Az 1845 áprilisát javarészt Eperjesen töltő költőt élete első nyilvános kitüntetése is e városban érte. A Pesti Divatlap április 24-i számának hátsó borítóján Eperjes látható, amint Petőfi t fáklyás zenével tisztelik meg. A jeles eseményről az alábbi rövid tudósítás számolt be:
„Szivesen emlitem meg azon fáklyás zenét, mellyel – a pár barátja látogatására Eperjesre jött – Petőfit, a főiskolai ifjuság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körülbelül igy felelt: Tisztelt barátaim! Ez a legkedvesebb zene rám nézve, mit életemben hallottam, s kedvesebb fény, mint rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül, s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat. Éljenek!”
A fáklyás zene, melyet a kollégiumi ifjúság szervezett, nagyjából április 20. tájára eshetett. Az ifjúság szónoka Bodolay József, akkori jogászhallgató volt. Az ünneplést Petőfi a Klór-féle ház főutcai, a templom felől számított második ablakból fogadta. Horváth Ödön Petőfi eperjesi napjairól szóló könyvének tanúsága szerint a század végén még többen is éltek azok közül, akik jelen voltak akkor, és élénken emlékeztek az eseményre.
A rivális lap, a Honderű szerkesztője nyomban felhorkant a híradás olvastán: „Az ‘Életképek’ becsvesztetteknek állitják a fáklyászenéket Magyarhonban. Vajjon nem akkor vevé-e kezdetét a becscsökkenés, midőn a Pesti Divatlap Berangerja Eperjesen megfáklyászenésztetett?”
Visszaemlékezéseiben utóbb Berecz Károly is megemlítette a zúgolódást: „Lett is aztán nagy füstje ennek a fáklyás tisztelgésnek. Az irodalom vaskalaposai gúnyosan biggyesztették ajkaikat, ‘no még csak ez kellett, hogy igy elkapassák a hencegő fi út, nem fog azzal már birni se tekintély, se kritika.’ Sőt még a régi jó táblabirák is szörnyülködtek, hogy azt a fáklyafüstöt, most igy profanálják azzal a csavargó poétával!”
Persze Petőfi nem lett volna Petőfi , ha említetlenül hagyja útirajzában: „Egy este a tanuló ifjuság fáklyászenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottság ez, a világért sem. Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statista voltam a pesti nemzeti szinháznál s hordtam a szinpadra a székeket és pamlagokat, s a szinészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára, s mosogattam a vasedényt olly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár ‘menjen kend’-je lahajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol – mint de Manx báró – az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, mellyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. A merre csak jártam, öleltek, szerettek… bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, melly figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva! – – Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös-tormamártást, de igy azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma. Ettől reszketek, ha valahova hívnak ebédre, mi Eperjesen – s általjában egész utam közben gyakran megesett. Ezt csak azért irtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel.”
Alig másfél hét múltán a „csavargó” poétát hasonló köszöntéssel a szepességi ifjak is megtisztelték. Az Eperjesről Kerényi Frigyes társaságában továbbinduló Petőfi május elején érkezett Késmárkra, ahol az ottani evangélikus líceum tanára, Hunfalvy Pál, korának egyik legtekintélyesebb tudósa látta vendégül. Miután Hunfalvy megmutatta vendégeinek a várost, az ottani Magyar Társaság gyűlésére mentek.
A jeles látogatást az idők során elkallódott, majd újra előkerült jegyzőkönyv is megörökíti:
„XXI-dik Ülés. Május 3-kán. Ez ülésünket két jeles költőnk Petőfy Sándor és Kerényi Frigyes ünnepélyesítik jelenlétük(kel), melyben Petőfy tulajdon munkáit a társaságnak ajándékozni szíveskedett. –”
A líceumba belépő költőt diákjai nevében a tanárelnök üdvözölte. Petőfi az utolsó padban foglalt helyet, és végighallgatott egy felolvasást. Ezt követően buzdító szavak kíséretében átnyújtotta a Társaság tagjainak a fentebb említett könyveket. A következő gyűlésen elrendelték, hogy a becses ajándékok díszkötésbe köttessenek. Ez meg is történt, máig is valahol a gazdag könyvtárban rejtőznek. Feljegyezték, hogy Hunfalvy „komoly és megnyerő modorú fiatalemberként” emlegette látogatóját a későbbiekben. De a diákokban is jó benyomást keltett a személye, mert távozása után a Társaság ülésein gyakorivá vált a Petőfi -versek szavalása.
Az útirajz is beszámol a költő késmárki népszerűségéről. Nyilván eperjesi példára – és talán Kerényi sugallatára – Petőfinek Késmárkon újabb fáklyászenében volt része: „Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és a ki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázást et compagnie-nak tulajdonitsa a tisztelt tanuló ifjuság, hogy este – midőn zenével volt szives megtisztelni bennünket – mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerot de oratore.”
Gömörben pedig már várt rá az ottani tisztelői által adományozott táblabírói címe…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
Bizony, 1830-ban még ilyen nagy mértékű lelkesedés övezte a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszakot, mely egyben a pompázatos bálok korszakát is jelentette. S hogy hol vannak ma a díszes báltermek, az egyenesen Párizsból érkező szebbnél szebb toalettek és az akár hajnalig is vígan muzsikáló zenészek?
Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem
Mint már többször esett szó róla, Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja volt. Színes egyénisége és a korabeli rocksztár öltözete mellett azonban a nemzeti divatról sem feledkezett meg. A fennmaradt feljegyzések a lila frakkos összeállításon túl Bocskai-öltönyéről és a híres fehér ingéről is szólnak. De vajon Petőfi Bocskai-ruhában volt-e a nagy napon, s miért hordtak a honvédek kávébarna színű, piros zsinóros atillát? Mi is a „svarcgelb” és volt-e ruházati különbség a honvéd hadsereg régi és új sorozású katonái között? A második részben ennek járunk utána.
2023 egy különleges és zsúfolt jubileumi évnek számít, hiszen amellett, hogy kétszáz éve született Petőfi Sándor és Madách Imre, Kölcsey Ferenc Hymnus című versének 200. évfordulóját is idén ünnepeljük.
A Himnusz bicentenáriuma most újból reflektorfénybe állította eddig is figyelemre méltó költőnket, akinek verseit és kéziratait az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) őrzi. A nemzeti könyvtár a második világháborút követően tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így azóta két jelentős kézirategység van a birtokában: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg és
Azt mondják a szakértők, hogy a Himnusz verselése szimultán: az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3 és a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Ez a megállapítás nagyon szépen hangzik, de csak akkor érvényes igazán, ha a mai átírást elvetve, az eredeti kéziratot tesszük vizsgálatunk tárgyává. Abban ugyanis a névelők mellett mindig egy hiányjel (’) is található, miáltal az „a” – eredetileg „az” – megnyúlik, ami javára válik a trocheusoknak.
Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja is volt. Öltözködéséről számos feljegyzések láttak napvilágot. Legtöbbjük arról tesz tanúbizonyságot, hogy Petőfi rendkívül színes egyéniség volt, kedvenc öltözékében úgy festett, mint egy korabeli rocksztár. A sárga nyakkendővel és sárga mellénnyel megbolondított lila frakkos összeállításról még pályatársai, köztük egykori barátja, Jókai Mór is beszámoltak. Hogy miért adta el mégis a szívének oly kedves lila frakkot? Az első részben öltözködésének fontos üzenetével és a lila frakk mítoszával is foglalkozunk.
A színészkedés sosem volt könnyű mesterség – egy akadályok és ármánykodás övezte világ ez, amelyben főként a megfelelő kapcsolati háló, illetve a jól megválasztott karrierépítési stratégiák határozzák meg, hogy miként és meddig jut el egy színművész. Legalábbis a 19. század színésznői között minden bizonnyal erre a szilárd meggyőződésre alapult a legtöbb életpálya.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.