Nyelvi barangolások 137.
Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, egy 250 éve született költő 225 éves vígjátéka ma is él. Játsszák is, igaz, kicsit átdolgozva. A Dorottya teljes címe még barokkos: Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben (1798), és a barokkra emlékeztet a ma már sokszor nehezen követhető klasszikus allúziók; görög és latin vonatkozások felsorakoztatása; de már elkezdődik a barokk trónfosztása, az antik mitológia földre szállása. Így például megérkezik a kaposvári bálba Citére (Vénusz), a szerelem istennője. A Dorottyát inkább rokokó műnek tartjuk, erre utalok a következőkben. A rokokó jellemzői: a könnyedség, az aprólékosság (miniatürizálás), a folklór és az iskoladrámák világából származó nyelvi játékosság, huncutság; mindezek nyelvi megnyilvánulási formái: a könnyedebb és rövidebb tagolt szöveg- és mondatszerkezet, a felsorolás, a kicsinyítés, az akár a diszfemizálásig (blaszfémiáig) elmenő szókimondás, merthogy Csokonai tudatos törekvése a szórakoztatás.
Csokonai az előbeszédben és lapalji jegyzetekben is magyarázza szövegét. Egyszerre történész, filozófus, fizikus, botanikus, etnográfus és egy kicsit nyelvész is. Megtudhatjuk, hogy mi a carnevál (farsangi maskarás bál), a Witz (elmésség), az etézia (kánikula idején lengedező szél), a levegőégbeli hajó (léghajó), a kráfli (fánk), a trompőz. Utóbbit így részletezi:
Csokonai szófejtői ennél is szókimondóbbak: patyolatgomb (tehát nem domb, hanem gomb!), csali ruha, amely erotikusan kiemeli a mellbimbót.
Magyaráz helyneveket (Kaposmérő, Nagybajom, Zákány), történeti személyeket (Kupa herceg), különleges állatokat (hiéna, lajhár, baléna – bálna), folklórjelenségeket (garabonciás diák, „igazi” magyar tánc, paszit – paszita), csoportokat (toponári azsáfok, azaz muzsikus zsidók), valamint szavakat (bászli – pipogya, avar – száraz gyepfű, keletső vagy napkeletső – keleti vagy napkeleti, élvény – élénk).
A helyszín Somogy vármegye, „az áldott ország” (Somogyot valóban nevezik Somogyországnak). A helyek mind azonosíthatók: Lengyel + Tóti, Zákány, Nagybajom, Toponár, Kaposmérő, Kapos (ma Kaposvár, a megyeszékhely), az öt szolgabíró járása: kaposi, marcali, igali, szigeti, babócsai. A helynevek között felbukkannak még: Fejérvár, Veszprém, Szala, Tihany. A személyek is valóságosak: Eszterházy domínium, Széchényi főispán.
Kapos fővárossa Somogy határának
S herceg Eszterházy dominiumának,
Melly az elmúlt nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi úri rendet,
Kik a nagy Széchényi főispánságának
Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának,
Kapos, hol másként is, igazságot tenni
A megye tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos vólt a vídám Fársángnak is célja,
Hol szállásává lett a herceg kastélyja.
A sok néprajzi ínyencség között az egyik lábjegyzetben felbukkan a Hortobágy sajátos megnevezése: Tiszaszakadék: „az úgynevezett Hortobágy folyóvíznek vagyis Tiszaszakadéknak környékén”; valamint a süveg- vagy kalapmocsok: „szokások holmi pajkosoknak, hogy pipájokba süveg- vagy kalapmocskot tesznek, mellynek füstjét ha messzéről a gulya megérzi, szerte-széjjel szaladoz”. A Dorottya szövegében így jelenik meg:
Mint a zőld Hortobágy kövér mezejében
A csintalan betyár, ha a szél mentében
Süvegmocskot éget a szalmán vagy pipán,
Maga meg odébbáll gyalog vagy paripán;
Hiába hangicsál a duda, furulya,
Összebőg a marha, megszalad a gulya…
A rokokó jellemzőjének tartják a kicsinyítést (miniatürizálást). Egy pompás példa erre: Béönthetem tüzem egy férgecskébe is, / Bár kicsiny a szíve, s hideg a vére is, / Sőt bogaracska nősz másik bogaracskán, / Sok millió nemzik fiat egy fogacskán”. Csokonai szokatlan jelzői ugyancsak a rokokót jellemzik: csonka panasz, üveglő zúz (mara), tornyodzó remény. Oláh Gábor 1928-ban megjelent tanulmányában írja, hogy rózsaszínű tónusa van Csokonai költészetének, hozzátenném még a sárga, a piros és az összetett halványkék és bíbor színeket: lángok, égi lovak, szikrádzott nap, tűz; bíborba borult ég, bíbor ruha, bíbor szín. Különösen szolgálják ezt a színélményt a rózsahasonlatok: harmatos rózsa, öszverózsásodott, rózsa ajakotok, felderült ajakán friss rózsák nyitának.
