Hol volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy egy szigeten épült börtönkolónia tagjait szabadon eresztették. A kolóniát a Nagy Háború után alapították, a győztesek, a szabad európaiak és a szovjetek így értették a világégés utáni újjáépítést, szép új világ helyett Nagy Bezárás. Sok év elteltével a szovjetek nem bírták már élelmezni a rabokat, a börtönparancsnokság is megfáradt az állandó rekcumban. Az volt a feladat, hogy hitessék el a rabokkal, a kolónia az új földi mennyország, csak hát vezényszóra nem lehet közöset álmodni. Korbácsoltak, akasztgattak egy darabig a smasszerek, minden aljasságot kitaláltak, de a végén csak elegük lett a makacs rabokból, a gonoszkodásba is bele lehet fáradni. Így aztán egyik nap kinyitották a kapukat, mehet mindenki a szeme világába, morogta a börtönparancsnok a vodkás poharának, figyeljétek meg, a börtönparancsnokok legjobb barátja mindig egy pohár.
Csónakra szálltak a rabok, mindenki abba a ladikba, amivel évtizedek előtt hozták. A lengyeleknek például elég tisztességes hajójuk volt, takra indult. A románok viszont gyanakodva nézték a székelyeket, nehogy a bicskájukkal kilikasszák az amúgy is ingatag hajótestet. Ugyanis addig-addig gazsuláltak ezek a románok, hogy már a Nagy Bezárás előtt nekik adták a magyarok mellvédjét, benne a székely-magyarokkal, úgy is nézett ki a román hajó, mint amit több darabból tákoltak össze.
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút - és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet - és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.
Most is vigyorogva hahóztak egyet, sok vihart kibírt már Szent István bárkája, darabokban is összetartja őket az, hogy magyarok, mondták, oszt’ nekiálltak evezni.
Nekifeszültek a kolónia lakói a nyílt tengernek. Felszabadult népség vidámkodott, csapkodták az evezőkkel a hullámokat, ingből-gatyából varrtak vitorlát, de még el sem hagyták a partmenti vizeket, máris találkoztak a szabad európai flottával.
Nem mondom, mutatós hajókból állt ez a flotta, csorgott is a nyáluk a frissen szabadult raboknak. A szabad európaiak viszont gyanakodva nézegették ezt a nyálcsorgató népséget, láttad, milyen koszos a körmük, sutyorogtak egymás között, az se biztos, hogy tudnak késsel-villával enni, morogta az elsőtiszt a kapitánynak, aki a felszabadult rabok elöljáróit hívta éppen vacsorára. Romlott ételhez nem is kell eszcájg, vonta meg a vállát a kapitány, azzal a hajóraktárakból minden lejárt szavatosságú élelmet áthordatott a volt barakklakóknak, akik ezért is hálásak voltak, naná, még mindig jobb volt a megkocsonyásodott babkonzerv, mint a csirkelábbal bolondított forró víz. És mivel az ingükből-gatyájukból vitorlákat varrtak, hát megköszönték a szabad európaiak levetett ruháit is, a szabad európaiak meg jó embernek érezhették magukat és vehettek új ruhákat, ha már a szekrényben ennyi hely felszabadult.
A vacsorán a kapitány a következő ajánlatot tette a barakklakóknak: beszolgáltatnak minden felhasználható nyersanyagot az ingből-gatyából varrt vitorláktól a még nem korhadt padlódeszkán át a keményfából faragott evezőkig, cserébe a flotta brüsszeli kikötőbe vontatja a barakklakókat. Addig is adnak egy kis bérmunkát, hogy ne unatkozzanak a vontatás ideje alatt, valamint megengedik, hogy lányaik, fiaik a szép hajókon dolgozzanak. És majd egyszer nekik is lehet ilyen szép hajójuk, kacsintott a kapitány, van egy távoli kikötő, ahová majd mindenki eljut, na, ott aztán mindent megkapnak, aszongyák, hogy ott együtt legel az oroszlán a báránnyal, lelkesedett az elsőtiszt is.
A magyar vezető erre felkapta a fejét, hogy azért azzal a legelő oroszlánnal csak óvatosan, mondta, mert nálunkfelé úgy tartják, hogy kutyából nem lesz szalonna. A többiek nem értették, a magyarok mindig ilyen kacifántos szólásokkal jönnek, de nem is akarták a magyar zoológiát megfejteni, szemük látását elhomályosította Utópia délibábja.
Ez is milyen név, morogtak a magyarok, utó pia, még egy kis kedvcsináló pálinka se jut a meló előtt, a magyarok se értették a szabad európaiak nyelvét, nem is csoda, a szabad európaiak szabadon bántak a nyelvvel is, egyik nap ezt értették egy szó alatt, a másik nap amazt.
Nehezen értek el a brüsszeli kikötőbe. Néha a volt barakklakók felhorgadtak, hogy mehetnének esetleg gyorsabban is, de mit volt mit tenni, az ingből-gatyából varrt vitorla és a keményfából faragott evező a szép hajókra került, a vontatókötél jobbik vége ugyancsak a szabad európaiak kezében, hát nagyon nem ugrálhattak. A brüsszeli kikötőben viszont már nagy volt a tumultus, mert mire a barakklakókat elvontatták volna odáig, addig a fényes tekintetű brüsszeli nagyurak kitalálták, hogy nem ők mennek Utópiába, hanem Utópiát hozzák Brüsszelbe.
Itt tartunk most. Külön hajókon szállítják a legelő oroszlánokat, a kikötőparancsnokság fölött vidáman leng a szivárványszínű zászló, a régi templomok harangjait leszerelték, ne kolompoljanak bele, amikor imára hív a müezzin.
A volt barakklakók ladikjaikon a brüsszeli kikötőben ringatóznak, várják, hogy a kikötőparancsnokság napi szinten kiossza a fejadagokat. A románok gyanakodva nézik a székelyeket, hogy a bicskájukkal nehogy kilikasszák a hajójukat, a takra induló lengyelek viszont épp leszerelik az árbócokat. A magyarok készülnek az újabb szerelemprojektre, saját vásznat szőnek, hogy abból inget-gatyát tudjanak varrni, ami vitorlának is jó lesz, ha úgy hozza a helyzet, márpedig a helyzet egyre inkább hasonlít a börtönidőkre, a szabad európaiak kezdtek megszovjetesedni. Mások a hajójukat javítgatják, evezőlapátokat faragnak. És érdekes módon mindenki fegyverzetet szerel fel, mert igazuk lehet a magyaroknak, a legelő oroszlán tényleg gyanús.
A bárányok meg csak hallgatnak, nézik és nem értik, hogy miért viszik el előlük a füvet az oroszlánoknak. Tudják, hogy attól az oroszlánok csak éhesebbek lesznek, és hogy a húsevőknek a szénáról egy dolog jut eszükbe: a növényevő, ami húsból van.
„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.
Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.
Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka. (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)
Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe.
Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.
Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.
Honnan tudom, hogy felnőttem? Nos, a bizonyítékok száma egyre csak növekszik. Amikor gyerek voltam, minden télen korcsolyázni jártunk a családommal. Hasítottam a jeget, mintha nem eshetnék pofára, mintha nem korcsolyázhatna át a nyakamon egy másik korcsolyázó, mintha nem törhetném el a kezem, a lábam vagy egyéb csontom. Őszintén szólva, abból a 206 csontból, ami a testemben van, lehetne válogatni. Engem persze csak a száguldás meg a korcsolyapálya melletti büfében kapható, túlságosan édes, vulkanikus hőmérsékletű tea érdekelt.
Nem asszisztálok – olvasom Petri György egyik megragadó válaszát egy interjúban. Ezt a dacos szembenállását emeljük ki újra és újra, mert valamiért mindig aktuális.
Az olyan kifejezések, tételmondatok, mint a Nem asszisztálok, jellegzetessé tették Petri stílusát – ám ezzel az állítással máris vitatott területre érkezünk, hiszen akárcsak egy megemlékező írásban is, el kell tudnunk választani az alkotót a műtől, a szubjektumot a verstárgytól.