Petőfi a felvidéken 5.
A Magyar Országgyűlés tavaly Petőfi Sándor emlékévvé nyilvánította a 2022-es és 2023-as esztendőt, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja születésének 200. évfordulója alkalmából. Tudvalévő, hogy a költőóriás élete huszonhat éve alatt közel nyolcszáz verset írt, s ezeknek a verseknek a jelentős része a Felvidéken íródott. Jegyzeteiből kiolvasható, hogy ezer szállal kötődött a Felvidék szépségeihez, végigjárta a nevezetességeket. Mindezt bizonyítja a számtalan emlékhely, szobor, emléktábla. Petőfi Sándor bicentenáriuma alkalmából a márciusi számtól kezdődően egy éven keresztül közöljük a Kiskőrösön született Magyar Zoltán író, néprajzkutató Petőfi Sándorról szóló (történeti) felvidéki vonatkozású írásait 13 helyszínnel. Ezeket az írásokat egyaránt ajánljuk mind az irodalomtörténet szerelmeseinek, mind pedig a szélesebb olvasóközönség figyelmébe. Az egyenként megjelenő fejezeteket szemléletes képanyag teszi élményszerűvé.
Felvidéki utazása során Petőfi 1845. május 23-a körül hagyta el Iglót, ahol Pákh Albert szüleinek (Pákh Mihály akkor a város evangélikus lelkésze volt) vendéglátását élvezhette. Útja a Szepességből a hegyeken keresztül dél felé vezetett, s még aznap délután megérkezett Rozsnyóra. Mint útirajzában írja: „Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu, keskeny völgyön keresztül visz az út; ha ezt a hosszu, keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel tele öntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.” Mintegy jelképeként annak, hogy újra magyarlakta vidékre érkezett.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról. Igaz, környékéről, a gyönyörű Sajó-völgyről annál inkább. Meg aztán dél felé haladva, az első falu, Berzéte kapcsán szükségét látta megemlíteni, hogy ott költött sok szép dalt Erdélyi János, akit ő, mint írja, nagyon szeret.
Berzéte határában a környék mondavilágából is némi ízelítőt kapott a költő. Mint azt útirajzában papírra is vetette: „Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom?
– A’ biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne (felelt a kocsis); hejh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék… a kakas kiásná a szemeit.
Ezt mesélé kocsisom.
Bámulva kiálték föl:
– Ejnye!
– Biz ugy… – tevé hozzá amaz.”
Az útirajzban említett rom némi dilemmát vet fel. Nem tudni ugyanis, hogy mit látott pontosan Petőfi – avagy a kocsisa. Berzéte vára valóban a Sajó fölé magasló mészkősziklákra épült, ám nem valószínű, hogy a 19. század közepén lett volna még némi látható nyoma. Továbbhaladva, néhány méterre a folyótól azonban felfedezhetők voltak – fákkal, bozótossal benőtten – csekély romok, a néhai gombaszögi kolostor akkortájt még bizonyára magasabban álló – és az utóbbi évek régészeti ásatásai nyomán újra feltárt – falmaradványai.
A gombaszögi szabadtéri színpad közvetlen közelében egy torony- és néhány falomladék.
Feltehetőleg tehát nem a várról, hanem erről volt szó. Ám tévedett a derék gömöri atyafi, ugyanis nem vörös barátok laktak benne, hanem fehérek, a pálosoknak lévén valaha kolostora. A kocsis által elmondott kincsmonda sok tekintetben kuriózum még a történeti hagyományokban gazdag felföldi folklórban is. A veres barátok mondakörének egy apró momentuma, amelyben ugyan a néhai templomos lovagok viselt dolgairól nem esik szó (több más környékbeli mondában igen), viszont megőrizte a veres barátok elrejtett titkos kincseiről szóló hagyományt, azt a motívumot, hogy a földbe ásott aranyat bizonyos időközönként szellőztetni kell (különben a néphit szerint rárakódik a rozsda), és hogy a kincsnek őrzője van, aki miatt azt nem lehet egykönnyen megszerezni. Már csak azért is nehéz feladat, mert a kincs a természetfeletti erők oltalma alatt áll, az őrző ugyanis nem hétköznapi kakas, hanem maga az ördög, kakas képében. Nem tudhatni, hogy Petőfi tovább faggatózott-e a kocsisától minderről és egyéb folklórhagyományokról Aggtelek felé tartva, ám annyi bizonyos, hogy e rövid közlemény alapján is a magyar epikus népköltészet és néphit első gyűjtőinek egyikét is tisztelhetjük a személyében.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
