Kiállítás-megnyitó a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2023. november 23.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.” Az idei évben jómagam is sokszor utaltam rá, hogy úgy érzem, mintha a falanszter-színben élnénk (egy kis római színnel keverve). A kurátor kollégák viszont az eszkimó-színt választották keretül arra, hogy a most már egyre akutabb problémaként érzékelődő klímaváltozásról elgondolkodjunk.
Nézzük a tényeket: esik az eső, süt a nap. Ez természetes. Ami manapság nem tűnik annyira természetesnek, hogy ha esik, akkor egyszerre sokat esik, ha süt a nap, akkor nagyon süt. Öreg gazdák morzsolgatják a búzaszemeket, fejüket ingatják. Amikor azt mondják, hogy ilyent még az öregapám sem látott, akkor azt mondják, hogy valami megváltozott, és nem jó irányba.
Valamit tennünk kell, mondják, mondjuk.
Kezdjük az alapokkal. Kezdjük azzal, hogy menj ki a városból, és tanuld meg a növények nevét. Tanuld meg, hogy mi ehető, mi nem. Hasznos tudás.
Menj, nézz meg egy lovat. Látod, ez itt egy ló. Ez itt a feje, a szájában fogak vannak. Ezekkel a fogakkal jó nagyot tud harapni, legtöbbször hátrafelé rúg a lábaival, jó nagyot tud rúgni, betörheti a fejed. De a ló a legritkább esetben harap vagy rúg, a lovak többsége háziasított, megszokta és elfogadta az embert.
Ez itt egy medve. A medve szájában szintén fogak vannak, a karmai rettenetesek. A medve nem háziállat, ha zavarod, odaüt. Jó nagyot tud ütni, leszakítja a fél arcodat.
Ezek lényeges különbségek. Az ember szempontjából.
A természet szempontjából viszont lényegtelenek. Onnan nézve minden és mindenki szem a láncban, ami történik, az természetes. Természetes, hogy nagyon esik, nagyon süt, most ilyen a természet. Változik, az ember szempontjából nem jó irányba, de ez az ember baja, és nem a természeté.
A természet szempontjából teljesen mindegy, hogy mi jó az embernek, mi nem.
Természetes, hogy léteznek vírusok, és semmi természetellenes nincs abban, hogy mutálódnak.
Ha mesterségesen raksz össze egy vírust, vagyis felül akarod írni a természetet, akkor a következményeit viselned kell. A természet előbb-utóbb kiegyenesíti a görbét, onnan nézve múló epizód, de addig te, aki összeraktad, bele is halhatsz, a természet nem siet a segítségedre, nem dadus.
Természetes a földrengés, a szökőár, a jégverés, természetes a tigrisszúnyog és a csótány, természetes, hogy ha változtatsz, akkor változik. A természetben mindennek van oka és következménye, nincsenek véletlenek. A természet erőforrásai a természet szempontjából nem erőforrások, ha túl sok lesz a széndioxid a légkörben, akkor az lesz a természetes, hiába pusztulunk bele. Az emberiség pusztulása semmit sem jelent a természet számára, tűntek már el fajok. A természetnek nem lesz sem jobb, sem rosszabb, nekünk jobb vagy rosszabb.
Első lépésben tehát azt kell tudatosítanunk, hogy mi nem a természetet akarjuk megmenteni, hanem magunkat. Hogy alkalmas-e a földi környezet az emberi életre, az a Föld számára közömbös. Az embernek nem az. Az emberről viszont ma a közös tudományos és haladó tudásunk ennyiből áll: az ember a legkártékonyabb élőlény. Ebből azért nem nehéz levonni azt a következtetést, ami már nem vádirat, hanem ítélet. De hozhat-e végítéletet az egyes emberek matematikai halmaza az emberiség fölött?
Az igaz, hogy az ember választhatja a rosszat is, Már Madáchnak sem voltak illúziói. Az eszkimó szín egyik erős jelenete így hangzik:
„ÁDÁM
Sokan tengődtök-é még e vidéken?
AZ ESZKIMÓ
Sokan bizon, többen, mint ujjamon
Számíthatok. - Szomszédimat, igaz,
Agyonverém már mind, de hasztalan,
Mindég kerülnek újak; s oly kevés
A fókafaj. - Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,
S több fóka. -“
Ádám nagyjából itt adná fel. Az eszkimó Éva már csak ráadás, „A nő, az eszmény, e megtestesült
Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz, / Mely borzadályt szül” - mondja, szóval az a probléma esztétikai és nem metafizikai.
Márpedig szerény véleményem szerint a klímaváltozás és benne az ember szerepe lassan metafizikai kérdéssé válik. Másutt is elmondtam már, hogy a beköszönő poszthumán korszak az embert, vagy még pontosabban az ember utáni gendert is ökológiai lábnyommá redukálja. Az ökológiai lábnyomnak viszont nincs szabadsága, tehát etikája sincs, csupáncsak mértéke van. Az ökológiai lábnyomnak nincs világa. Túl van jón és rosszon, bűne sincs, a jövője egy szám. Az ember utáni gender gyermeke nem gyermek, hanem utód, az ökológiai lábnyom növelése.
Csakhogy ez nem a mi életünk, így nem lehet élni. Madách ezt is tudja, emlékezzünk csak vissza: az utolsó színben Ádám épp a szirtre indul a mélybe vetni magát, hogy „vessen véget a komédiának”, amikor Éva kilép az ajtón és közli vele, hogy „anyának érzem, oh, Ádám, magam”, és itt Lucifer vereséget is szenvedett. Az emberi szabadság nem csupán a jó és a rossz közötti választás lehetősége - az egyéni szabadság túlmutat az emberi egyeden, annak számszerűsíthető ökológiai lábnyomán. Így lesz értelme a felelősségvállalásnak.
Nem tudom, hogy mi a megoldás a klímaváltozás és egyéb krízisek kapcsán. Csak azt tudom, hogy ha létezik megoldás, akkor az kizárólag a szabadságába visszahelyezett ember megoldása lehet.
Egy ökológiai lábnyomot az Úr hogyan is tudna végszavazni: „Mondottam, lábnyom, mértéked legyen nulla”.
Az ember számára Madách más utat rajzol föl, idézzük az Angyalok karát: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme”.
Ez a pajzs Madách értelmezésében viszont nem váltja ki az ember felelősségét. Az Úr és a Tragédia végszava nem véletlenül hangzik úgy, hogy „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”
Azt hiszem, hogy ennek mai értelmezése így néz ki: csak akkor bízhatsz, ha küzdesz. Küzdenünk kell, hogy bízva bízhassunk. Helyettünk ezt nem fogja megoldani senki. És nincs másik Föld.
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.