„Ki mint cselekszik újévkor, úgy tesz egész esztendőben” – tartja a közmondás, s bizony az új évet meghatározó babonáinkkal, szokásainkkal való foglalatosságainkat már az 1800-as évek végén megjelenő sajtóorgánumok is leírják, hiszen ott gyűjtötték össze mind az olvasók, mind pedig a tollforgatók azokat a szerencsét és szerencsétlenséget okozó újévi cselekedeteket, melyek hatással voltak az egész esztendőre. S bár az újévi szokások az idő folyamán aligha változtak – hisz az új év első napja azóta is döntő szerepet játszik abban, milyen is lesz az évünk további része –, a múlt század gyűjteményeiből az is kiderül, hogy a letűnt korok embere nem csupán alvással töltötte az újév napját. Az viszont biztos, az emberi természetben ott gyökerezik, hogy állandóan jót remélünk: gondtalanul búcsúzunk a múlttól és bizalommal tekintünk a jövő felé. „Időszakokra, évekre osztja életét, és amikor az óév utolsó órája lejár: úgy tetszik neki, mintha új életre ébredne; mintha nem egy óra s az órának percei választanák el az óévet az újtól, hanem mintha a gondviselés hatalma a múltak romjain újat, szebbet és jobban kívánna teremteni.”
Egy-egy babona olyannyira hatással volt különböző népcsoportokra, hogy végül szokássá változott egy-egy adott cselekedet. S az már nem is kérdés: a bajt elhárítani, a szerencsét vonzani kell. Lássuk, mit tettek régebben, s ma mit tehetünk ennek érdekében – az óévet búcsúztatva – az új évet köszöntő első napon?
1929-ben még voltak emberek, akik denaturált szesszel mosták le magukat az újév napján, amellyel nemcsak az óesztendő mocskát takarították le testükről, hanem a folyadék a belső megtisztulást is jelképezte.
A 20. században összegyűjtött újévi babonák alapján vannak olyan vidékek, ahol hiszik, ha egy várandós nő az új esztendőben elsőnek női személyt lát meg, szerencsétlenség éri: leánygyermeket fog szülni.
Szerencsét hozó személyek közé tartoznak viszont a kéményseprők, elsősorban azért, mert elődeik tüzet oltottak, viszont azért is, mert fekete színűek, mint az ördögök. A babona szerint pedig az újév éjszakáján jó dolog az ördöggel parolázni.
A szerencsét hozó ételeinknek is megvan a múltjuk, magyarázatuk: babonagyűjteményünk a malachúst ajánlja újév napjára, hiszen a malac előre túrja a földet, avagy kitúrja a szerencsét. A bab, illetve a lencse fogyasztása is szerencsésnek vallott, a szemes ételek a régmúlt időkben is a gazdagságot jelképezték. A hosszúra nyújtott rétes boldogságot hoz a házba. Ha sok ételt hagyunk a hűtőnkben, a kamránkban, nem fogunk semmiben hiányt szenvedni. S hogy még biztosabbak legyünk ebben: érdemes érmével töltött pogácsát sütni. Ha mi találjuk meg a szerencsepénzt, bőséges évnek nézhetünk elébe. A szárnyasok, a tyúk és a csirke fogyasztását viszont már szinte tiltják a szokások, mivel azok hátrafelé rúgnak, elkaparják a szerencsénket.
Nem szabad újév napján mosni, teregetni, mert az valakinek a halálát okozza. Nem ajánlott kivinni a szemetet a házból, mert azzal kiöntjük a szerencsénket is. Az óév elbúcsúztatásának erős fényei és hangos zajai azt is elősegítik, hogy távol tartsák a rosszat az új évben.
Persze vannak jóslatszerű szokásaink is: mivel a legtöbb hiedelem a jószágok védelmére volt hivatott – hiszen a rontás, a bűbáj mindig az istállók körül settenkedett –, komoly jóslatai voltak a gazdáknak. Idetartozik az is, amikor az új esztendő időjárását jövendölték meg. Tizenkét gerezd fokhagymát megsóztak, elnevezték őket a hónapok neveire, és amelyik cikkelyben a só reggelre vizes lett, abban a hónapban eső vagy hó volt várható.
Újév első napján a lányok azt is megjósolhatták, milyen lesz a jövendőbelijük: szilvesztereste arccal befelé leültek a küszöbre, hátuk mögé rúgták a papucsokat. Ha a papucs orra befelé nézett, egy éven belül férjhez mentek. Az, hogy gazdag vagy szegény férfihoz, reggel derült ki. Hajnalban behunyt szemmel a kerítés tizedik karójára pántlikát kötöttek, majd lefeküdtek. A pántlikával bekötött kérges karó gazdag, a hántott szegény kérőt jelentett.
