Felvidéki utazása során Petőfi 1845. május 23-a körül hagyta el Iglót, ahol Pákh Albert szüleinek (Pákh Mihály akkor a város evangélikus lelkésze volt) vendéglátását élvezhette. Útja a Szepességből a hegyeken keresztül dél felé vezetett, s még aznap délután megérkezett Rozsnyóra. Mint útirajzában írja: „Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu, keskeny völgyön keresztül visz az út; ha ezt a hosszu, keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel tele öntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.” Mintegy jelképeként annak, hogy újra magyarlakta vidékre érkezett.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról. Igaz, környékéről, a gyönyörű Sajó-völgyről annál inkább. Meg aztán dél felé haladva, az első falu, Berzéte kapcsán szükségét látta megemlíteni, hogy ott költött sok szép dalt Erdélyi János, akit ő, mint írja, nagyon szeret.
Berzéte határában a környék mondavilágából is némi ízelítőt kapott a költő. Mint azt útirajzában papírra is vetette: „Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom?
– A’ biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne (felelt a kocsis); hejh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék… a kakas kiásná a szemeit.
Ezt mesélé kocsisom.
Bámulva kiálték föl:
– Ejnye!
– Biz ugy… – tevé hozzá amaz.”
Az útirajzban említett rom némi dilemmát vet fel. Nem tudni ugyanis, hogy mit látott pontosan Petőfi – avagy a kocsisa. Berzéte vára valóban a Sajó fölé magasló mészkősziklákra épült, ám nem valószínű, hogy a 19. század közepén lett volna még némi látható nyoma. Továbbhaladva, néhány méterre a folyótól azonban felfedezhetők voltak – fákkal, bozótossal benőtten – csekély romok, a néhai gombaszögi kolostor akkortájt még bizonyára magasabban álló – és az utóbbi évek régészeti ásatásai nyomán újra feltárt – falmaradványai.
A gombaszögi szabadtéri színpad közvetlen közelében egy torony- és néhány falomladék.
Feltehetőleg tehát nem a várról, hanem erről volt szó. Ám tévedett a derék gömöri atyafi, ugyanis nem vörös barátok laktak benne, hanem fehérek, a pálosoknak lévén valaha kolostora. A kocsis által elmondott kincsmonda sok tekintetben kuriózum még a történeti hagyományokban gazdag felföldi folklórban is. A veres barátok mondakörének egy apró momentuma, amelyben ugyan a néhai templomos lovagok viselt dolgairól nem esik szó (több más környékbeli mondában igen), viszont megőrizte a veres barátok elrejtett titkos kincseiről szóló hagyományt, azt a motívumot, hogy a földbe ásott aranyat bizonyos időközönként szellőztetni kell (különben a néphit szerint rárakódik a rozsda), és hogy a kincsnek őrzője van, aki miatt azt nem lehet egykönnyen megszerezni. Már csak azért is nehéz feladat, mert a kincs a természetfeletti erők oltalma alatt áll, az őrző ugyanis nem hétköznapi kakas, hanem maga az ördög, kakas képében. Nem tudhatni, hogy Petőfi tovább faggatózott-e a kocsisától minderről és egyéb folklórhagyományokról Aggtelek felé tartva, ám annyi bizonyos, hogy e rövid közlemény alapján is a magyar epikus népköltészet és néphit első gyűjtőinek egyikét is tisztelhetjük a személyében.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.
A magyar tájon barangolva, hallgatva az emberek beszédét, beindul az ember felfedező ösztöne, hiszen szinte mindig fölfigyelhetünk eddig észre nem vett, le nem jegyzett és nem elemzett nyelvi sajátosságokra. Nem is létezik ennél nagyobb öröm és siker az antropológus nyelvész számára.
1934. október 9-én Vladimir Georgev Csernozemszki, egy bolgár–macedón származású terrorista Marseille-ben lelőtte I. Sándor jugoszláv királyt és Louis Barthou francia külügyminisztert. A király a merénylet során azonnal életét vesztette, míg a külügyminiszter megsebesült, és sérüléseibe néhány óra múlva halt bele.