Antalovics Péter: Az objektív absztrakciótól a személy(es)ig

Danyi Magdolna versnyelvéről

III. rész

A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel. Danyi összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei. Ez utóbbi kiadvány a nyelvész, irodalomtudós egyetemi tanár teljes lírai életműve tekintetében irányadó, hiszen az említett kötetekben szerep lő szövegeken túl olyan verseket is tartalmaz, amelyek korábban csak publikációk formájában jelentek meg, sőt, egy – meg rendítően személyes hangvételű – szöveg kizárólag ebben a könyvben olvasható.

Danyi harmadik lírai kötete, az életében utolsó ilyen könyvként kiadott Palicsi versek kiteljesíti a Rigólesen azon tendenciáját, amelyben a hangvétel egyre személyesebbé válik; olyannyira, hogy ezek a szövegek szinte kivétel nélkül – a szó legnemesebb értelmében – intim megszólalásoknak, már-már naplóbejegyzéseknek vagy más esetben, ahogyan a kötet utolsó fejezetének címe konkrétan rá is mutat, leveleknek tekinthetők. Nem csak a Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez cikluscím miatt indokolt ez a megállapítás, hiszen a további szövegeknek is konkrét címzettjei vannak (Ladányi István, Juhász Erzsébet és a sympósok, Mészöly Miklós), a versekben rendre felbukkannak az irodalmi elődökre való hivatkozások (Radnóti, Rilke, Goethe, Petőfi stb.), máskor pedig a legbizalmasabb emberi viszonyok megvallásáról olvashatunk, legyen szó szerelmes férfi és nő kapcsolatáról, valamely mély érzelmi megrendültség állapotáról vagy az ember és a megmagyarázhatatlan isteni lényeg viszonyáról. Itt fontos hangsúlyozni a megvallás, vallomásosság közlési erejét: Danyi korai költészetéhez képest szinte zavarba ejtő a Palicsi verseknek az a nyílt, közvetlen, burkolatlan és őszinte nyelve és szövegszervező narrációs mód szere, mondhatni mesélő attitűdje, amely a tudatosan (!) vállalt mély személyességből fakad, és átjárja ezeket a darabokat.

Ugyancsak a személyes hangvétel meg szólalási erejét, hatását növeli az a formai elem, amely konkrét tér- és időbeli koordinátarendszerbe helyezi a verseket, ugyanis a kötet összes verse végén olvasható a keletkezés helyszíne és dátuma. Az általában „csak” bibliográfiai jelentőséggel bíró adatok Danyinál nagy többletsúlyt, tágas többletjelentést kölcsönöznek egy-egy versnek, illetve ezek összességének, ez a hatás pedig akár három szinten is értelmezhető. Egyfelől szerepe lehet egy-egy tájkép vagy tájelem leírása kor, ahogyan például a természet ciklikus váltakozásáról a fák sorsán keresztül ad hírt a költőnő egyik, Nemes Nagynak címzett levelében, amely ábrázolás az elmúlás őszi perspektívájával kap drámai végkifejletet. Másrészt az 1990-es évekbeli dátumok olyan történeti történelmi hátteret biztosítanak minden egyes versnek, amely közvetlenül és erőteljesen hat az értelmezésre, legyen szó a háborús helyzetből fakadó, konkrét élmények megszövegezéséről, például a határ átlépéséről vagy a Nosztalgiában megfogalmazott hontalanság érzéséről, illetve „hétköznapibb” szituációkról, mint például a szabadkai korzón… című vers incidenséről, amelyet a gavallér férfi sorsa kapcsán szintén körbeleng ez a rejtőzködő, de mindennapos fenyegetettségérzés – itt helyénvaló a helyszínek megemlítése is, hiszen a palicsi versekben olykor-olykor Budapest is meg jelenik a szöveg keletkezésének helyeként, ami a fent részletezett kontextusban bír nagy jelentőséggel. A keltezés hozzáadott értékének harmadik szintű értelmezését az a kontraszt szolgáltatja, amely Danyi költészetéből fakad elementáris erővel, bár szinte magától értetődően: az isten keresőben körülírt absztrakt időn- és térenkívüliség („s ő bennünk remeg mozdulatlan, / atlan, etlen, sugárzóan / és kínzóan, élni tanít, Ő, / a mondhatatlan, a hihetetlen, / a »soha sincsen«, a »sehol sincsen«.”), a szövegekben állandóan, bár rejtetten meghúzódó tágasabb horizont, szükségszerű örökérvényűség radikális ellentétben áll a versek megírásának tér-idejéből, vagyis a (mindenkori!) jelenből következő kihívásokkal.

A Palicsi versek két, formailag és tartalmilag egyaránt külön tagolható szerkezeti egységből áll. A Sóhajok, jajdulások fejezet versei hasonló ihletésű, de egymáshoz szorosabban nem kapcsolódó szövegek, amelyek a Rigólesen személyes hangvételű szabadverseivel rokoníthatóak. A második, világosan elváló tartalmi egységet a Nemes Nagy Ágnes költészete előtt tisztelgő, az előzőeknél lényegesen hosszabb szövegek alkotják, itt A költőkről és a költészetről fejezetcím alatt a Nemes Nagy Ágnes emlékére című szöveg kapott helyet, illetve az említett Levélfélék Nemes Nagy Ágneshez cikluson belül a sorozat három darabja.