Rokokó jellemző az öt, sőt hat érzék működése. Az „öt érzésre” Csokonai is felhívja a figyelmet: fény (látás), lassú zengzetek, mennyei / Karoknak hallattak édes koncertjei (hallás), Gángesi kellemes szag (illat), száján ambrózia, később: muskotály csókotok (ízlelés), „Téjszín combján játszik nyilazó kis fija” (a szerelem istennőjéről van szó; tapintás). A hatodik érzék („érzés”) az édes igézés, a szerelem eljövetele. Ma „kémiának” mondanánk, illetve tudományos alapja is van a szervezetünkben keletkező, áramló hormonoknak, például a szeretet kémiáját jelentő oxitocinnak.
A reális világ gazdag díszítése is a rokokó jellemzője. Ilyenek például a Dorottya IV. könyvében a báléj végét, az éjszakából hajnalba váltó időszakot, a gyertyaláng és a hajnali fény küzdelmét bemutató sorok:
Amint a harmatos rózsákba öltözött
Hajnal már feltetszett a csillagok között,
S erőt vévén a már szendergő éjtszakán,
Bésütött a szála (terem, bálterem) keletső ablakán:
A gyertyák nyomorúlt fényje halványodott,
Tükör, fal és edény öszverózsásodott.
A gyönyörű Foszfor (Csokonai jegyzete: hajnalcsillag) ezüst világával
Játszott a bíborba borúlt ég aljával.
A rokokó az életöröm stílusa: Örült minden lélek, s örömét mutatta / Örült, s örömének okát nem tudhatta […] Ti, ki lecsaljátok mennyből a vígságot, / Hogy paradicsommá tégye a világot […] kívánt örömöt hozzak le azoknak […] éltető örömöt lehelle beléjek…
Csokonai színműveinek nyelvét számos, leginkább csak az adott korban érthető utalás nehezíti; ez a színpadra állítást is komoly feladat elé állítja. A szövegértelmezés, esetleg korszerűsítés (átírás) első lépése a művelődéstörténeti föltárás (mi rejlik egy-egy nehezen megfejthető kép, szó mögött), de ez az apró filológiai munka nagyon sok nyelvi fölfedezéssel, mondhatni örömmel jár.
1989-ben a lakosság nagy része boldog volt, illúziókkal telve várta a zsarnokság, a kommunista diktatúra végét. Eljött a jólét ideje, mi is úgy fogunk élni, mint Nyugaton az emberek. A Nagy Élet most kezdődik!
Egyeseknek valóban elkezdődött a Nagy Élet, rögtön a kilencvenes évek elején. A volt kommunista káderek tudták, hogy gyerekeik miből indítsák vállalkozásaikat, hogyan és mibe kell belevágni.
Ebben a hasadozott, információkáoszos világban sokszor úgy tűnik, semmi sincs már a helyén – és valóban nincs is. Eltűnnek az emlékek és a hagyományok, szétbomlanak a családok, évezredek tudása és bölcseletei válnak pillanatok alatt elfeledetté, átírtakká, újraértelmezettekké.
Az év legcsöndesebb napja. Ilyenkor valahogy még a falióra is halkabban ketyeg, hiszen megszületett a Megváltó és nem akarja felriasztani a kisdedet. Lecsendesül a világ, megszűnik minden gond és baj, az emberek szíve pedig telítődik szeretettel. Mert karácsony van, és itt van, újra itt van, közöttünk az, aki el sem ment: a világra jött Megváltó.
Olvasom, hogy 1956 decemberében csak szentestére oldották fel a forradalom leverése óta tartó kijárási tilalmat, az éjféli misére való tekintettel. A keserűség és kiábrándultság mellé jutott még az asztalra némi bor, alma és zsírszalonna. Márai szavaival élve nem csillogott a karácsony, s nem volt aranydió a fákon. „Nincs más, csak fagy, didergés, éhség” – írta Mennyből az angyal című versében a kassai polgár, New Yorkból.
Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.