S bár az újévi babonák listája még számos szerencsét és szerencsétlenséget hozó tevékenységet tartalmaz, hogy biztosan megérkezhessen hozzánk az új év, éjfélkor célszerű kinyitni az összes ajtót, így az óév távozásával helyet engedhetünk az újdonságoknak.
Sok mindent hordoztál a válladon, sok mindent láttál és sok mindent láttál előre. Sok mindent viszel el most magaddal, pedig valószínűleg te sem siettél volna. Lett volna dolgod köztünk. És meg kellett volna beszélnünk még sok mindent.
Énekelj tovább a mélyvíz túloldalán, Christophorus!
A magyarokkal amúgy csak a baj van mindig, rebellis népség, a gulyáságyúból hol a gulyást értik meg, hol az ágyút - és már balhéznak is. A magyarokat emiatt megbüntették, úgy kerültek a szigetre, hogy a hajójuknak nem volt pereme, szétosztogatták a szomszédos leendő barakklakóknak. Ha erről kérdezték a magyarokat, csak a vállukat vonogatva annyit mondtak, hogy sebaj, ők így is eltutajozgatnak, amikor át kell vinniük a szerelmet a túlsó partra, a magyarok nagy szerelemhajósok, akár a foguk között, de átviszik a szerelmet - és amennyiben átalönt a tenger, akkor megkapaszkodnak a fedélzetben, és nézik, amint lecsorog a víz.
„…világpolgár”, írja Monoszlóy Dezsőről Tóth László, „a kisebbségi létbe szorítottság s a többszörösen kisebbségi sorstapasztalataival és -élményeivel, az örökös otthonkeresés és eredendő hazátlanság egymásnak feszüléseivel”. Tűpontos megfogalmazás, noha számos kaput nyit akár Monoszlóy sorsának megfejtése, akár a hasonló sorsot bejáró „közép-európaiság” életérzésének, az identitáskeresés labirintusának kijárata (mely persze mindig egy újabb bejárat) felé.
Szomszédasszonyunk, anyukám barátnője, Médi néni. Médi néni imád idegen szavakat használni. Ezzel csak az a gond, hogy legtöbbször nem a megfelelő szó került a mondataiba; és az is előfordul, hogy – a nyelvújítókat követve – a számára érthetetlen kifejezéseket, neveket értelmesíti, azaz magyarosítja.
Médi néni egyszer azt mondta anyukámnak: A mandiner felvitte a csomagokat. (A londinerre gondolt.) Máskor erről számolt be: Sok volt ma a papírmasé munka. (Azt akarta mondani: sok volt a papírmunka.)
Cinkosságunk íratlan szabálya immár évek óta, hogy kisunokáim, amikor a mese szála elvékonyodik, és ideje lenne álomba édesedni, hiszen a mesélő is fárad, kikönyörögnek még egy ráadást. A gyerekkoromról akarnak hallani, milyen csínytevéseket követtünk el mi annak idején. Így kapnak kalandos bekukkantást a nagyapjuk gyerekkorába, annak az idő által megszépített, csodás helyszíneibe.
Karácsonyodik / fegyverszünetek csöndje / óvja kertjeink; írtam e tizenhét szótagost közel fél évszázada, tele a fiatalság optimizmusával, reményével s a daccal, hogy igen, majd mi. Eljő hozzánk s bennünk a Megváltó – csak föl kell nevelnünk, s megóvnunk a kísértésektől. Csak el kell hitetnünk Vele, hogy méltóak vagyunk rá, készek vagyunk követni őt. Aztán elmúlt karácsony. Az első, a tizedik, a sokadik.
Vajon miért alkotunk? Mi az oka annak, hogy a kreativitás gyakorlata feltölti az embert? Elég, ha önmagunk mentális-lelki igényét, tudatunk-tudatalattink kíváncsiságát fogalmazzuk meg vagy elégítjük ki az alkotással, vagy az élményeinket, meglátásainkat meg is kell osztanunk másokkal is ahhoz, hogy az alkotási folyamat egésszé tökéletesedjen?
Karácsony és Nap? Hogy jön ez össze – kérdezhetné az olvasó, aki megszokta, hogy ilyenkor, év vége felé csilingelő harangszóval és szikrázó csillagszórókkal ünnepeljük a kis Jézus születését. Mások azonban némán bólogatnak, mivel jól tudják, hogy ez a szent ünnepünk sem kerülte el a pszeudomorfózis törvényszerűségét, és bölcs papjaink, püspökeink, engedve az ősi hagyományoknak, icipicit igazítottak egyes kinyilatkoztatások idején és módján.
Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk.