Százötven évvel ezelőtt, 1873-ban egy különleges élettel gazdagodott a kultúránk, az év utolsó előtti napján, december 30-án az egyik legrangosabb és legősibb erdélyi főúri családban született meg gróf Bánffy Miklós. A legősibb azt jelenti, hogy a család eredetét a honfoglaló Tomaj nemzetségből származtatja. Ez áll a Bánffy családról írt összefoglalóban az Erdély történelmi családjainak kastélyait sorra tárgyaló könyvben is, ami jellegéből adódóan sok mindenre rálátást biztosít. Isten segedelmével udvaromat megépítettem – olvashatjuk az elköteleződést sugalló címet a könyv borítóján, de az olvasás során rendre tragikus sorsokkal, megrongálódott vagy éppen megsemmisült udvarokkal-uradalmakkal, tönkrement életekkel találkozhatunk. Gróf Bánffy Miklós sorsa is ilyen volt, s most, amikor a kerek évforduló alkalmából írt emlékező szövegek és elemzések sorra kiemelik politikai és irodalmi, kulturális életútjának jelentős eredményeit, esetleg vélt visszásságait, akkor is elsősorban ezt a keserű sorsot látom meg először az élettörténetében. Sok elöljárónk osztozott hasonló életútban annak idején, tehát a második világháború utáni években, többen mindeközben az irodalom és kultúra iránti felelősségtől hajtva hoztak létre valami egészen rendkívülit és megismételhetetlent.
Gróf Bánffy Miklós, szépírói nevén Kisbán Miklós prózája, drámái, illetőleg az Erdélyi történet című trilógia révén kapcsolódott ahhoz a szellemi műhelyhez, melyet Erdélyben a Helikoni találkozók képeztek Marosvécsen, később az Utunk munkatársa lett, majd Budapesten politikai szerepvállalása mellett színházzal, irodalommal, grafikával foglalkozott. Sokoldalúsága számos tulajdonságában megmutatkozott, egyszerre volt képzőművész és diplomata, író és politikus, erdélyi főispán, díszlettervező. Minden tevékenységében közös, hogy belső morális parancs hajtotta. Talán kevésszer említjük, de díszmagyarokat is tervezett, ezek voltak a magyar diplomaták díszegyenruhái, és karikatúrák is kapcsolódnak a nevéhez, ezeket a különböző tanácskozásokon való részvétele során készítette.
Az erdélyi transzilvanizmus és ezek „utótörténete” elsősorban gróf Bánffy Miklós, Kós Károly és báró Kemény János, a három nagyformátumú polihisztor pályaképéből rajzolódik ki (mecénatúrájuk jelentős volt).
Legfontosabb feladatunk lenne módszeresen olvasni ezeket a nagy gondolkodókat, képviselőket.
Gróf Bánffy Miklós életútja mindenekelőtt a bonchidai kastéllyal fonódott össze. Amikor a kastély történelmét olvassuk, első sorban az ő történelmi szerepével szembesülünk, jóllehet, ő volt az évszázadokat átívelő kastély történetének legutolsó tulajdonosa. Hogy ezt a tényt ma le tudjuk írni, számos tragédiát kell megemlítenünk előzményként, amelyek sorát Bánffy Miklós közvetlenül az elhunyta előtt is kénytelen volt megtapasztalni, valamiképpen megélni, feldolgozni. Néha gondolkozni is borzasztó – írja a Huszonöt év című munkájában (művei olvashatóak a Digitális Irodalmi Akadémián). Ha ismerjük élettörténetének főbb mozzanatait, amelyek egyúttal egybeesnek a trianon utáni kultúrtörténet kiemelt eseményeivel, jobban megértjük, miért szerepel a két fontos város az életrajzban: Kolozsvár és – mintegy végpontként – Budapest. Kolozsváron született, de Budapesten halt meg (ne feledjük, az 1873-as év történelmi fordulópont Budapest történelmében, november 17-én Pest, Buda és Óbuda egyesítésével jön létre a mai főváros).
A Budapest százéves történelmét átfogó munkákban jeles polihisztorainkra is szükségszerűen emlékezni kell. Még egy magyar, még egy székely, akit befogadott a város, és még egy magyar, aki a szülőföldjétől távolt halt meg. Bánffy Miklós sem ilyen életutat tervezett magának, tudjuk, hogy az 1931-es világkrízis után, amikor megindul újra a kivándorlás, majd a világháború idején ő visszatér Erdélybe és marad, egyedül, távol a családjától, mert kötelességként tekintett az első sorban erkölcsi újjáépítésre. Többen megjegyzik, azért települt haza, mert úgy érezte, Magyarországon már nincs szükség rá. Ez a visszavonulás gesztusa volt a nyilvánosságtól, de nem az elhallgatásé, jegyzi meg a kolozsvári Helikonban nemrég megjelent írásában Dávid Gyula irodalomtörténész.
Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi teszi a tisztelgő emlékezésünk szempontjából az életútját ma is jelenvalóvá, a két világháború, a világkrízis, Trianon és az újjáépítés köré épülő sorseseményeket emeljük ki. De mit jelentett mindez az ő élettörténetében? Hogyan tudta elfogadni azt, hogy Erdély első számú családjának jogszerinti és szellemi örököseként vagyontalanul éli utolsó hónapjait Budapesten, látva a felégetett és kifosztott bonchidai kastélyt, és miként tudott mindezek ellenére szellemi vállalásai mellett az utolsó percig kitartani? Ezekre a kérdésekre nem tudunk válaszolni, mert elfogynak a szavaink.
Bánffy Miklós politikai szerepvállalását meghatározta ez a zivataros század, politikában való jelenléte is „különleges”, mondhatni speciális volt. 1921 április – 1922 decembere között a Magyar Királyi Külügyminisztérium élén, Bethlen István miniszterelnök felajánlására (korabeli politikai viszonyok között ez nem számított rövid időnek) Magyarország külügyminisztere volt. Ez a korszak Klebersberg Kunó és más neves politikusok működésének kora. Sokat megérthetünk Magyarország szomszéd államokkal való viszonyáról, ha ezeket a cselekvési terveket tanulmányozzuk. Támogatást és pénzt szerez a kormánytól a Székely Népköztársaság, az önrendelkezés ügyének támogatására. Számottevően foglalkozott a kérdéssel, végre lehet-e hajtani a béke revízióját, s ami sokat, a végletekig foglalkoztatja: Trianon. Mindenekelőtt a trianoni események hatásával kellett megküzdenie, természetesen elsősorban politikai szereplőként vállalt részt benne. Némiképp ismerősek számunkra ezen sorai: A trianoni Magyarország azonban úgyszólván csupaszon, páncél nélkül áll, természetes szövetség nélkül, egyedül magára utalva.
Noha a mai tudományos diskurzusban vitatott, hogy volt-e érzéke a diplomáciához, kétségtelen, hogy ebben a nehéz történelmi helyzetben neki sikerült Sopront megőrizni Magyarország számára, amit népszavazással ért el. Hogyan maradt mégis elképzeléseiben magára, mennyire befolyásolta mindezt a vele szembeni arisztokrataellenesség – ezek átlátása komoly történelmi stúdiumokat igényelne.
Nekünk azonban – Isten segedelmével – meg kell találnunk a lehetőségét annak, hogy az emlékezésből ezeket az udvarokat újjá tudjuk építeni és akár mint szellemi központokat, továbbra is meg tudjuk tartani.
