Első felvidéki útja során 1845- ben közel egy hónapig időzött Petőfi ottani barátai körében, Eperjesen. Az akkor már Tarca parti Athénnak is nevezett települést, ahol 1667-től evangélikus kollégium működött, és amelyet a 19. század közepén már kevert ajkú, de magyar szellemiségű városként emlegettek a kortársak. Miként magát a megyét, Sárost is kedélyes Gascogne-nak nevezték, sokszínű kisnemesi társadalmára utalva, mely egy valamivel később élt író, Mikszáth Kálmán művei révén vált országszerte igazán ismertté, máig hatóan részévé válva a magyar kultúrtörténetnek.
Eperjesi tartózkodása során Petőfi a város szűkebb környékét is megismerte. A szomszédos hegyeken kívül egy napon baráti társasággal felkereste a közeli Sáros várának romjait, látva a Rákócziak akkor még álló reneszánsz kastélyát is a várhegy tövében. Amikor május elején Kerényi (Christman) Frigyes társaságában Eperjesről továbbindult, több más neves sárosi műemléket is megpillanthatott. A Szepességbe vezető országút ugyanis érinti Szinyét, ahol a gyorsszekérből kitekintve láthatta, és Kerényi bizonyára elmondta neki, hogy a község reneszánsz templomában van eltemetve négy eperjesi polgár, Caraffa eperjesi vésztörvényszékének magyar áldozatai. S látnia kellett – hiszen az országút mellett emelkedik – a környék talán legszebb pártázatos építményét, a szintén felsőmagyarországi reneszánsz stílusban épült Frics kastélyát is.
Nem tudni, Petőfi mennyire volt tudatában annak – talán a családja révén e tájon törzsökös útitársa utalt erre is –, hogy e falvakban megfordulva a hajdan népes sárosi magyarság porain jártak. Sáros a Felföld északi részének egyetlen olyan vármegyéje volt, ahol magasabb hegyek csak a tájegység északi peremén húzódnak, a megye többi részét középhegységgel váltakozó, délnek futó folyóvölgyekkel szabdalt fennsíkszerű dombvidék alkotja. E természetföldrajzi tulajdonság a vidék benépesítésében is szerepet játszott, ugyanis a Hernád mentén felfelé haladva már az Árpád-korban jelentős számú magyar népesség telepedett meg e vidéken. A magyarlakta falvak száma a 14–15. században a százat is meghaladta. És noha e falvak többségükben nem voltak etnikailag homogének, a középkori Sáros központi részei összességében magyar dominanciával bírtak, magyar jelleggel. A középkori latin nyelvű oklevelekben Sáros helységeinek, dűlőinek a neve a megye déli részében szinte kizárólag magyar, sőt a vármegye északi felében is többnyire magyar nyelvi alakok tűnnek fel, köztük olyan költői szépségű nevek, mint a Bártfa helyén egy 1245. évi határjáró oklevélben említett Széphelyüd, vagy a mai Orkuta eredeti neve: Úrkútja.
Az abaúji összefüggő magyar tömb folytatásaként a nyelvterület a Hernád völgyében felhatolt a Szepesség határáig, a vármegye fővölgyének tekinthető Tarca mentén, Eperjesen, Nagysároson és Kisszebenen túlnyúlva egészen Héthársig, az Eperjesnél a Tarcába ömlő Szekcső völgyében egészen Bártfáig, és ez utóbbi nyúlvánnyal Kapi vára környékén érintkezve létezett egy további nyelvi tömb Tapolyhanusfalva vidékén is a Tapoly völgyében.
Sáros vármegye a magyar feudális állam virágzó századaiban egyike volt az ország legfejlettebb és leggazdagabb vidékeinek, noha egyes céhes iparágak hanyatlásával a szabad királyi városok a 17. századra túljutottak fénykorukon. A részben kisnemesi eredetű és alapvetően földművelésből élő sárosi magyarság számát a Buda elestét követő menekültek is gyarapították, amely közvetett bizonyíték arra, hogy az etnikai visszaszorulás számottevő mértékben csak a török háborúkat követően következett be. Kniezsa István a 16. századi oklevelekben előforduló családnevek névelemzési adatai alapján a Branyiszkó- és Csergő-hegységtől délkeletre, továbbá a Tapoly völgyében javarészt összefüggő magyar településláncolatot mutatott ki. Hasonlóképpen a mainál jelentősen északabbra nyúlt a szomszédos Zemplénben is a magyar–szlovák/ ruszin nyelvhatár, amely a 16. században még a Varannó–Homonna magasságában húzódott, azonban a 18. század közepére visszahúzódott Gálszécs és Tőketerebes környékére.
Sárosban a szlovák nyelvi expanzió és a magyar etnikum látványos visszaszorulása szintén a 18. század első felében erősödött fel, illetve következett be. A magyar Sáros vármegye „kiürülésében” – akárcsak a Felföld délnyugati részein – a török uralom alól felszabadult alföldi részekre történő népességáramlásnak volt elsődleges szerepe, amelyben a magyar népelemek környezetükhöz képest nagyobb arányban vettek részt. A Notitia adatgyűjtése (1710-es évek) idején Bél Mátyás Sáros megyében még továbbra is jelentős magyar népességről számolt be (a Tarca völgyében Somos és Radács, valamint Nagysáros és Pécsújfalu környékén, a Szekcső völgyében Kapitól Magyarraszlavicáig és Oszikóig nyúlóan, míg a Tapoly völgyében Girált környékén). A század utolsó harmadára azonban a Lexicon universorum Regni Hungariae locorum populosorum… (1773) már mindössze egyetlen magyar települést talált Sáros megyében (a Kassához közeli Hernádtihanyt). E folyamat tehát a 18. században (1715–1773 között) alig két nemzedék idő alatt zajlott le, ami természetes asszimilációval csak úgy magyarázható, ha feltételezzük a sárosi magyarság nagyarányú migrációját, és azzal közel egy időben a szlovákok jelentős déli irányú vándorlását. A népességfogyásban valószínűleg szerepet játszottak a 17-18. század fordulójának függetlenségi harcaival összefüggő háborús események, melyek e Rákócziak uralta vidéket kivált érzékenyen érintették, s alighanem a Rákóczi-szabadságharc végén kitört járványok is (a pestis pl. Eperjesen a lakosságot mintegy negyedére apasztotta). Bél Mátyás jegyzi fel, hogy a Kassa-vidéki magyarság éppen e kuruc-labanc harcok következtében tűnt el a területről, ami kulcsmozzanatnak tűnik a maradék sárosi magyarság nyelvi beolvadását illetően, hiszen ezáltal a sárosi és az abaúji nyelvterület közötti etnikai folyosó megszakadt. Az ellenreformáció, rekatolizáció is szerepet játszott az asszimiláció folyamatában.
A 18. század végétől Sáros megyében számottevő magyar ajkú falusi népességgel már nem számolhatunk, de majdnem minden községben továbbra is megmaradt egy-két törzsökös kis- és középbirtokos család kúriáik, udvarházaik háznépével, valamint részben a városok polgársága. Velük, néhányukkal találkozott Petőfi a 19. század közepén e tájon járva, ám bizonyára nem is sejtve, hogy rajtuk kívül még számos nemzettársa él itt, de immár őseik nyelvét feledve…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Bizony, 1830-ban még ilyen nagy mértékű lelkesedés övezte a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó farsangi időszakot, mely egyben a pompázatos bálok korszakát is jelentette. S hogy hol vannak ma a díszes báltermek, az egyenesen Párizsból érkező szebbnél szebb toalettek és az akár hajnalig is vígan muzsikáló zenészek?
Petőfi a rég várt találkozást terjedelmes versben (Tompa Mihálynál) örökítette meg. A Bején eltöltött napok jellemzik tán legékesebben a két költő kapcsolatát. Noha barátságuk korábban sem volt zavartalan, ám összezörrenéseik mindig gyorsan elsimultak. A két élénk szellem – már csak természetük különbözősége okán is – mindig készen állt arra, hogy ellentmondjon a másiknak. Ezúttal sem volt ez másként. Az extrovertált Petőfi egyik ismerősének Tompáról mint magával meghasonlott, borongós kedvű emberről, részvéttel beszélt. „Ki akartam misanthrópiájából gyógyítani – mondta –, de nem
Mint már többször esett szó róla, Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja volt. Színes egyénisége és a korabeli rocksztár öltözete mellett azonban a nemzeti divatról sem feledkezett meg. A fennmaradt feljegyzések a lila frakkos összeállításon túl Bocskai-öltönyéről és a híres fehér ingéről is szólnak. De vajon Petőfi Bocskai-ruhában volt-e a nagy napon, s miért hordtak a honvédek kávébarna színű, piros zsinóros atillát? Mi is a „svarcgelb” és volt-e ruházati különbség a honvéd hadsereg régi és új sorozású katonái között? A második részben ennek járunk utána.
2023 egy különleges és zsúfolt jubileumi évnek számít, hiszen amellett, hogy kétszáz éve született Petőfi Sándor és Madách Imre, Kölcsey Ferenc Hymnus című versének 200. évfordulóját is idén ünnepeljük.
A Himnusz bicentenáriuma most újból reflektorfénybe állította eddig is figyelemre méltó költőnket, akinek verseit és kéziratait az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) őrzi. A nemzeti könyvtár a második világháborút követően tudatosan törekedett a hagyaték megszerzésére, így azóta két jelentős kézirategység van a birtokában: a versek tisztázata, 123 lapnyi szöveg és
Azt mondják a szakértők, hogy a Himnusz verselése szimultán: az időmértékes sorokba belehallatszik a 4/3 és a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Ez a megállapítás nagyon szépen hangzik, de csak akkor érvényes igazán, ha a mai átírást elvetve, az eredeti kéziratot tesszük vizsgálatunk tárgyává. Abban ugyanis a névelők mellett mindig egy hiányjel (’) is található, miáltal az „a” – eredetileg „az” – megnyúlik, ami javára válik a trocheusoknak.
Petőfi Sándor korának egyik legfőbb stílusikonja is volt. Öltözködéséről számos feljegyzések láttak napvilágot. Legtöbbjük arról tesz tanúbizonyságot, hogy Petőfi rendkívül színes egyéniség volt, kedvenc öltözékében úgy festett, mint egy korabeli rocksztár. A sárga nyakkendővel és sárga mellénnyel megbolondított lila frakkos összeállításról még pályatársai, köztük egykori barátja, Jókai Mór is beszámoltak. Hogy miért adta el mégis a szívének oly kedves lila frakkot? Az első részben öltözködésének fontos üzenetével és a lila frakk mítoszával is foglalkozunk.
A színészkedés sosem volt könnyű mesterség – egy akadályok és ármánykodás övezte világ ez, amelyben főként a megfelelő kapcsolati háló, illetve a jól megválasztott karrierépítési stratégiák határozzák meg, hogy miként és meddig jut el egy színművész. Legalábbis a 19. század színésznői között minden bizonnyal erre a szilárd meggyőződésre alapult a legtöbb életpálya.
1929-ben Deák Imre kutató megtalálja a bécsi Állami Levéltárban August von Heydte báró 1854-es jelentését az 1849. július 31-én zajlott fehéregyházi csatáról és az általa Petőfinek nézett személy holttestének leírásáról, azt saját fordításában közzé is teszik (1) (a jelentés eredeti német szövege mindmáig közöletlen). Ebben szó van arról, hogy a Petőfinek nézett holttest a „Landstraße” melletti „Sprigbrunnen”-nél (szökőkútnál, szökőforrásnál) feküdt. Alább azt járom körül, melyik „Landstraße”-n is járt pontosan Heydte.