A 90-es évek jugoszláv háborúja, valamint ennek következményei a Palicsi versek megkerülhetetlen központi témája, akkor is, ha durva leegyszerűsítés lenne csupán innen ihletett könyvként aposztrofálni. Mégis, ez a történelmi háttér alapjaiban határozza meg szinte az összes szöveg hangnemét, különösen a Sóhajok, jajdulások egyes darabjait. Erről tanúskodik a Nosztalgia: „Honvágyam van, elvágyódom innen, / visszatérni vágyok egy országba, / melynek neve sincsen. // Én éltem ott! Az nem lehet, / hogy üres befut a képzelet, / a hiányból teremt szigetet / magának. Hogy ébren álmodik! … Itt sötét vagyok, örök derengés, / s ha meggyújtom is a szeretet gyertyáit, / a gyertyalángban elveszett otthonom kísért.” Antologikus vers a „Juhász Erzsinek és a sympósoknak” címzett, Radnótit parafrazáló Jajongj csak, halálraítélt!, amely még pontosabban rámutat az „országos méretű pusztulásainkra”, a „szemeteskukákban gyűjtögető emberekre” mint ennek a pusztulásnak a közvetlen következményeire, ugyanakkor levonja a közelmúltbeli események egzisztenciális értelemben vett velejáróit is: „akár az ifjú asztalosmesterek / … / terv nélkül nyúlnak a szálkás deszkák után, / úgy vagyunk mi ezzel az egésszel, / amit úgy általában életnek mondanak. / Nincs rá szavunk.” A háború időnként sokkal burkoltabban lappang a versek hátterében, mint a már taglalt a szabadkai korzón… című műben vagy a sokatmondó, Danyira jellemző című emlékezés egy mohamedán fiúra, az ifjúságra és arra a bizonyos testvériségegységre… versben. Utóbbi szöveg szinte teljes egészében egy re konstruált monológ, amely nem a megvalósult vagy bekövetkezendő borzalommal, hanem a hiányeffektussal éri el hatását: a palicsi Kisvendéglő magyar cigányzenéje, a Nedžaddal „átbeszélgetett, áttáncolt, átcsókolt esték”, az autóról, házról és utazásról szőtt tervek burkoltan közölt meg nem valósulása ad drámai feszültséget a soroknak, míg a lezárás fájó többértelműséggel operál: „nem lesz / olyan ország, amit mi ne ismernénk.” A többi szöveggel nagy kontrasztban áll az Elmesélem Mészöly Miklósnak, mit láttam, amelynek mottója németül szerepel („Es gibt immer Hoffnung”, vagyis „Mindig van remény”). A vers ugyan emlékeztet a háborúra a „partizán megtorlás elől Érd re menekült” rokonok és a „beteg, boros, bús, lomha Bácska” révén, az elmesélt allegorikus történet a hét széncinkefiókáról különösen, váratlanul derűs ellenpontot képez a fejezet komorságával – talán épp ezzel a fénnyel teszi Danyi még borzongatóbbá a sötétebb hangulatú szövegeket.

A Nemes Nagy Ágneshez címzett elbeszélői, mesélői, merengő attitűdű, éles hangulati váltásokat is tartalmazó hosszúversek Danyi legbátrabb lírai meg nyilatkozásai, ahol a költő minden korábbinál személyesebb hangnemet üt meg, a fent taglalt levél és naplóformátum ezeknek a szövegeknek az esetében a leghangsúlyosabb. Danyi poétikai tár házának gazdagsága egyedülálló a ciklusban, ahogyan az a tartalmi komplexitás is, amellyel az oldalakon keresztül folyó, számokkal tagolt, de stíljükben egymás hoz képest is rendkívül egységes, letisztult szövegek felvonultatják azokat a kérdésköröket – a politikai-társadalmi folyamatoktól kezdve a morális és írói-mű vészi dilemmákig –, amelyek a költőnőt foglalkoztatják. Azt is mondhatnánk, hogy a négy, korábban megnevezett vers egyfajta szintézist alkot, amely szintézis nem jöhetett volna létre a becsült, szere tett, voltaképpen rajongott előd, Nemes Nagy nélkül. Erről tanúskodik a Nemes Nagy Ágnes emlékére plasztikus, dichotomikus paradoxon-egyensúlyozása: „Egyszeri arcod torzítom minden idézettel. / Egyszeri arcod idézi minden szavam.” Az idézet metanyelvi szinten (is) működő részlet, hiszen az „egyszeri arcod” önmagában is intertextuális utalás Nemes Nagyra, ráadásul Danyi a nagy előddel kapcsolatos ars poeticáját is megfogalmazta a bravúros sorokkal, tekintve, hogy a ciklus rendre felhasználja az újholdas költőnő szavait, szókapcsolatait, mondattöredékeit és mondatait, sőt esetenként több sorát is organikusan beépíti saját versébe, folyamatos és állandó dialógusban állva Nemes Naggyal. A szövegközi kölcsönzést megteszi másokkal is, a fent részletezett társadalmi folyamatokról gondolkodva idézi például Petőfi Akasszátok föl a királyokat! vagy Batsányi A franciaországi változásokra című versét, ahogyan Paul Celan is előkerül, és az „iszonyú angyalok” révén Rilke.

Ahogyan Nemes Nagynál, úgy Danyinál is a figyelem középpontjába kerül az angyal motívuma, amely „a tündöklő holdvilágban, akárha reflektorfényben, / járkel a csillagtalan ég alatt”. Kettős szerepe van ennek az angyalnak, hiszen ő lesz Nemes Nagy jelenlétének hírnöke a költő számára, de akár ő maga is lehet Nemes Nagy, hiszen „tegnap, tegnap temettek, / ezt már nem láthattad, egészen vörös volt / a lemenő nap”. Az angyal mellé szinte szükségszerűen, végig Nemes Nagyra rímelve kerül oda Isten, illetve Mária és Jézus, aki „őrt áll” és „vigyáz reánk”. Danyi ezekkel az elemekkel a transzcendens időbe és térbe emeli költészetét, amely komplexitása ellenére végig megőrzi képeinek élénkségét, nyelvi letisztultságát és fegyelmezettségét.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)