Nem vagyok egy karácsonyi ember. a legtöbbször nehezen élem meg az ünnep hangulatát. Mindössze egyetlen karácsonyi szöveget publikáltam eddig, három évvel ezelőtt, a ’89-es karácsony témakörében. Meglehetősen komor írás arról, hogy nincs a világon semmink a születésünkön és a halálunkon kívül. Semmink, ami biztosan és örökké a miénk. Vagy legalább az életünkben. Sem tárgyak, sem emberek. Hogy Istent meg lehet tagadni, de ezt nem. A kettő között pedig nincs semmi, csak mi magunk. És hogy az ember egyetlen birtoka önmaga. Jézust sem meglopják, hanem keresztre feszítik az egyetlen igazi büntetésül. Mert csak az élet, ami valóban elvehető.
Csakhogy – és ezért szorul némi kiegészítésre a szöveg – Jézustól nem vehették el önmagát. Hiszen feltámadt. Mert több volt az emberinél. Nem szüntethették meg. Mert nem volt hatalmuk felette.
Vajon mire jött rá József, az ács, amikor Mária áldott állapotba került, és mellé állt, segítette őt? Mit érezték meg a napkeleti bölcsek, amikor útnak indultak (mert valljuk be, egy csillag önmagában azért elég kevés). Nem lehetett csak a hit. Mert vakon hinni valamiben általában letérít a jó útról. Ők mégis biztosan odataláltak. Több volt bennük egyszerű vakhitnél. Valami nagy erő, ami Józsefet Mária támaszává emelte, nem elítélőjévé.
Orbitális közhely karácsony idején a szeretetről írni, de szükségszerű. Ez az, ami teljesen kimaradt abból a három évvel ezelőtti szövegből. Mert azt gondoltam akkor, hogy nincs jelentősége.
Pedig a néphagyományban is három nagy ünnepet ültek az emberi élet kapcsán: a születését, halálét és a házasságét. E három „életváltoztató” eseményhez kapcsolódó népszokások között rengeteg az összefüggés, hasonlóság (elég arra gondolnunk, hogy a halottsirató és menyasszonybúcsúztató egyes énekek szövege szinte teljesen megegyezik). Sokáig nem értettem, hogyan kerül a házasság ugyanarra a szintre, mint a születés és a halál. Most már sejtem. Ahogyan az Atya a hit, úgy a halál is az. A remény a Fiú és a születés. Harmadikként pedig ott a Szentlélek, a szeretet, és ennek kivetüléseként a házasság. Így teljes a Szentháromság.
Nem véletlenül hallani hívő emberektől azt a mondást, hogy egy igazi kapcsolat akkor stabil, ha három lábon áll. Amikor a két ember között ott az Isten.
Régóta nem tartom magam igazán vallásosnak. De ebben hiszek. A szeretet az, ami bennünket, hétköznapiakat többé tehet az emberinél. Az istenivel kapcsol össze. Hiszen emiatt öltött emberi testet a fennvaló.
És ezért kell beszélnünk róla ilyenkor, bármennyire is elcsépelt. Mert ha néha másképp tűnik, akkor is ez a harmadik pillér a születésünk és halálunk között, a valódi, biztos pontunk, amíg lélegzünk. Az egyetlen, ami az életet élővé, élhetővé tudja tenni. Aki azt hiszi, hogy nem képes rá, nem meri megélni, felfedezni önmagában ezt a teremtő erőt, annak a születés feleslegesnek tűnik, a halál pedig súlytalannak. És értelmetlenné az ünnep. Amikor arra a teremtő erőre emlékezünk, ami az isteni lény megszületését okozta. Mikor lenne alkalmasabb fejtegetni a szeretet misztériumát, ha nem ekkor?
Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy ezt az ünnepi lényeget megértsük. Mert vallástól, nemtől, bőrszíntől, kultúrától függetlenül bennünk van. Csak engedjünk teret neki.
„A szeretet soha el nem múlik. A prófétálás? Semmivé lesz. A nyelvek? Meg fognak szűnni. A tudás? Semmivé lesz.”
1 Kor 13,8
Ezt tanultam meg azóta, hogy utoljára karácsonyi szöveget írtam.
Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.