrából az embert) és simogatásból is egyaránt kijut nekik, szerencsére a tanulás is jól megy, azért csak eszembe jut, elég lesz-e mindez? A legkisebb közösség, a család bármennyire is összezár, a külvilág támadásai brutálisak és sorozatosak. A kérdések kérdése mégiscsak az: meg tudják-e őrizni az integritásukat úgy, hogy a közösséget is fontosnak tartják? A szenzibilitás hímporát nem söpri-e el nyári záporként a durva erőszak? Nem mérgezi-e meg túlzottan a lelküket a virtuális valóság?
Egy ideje például (egy ukrajnai politikus kijelentéseire rezonálva, miszerint reggelire megennének minket, magyarokat) azon kapom magam, hogy titokban elnézegetem a magyar rendőröket. Pontosabban másképp tekintek az egyenruhásokra. A déli határvédőkre is. Ha megállunk tankolni egy benzinkúton, és besereglik egy mundéros csoport, lopva vizslatom a katonákat, elég kemény fickók-e? Van-e a muszklin túl szilajság a tekintetükben, ami szükség esetén… Amit elvárhat a magamfajta öreg civil? Bátor ember-e a magyar, és képes lenne-e megvédeni a hazáját? Vagy csak idealizáljuk magunkat? Az egri hősök reinkarnálódhatnak-e szükség esetén?
Olyanok vagyunk-e, mint (tudom, hülye hasonlat) a modern horgászbotok, amelyek mindenféle kevlárt, karbont, grafitot, üveget stb. tartalmaznak (együttes nevük kompozit), amelyek alapból érzékenyek, puhák, de terhelés alatt, ha nagy halat fárasztunk, úgy válnak ruganyossá, hogy felkeményednek? Lehet a jövő embere is ilyen? Érzékeny, fogékony, szeretetéhes, kedves és illemtudó, de ha kell, ha a helyzet úgy kívánja, kíméletlenül bátor?
Harcolni fogunk, de emberek maradunk – halljuk az üzenetet Izraelből, mintha a bibliás idők szavát sodorná ide a szél a televízióból, az internet mindent behálózó csatornáiból, hogy szinte beleborzong az ember. Hogyan lehet emberi módon harcolni? A túszok élete mennyit ér? Lehet-e kegyelmezni ezreknek, ha „arról a térfélről” csecsemőket gyilkoltak válogatatlanul? A kikelt sárkányfog kinek az igazsága? Heródes kísértete járja be a Sínai-félszigetet? Ha a kufárok irányítják a világot, legyőzheti-e őket – mielőtt nagyobb kárt okoznának – a krisztusi korbács?
Úristen, hová kalandoztak a gondolataim! Pedig a gyerekekről szerettem volna értekezni, mesékről, varázslatokról, szülőföldről, szülehazáról szólni. Ám a világot nem tudjuk kizárni, ott dulakodik a leeresztett redőny, a kulcsra zárt ajtó mögött. Itt rúgja ránk a kertkaput. Hogyan is írta Nagy László? Eljön a fekete katona. Hát ne jöjjön! Legyen békés karácsony, legalább azoknak, akik tényleg akarják.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)
Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.
Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.
Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.
Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.
Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól.
Valahol, valamelyik históriás fényképekkel teli dobozom alján leltem rá a jó múltkor arra a felvételre, amelyik a dunaszerdahelyi templom előtt készült az 1940-es évek egyik hóval elvarázsolt karácsonyán. A képen a templom előtt egy nem is túl szép, nem is túl díszes karácsonyfa körül álltak sokan, megörökíteni a szentmise utáni pillanatot. Hátlapjára egyszerű kézírással rótta rá valaki: „mindenki karácsonyfája”.
Még csillognak a karácsonyi fények a kirakatokban, még szólnak az üzletekben szebben-torzabban a karácsonyi dalok, még ünnep előtti rohanásra ösztönöz a hangulat s az egyre fogyó idő, még az utolsó ajándékokon jár az eszünk, de már érezzük, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor legalább egy estére elcsendesedik a világ, s olyan béke száll közénk, mint soha máskor. Van, aki azt mondja erre: ha a kereszténység mást nem is adott volna a világnak, csak a szentestét és a karácsonyi ünnepkört, már akkor is nagyon hálásak lehetnénk mindezért.
Megint itt a karácsony, s mi úgy teszünk, mintha nem gyötörne bennünket megint a pandémia, nem fenyegetnék az emberiséget klímakatasztrófák, háborúk, nem tudnánk a világ szegényebb régióiban dúló éhínségről, s mintha az ablakunk alatt nem az apokalipszis lovasai dobognának, hanem csak gyermekkorunk subás, csizmás betlehemesei vernék le csizmáikról a havat.
1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!
Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni.