2024. március 23-án, életének 84. évében elhunyt Nicoale Manolescu, a román irodalomtörténet legismertebb képviselője, politikus, akadémikus, egyetemi tanár, a Romániai Írószövetség elnöke, a România literară főszerkesztője (2004–2024), Románia UNESCO-nagykövete (2006–2015). A román irodalomtörténet nagy hatású -escu végű alakjainak: Titu Maiorescu, E. Lovinescu, George Călinescu
utolsó képviselője. 1971–1988 között hét Témakörök (Teme) című esszékötetével és az 1980–1983 között megjelent Nóé bárkája. Esszé a román regényről című kánonteremtő munkájával vált ismertté. Legjelentősebb műve a 2020-ban megjelent A román irodalom kritikai története – 5 évszázad irodalma, című 1500 oldalas műve, mely addigi esszéinek és irodalomtörténeti írásainak az összegzése. Talán érdemes megemlíteni, hogy e hatalmas méretű román irodalomtörténet első ízben említi meg Ioan Slaviciról, az erdélyi íróról, hogy rá a legnagyobb hatást Jókai Mór Szegény gazdagokja gyakorolhatta. Nicolae Manolescu érdemei közül számunkra fontos az a tény, hogy ő tette lehetővé a România literară (Gazeta literară) című folyóirat teljes gyűjteményének a digitalizációját, és ezzel olvashatóvá tette az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisában.
Egy 2021-ben megjelent írásával tisztelgünk Nicolae Manolescu emléke előtt.
Ma már nem titok: a politikai korrektség valójában inkorrekt gondolkodást mutat. Egy ideje a gyermekirodalom új szemléletű olvasását javasolják nekünk, ami természetellenesen módosítja az irodalmi műveket és alkalmasabbnak vélik sajátos nézőpontjukat, mint a mi klasszikus felfogásunkat a szereplőkről és az elmesélt történetekről. Szerintük a megkülönböztetés és rasszizmus jelének tekinthető, ha nem változtatjuk meg a Hófehérke közismert tündérmese címét, sőt a Piroska és a farkas sem mentes (borzalom!) a szexizmus vádjától. A politikai korrektség a közélet számos területén tombolt, amíg csak el nem érte az irodalmat. Még Jézussal kapcsolatban is felmerült a kérdés, hogy a rá vonatkozó hímnemű személyes névmást a nőnemű alakkal együtt (he/she) kellene használnunk, csak hogy elkerüljük a fallokrácia szörnyű bűnét, ahogyan valamennyi felmenőnk tette eddig a történelem folyamán. Ez az ideológiai trend új elemmel bővült: azzal, hogy egy amerikai rendőr meggyilkolt egy négert (elnézést, egy színes bőrű állampolgárt!), a politikai korrektség eszköztára a gyarmatosításhoz és a rabszolgatartáshoz valamilyen módon köthető történelmi személyiségek köztéri szobrainak, emlékműveinek a lerombolásával gyarapodott. Innen csupán egy lépés kellett ahhoz, hogy szégyenpadra „ültessék” azokat az írókat, akik az említett jelenséget vizsgálták, anélkül hogy kifejezték volna részvétüket a rabszolgákkal szembeni bánásmód miatt, vagy másokat, akik egyszerűen megfeledkeztek erről. Elég távol éreztük magunkat az Amerikai Egyesült Államoktól vagy éppen olyan távol Vuhantól, amikor kitört a Covid–19 járvány, hogy elhiggyük magunkról: mindezt megússzuk. De mindkettő hirtelen átszelte az óceánt, meg a két kontinenst, és íme, karöltve itt honolnak Romániában.
A francia Nouvel Observateur hetilap 2021. május 27.–június 2-i számában remek írás látott napvilágot Mara Goyet tollából Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényének politikailag korrekt olvasatáról. A chawtoni (Hampshire) Jane Austen Múzeumban a látogatókat arról tájékoztatják, hogy az írónő gyarmati hangulatban élte napjait: teát, cukrot és gyapotot vásárolt. „Az Austen család a rabszolgák kizsákmányolásából származó árukat fogyasztott” – áll az angliai múzeum ismertetőjében. Mara Goyet némi iróniával fűzi hozzá: „Nabokov rengeteg lemészárolt lepkéje jogos megvetést ébreszt az életművel szemben.” A francia írónő, Mara Goyet ugyanebben a tónusban fejezi be esszéjét: „A krónikát nappal írom (elektromos áram felhasználása nélkül – a szerző megj.) a nem újrahasznosítható Dolce Gusto kapszulás kávéját iszom, cukor nélkül.”
Végül is mit értünk olvasás-pandémián? Azt, hogy lényegében elferdíti az irodalmi folyamat megértését és valódi természetét. Irodalmi olvasás helyett felemás olvasást kínál, kívülről megszabott ideológiai ismérvek alapján. Kezdve a középiskolától, vegyük például a 2021. évi román irodalomérettségi tételeket!(A román irodalomérettségi tételek közül törölték Titu Maiorescut és Eugen Lovinescut, a román irodalomesztétika legkiválóbb képviselőit – a ford.)
De nem csupán a gimnáziumban és az egyetemen folyik az olvasás megcsúfolása, ami gyakran elvi természetű vita formájában bukkan fel a legutóbbi hazai nemzedék kritikájában, mely eltávolodott a Maiorescu-féle hagyományos irodalomesztétikai szemlélettől, és belesüppedt a kényelmes egyetemi életmódba, felhagyott az irodalmi publicisztikával, ugyanis a sokféle kritikai módszerre hagyatkozva kiiktatják az olvasást, idejétmúltnak tekintik irodalmi jellegét. Maiorescu is, a két világháború közötti jelentős irodalomkritikusok vagy az 1960-as nemzedék tagjai is az irodalom természetét szem előtt tartó esztétikai olvasásra esküdtek. Egyelőre, szerencsére, nálunk az olvasás elferdítése, hogy is fogalmazzak: hagyományos keretekben történik. Nem is olyan régen még nagy port kavart az amerikai multikulturalizmus, de úgy látszik, kilehelte a lelkét. A korszellem ellenséges az irodalomtörténettel szemben, főképpen annak irodalomesztétikai változatával, és mellőzi a régebbi irodalomtörténeteket, amelyek a szöveg helyett a szövegösszefüggést (kontextust) helyezik előtérbe. A stilisztika is csupán egy helyben topog.
Hiányzik az új irányzatokról szóló koherens elméleti összefoglaló. Egy erdélyi folyóirat – körkérdések alapján – az irodalomesztétikai elemzés helyett az irodalmi művek tartalmának tematikus feldolgozását ajánlotta, de egyetlen kézzelfogható példát sem tudott felmutatni. A egész csak üres szövegelés. Bár a trend az egész világon ugyanaz, nálunk hiányzik az újszerű perspektíva, amely, mint Mara Goyet írásából is kitűnik, tombol az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugaton: a feminizmus, környezetvédelem, ökologizmus, LMBTQ, fellépés a homofóbia, a rasszizmus, a gyarmatosítás (hej, ha nekünk is lettek volna gyarmataink!) és a rabszolgaság ellen stb.
Jómagam is, akárcsak Mara Goyet, ezeket a sorokat fényes nappal, a laptopomon írom, ami való igaz, elektromos áramot fogyaszt, kávét, cukorral vagy anélkül nem iszom, és nem cigarettázom, és nem a gyarmatokról származó gyapottrikót viselek, hanem független és virágzó gazdasággal – még ha nem is olyan, mint a gyarmatosítás korában – rendelkező országokból importált árut. S azzal áltatom magam, hiszékeny lelkem, hogy az irodalmat irodalomként kell olvasni, nem a koronként változó ideológiai pótlóanyagként, afféle nechezolként, (a nechezol szleng; főleg zabból és más növényekből készült kávépótló „kommunista pszeudokávé”, jelentése a zab miatt „nyerítős”, amely a kommunizmusban állatokként kezelt emberekre utal – a ford.) amely a ’89 előtti Romániában a valódi kávé pótlására szolgált (talán azért, mert nem voltak gyarmatokról származó készleteink). Ami az irodalmi pandémiát illeti, kötve hiszem, hogy megtalálják rá a megfelelő vakcinát, mint a Covid-19 elnevezésű vírusra. Nagyon sajnálom, hiszen minden olvasónak ajánlanám, vegye fel az olvasás-pandémia elleni oltást.
Fordította: Farkas Jenő
Lásd România literară (2021/31. sz.), https://latoszogblog.hu/aktualis/olvasas-pandemia/
Csurka István azon alkotóemberek közé tartozott, kik nem tudták, s bizonyára nem is akarták kivonni magukat a politikai életből: „Vélt igazságait sosem rejtette véka alá, politikai pályafutását földrengés kísérte, hiszen türelmetlenül küzdött, azonnali változásokat akart, a diplomácia finomságai nem az ő robusztus alkatához illettek.”
A korán jött tavasz és az ezzel járó ifjonti mozgékonyság ismét eszünkbe juttatja, hogy baj van velünk. Állandóan és visszatérően baj van velünk, s ennek tüneteit még ünnepeljük is. Az van ugyanis, hogy krónikusan alkalmatlanok vagyunk a birodalmakba való integrálódásra. Mindegyre eluralkodik rajtunk az a gyanú, hogy magyarra fordítva az integrálódás beolvadást jelent. És bár nem mi, hanem globálisabb érvényű koponyák gondolták úgy, hogy létezni annyi, mint különbözni, mi ezt nagyon komolyan vettük. Ebből lett aztán a nagy baj 1848-ban is, 1956-ban is, majd kisebb-nagyobb bajok még sokszor.
Legyen ez a nap azé az emberé, aki minden emberi romlottság ellenére is tiszta gyermeki szívvel ragaszkodott a bűneiben bukdácsoló néphez, aki sokat szenvedett, és akinek segítő kéz helyett a sors csupán egy botot nyomott a kezébe, hogy azzal bicegjen fel s alá szüntelen, egy soha, még csak meg sem született igazságért. Aki egy nemzedék sorsát vállalta magára, s cserébe az csúnyán elfeledte. De mi most emlékezünk rá, és nemcsak azért, mert ma van születésének 125. évfordulója, hanem pusztán csak azért az egyszerű tényért, mert emlékeznünk kell.
Sok hasonszőrűvel ellentétben Mikszáth Kálmán nagyon szerette volna, ha három fia közül valamelyik továbbviszi írói tehetségét. Jánoska négyévesen meghalt, így maradt Kálmán László és Albert. Mindketten jogi pályára léptek, de amíg az idősebbik maradt a kaptafánál, s a főispánságig vitte, addig Albert kacérkodott az írással, s Benedek Marcellel közösen Virágfakadás címmel lapot is szerkesztett, s egyetemi tanulmányaival párhuzamosan írogatott is a különböző pesti lapokba.
„Moldova Györgyről rendkívül nehéz elfogulatlanul ítélkeznünk. Nehéz vállalnunk az objektív kritikus szempontjait, hiszen a mi generációnk, a nemrégen kiöregedett tizenévesek számára az ő művei nyitották meg a kaput, amelyik a mai magyar próza fölbecsülhetetlenül gazdag tartományába vezet.”[1] – írja Pósa Zoltán Csaba 1973-ban az akkor már húsz éve írásokat közlő Moldova Györgyről.
Temerinben még ma sem merült feledésbe a néhány évtizede még gyakorolt népszokás, amelyet a levágott sertés szétbontása során gyakoroltak, egész pontosan akkor, amikor a szalonnáját – akár a hátán, akár a hasán – elkezdték megbontani. Ilyenkor valaki a jelenlevők közül felszólította a többieket, hogy nevessenek, rendszerint azért, hogy vastagabb legyen a szalonna. Ma már legföljebb csak a bámészkodó gyerkőcöket szokás nevetésre ösztönözni, de hogy miként függhet össze a szalonna vastagsága a nevetéssel, azt senki sem tudja megmagyarázni.
Nőnap alkalmából egy csokrot állítottunk össze, ezúttal a 19. és a 20. század néhány meghatározó nőalakja történetéből. Mind a négyen alkotók voltak, akik a rengeteg szenvedés ellenére is kitartottak a céljaik mellett. Közös célok voltak ezek, melyeknek alapja mindenik esetben az irodalom, a művészet szeretete.