Magyar Zoltán: Petőfi mint táblabíró

2022. október 20., 09:38
A volt rimaszombati vármegyeháza (fotó: Virsinszky Tamás)
Petőfi a felvidéken 7.
A Magyar Országgyűlés tavaly Petőfi Sándor emlékévvé nyilvánította a 2022-es és 2023-as esztendőt, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja születésének 200. évfordulója alkalmából. Tudvalévő, hogy a költőóriás élete huszonhat éve alatt közel nyolcszáz verset írt, s ezeknek a verseknek a jelentős része a Felvidéken íródott. Jegyzeteiből kiolvasható, hogy ezer szállal kötődött a Felvidék szépségeihez, végigjárta a nevezetességeket. Mindezt bizonyítja a számtalan emlékhely, szobor, emléktábla. Petőfi Sándor bicentenáriuma alkalmából a márciusi számtól kezdődően egy éven keresztül közöljük a Kiskőrösön született Magyar Zoltán író, néprajzkutató Petőfi Sándorról szóló (történeti) felvidéki vonatkozású írásait 13 helyszínnel. Ezeket az írásokat egyaránt ajánljuk mind az irodalomtörténet szerelmeseinek, mind pedig a szélesebb olvasóközönség figyelmébe. Az egyenként megjelenő fejezeteket szemléletes képanyag teszi élményszerűvé.

 

Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett:

Következő nap Rimaszombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel [1845-ben Gömöry András volt Rozsnyón evangélikus lelkész], kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg.

Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt).

– Majd elfúja a szél a kakastollat! – kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.

– Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! válaszoltak ezek.

– Ki éljen?

–… …… ósy!

– Hát …. afy?

– …….afy csak k…fi .

– …..afy hazafi !

– Éljen …………ósy!

– Bánom is én…

És így haladtak kurjongatások közt muzsikaszóval.

Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsiról, egy vén kortesnek úgy tetszett, mintha ismerné a szomszédját.

– Jer ide, öcsém – ekkép szólalt meg –, jer ide, hadd morzsoljalak össze…– s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, ugy le [!] volt ázva.”

Emléktábla a Petőfi-szálláshely falán, Rimaszombat (fotó: Virsinszky Tamás)

Bizonyára e gömöri benyomások is szerepet játszottak abban, hogy A magyar nemes című versét alig néhány hónap múlva, 1845 szeptemberében írta meg.

Rimaszombatban azonban nem csupán szemlélőjévé, hanem valamiképpen ő maga is részesévé vált e választási forgatagnak. Mint az Úti jegyzetekben fogalmaz:

„Az egész tisztujítás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.

Esett az eső, a mit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, a hol álltam egész délelőtt… mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, mellyekből olly tiszta ég mosolygott.

Másnap kineveztettem, és felesküdtem táblabirónak… Isten és Gömörmegye kegyelméből.”

Emléktábla a Petőfi-szálláshely falán, Rimaszombat (fotó: Virsinszky Tamás)

Az első kitüntetés is hízelgő lehetett rá nézve, ám szép női szemekhez már volt szerencséje máskor is. Az utóbbihoz viszont még egyáltalán nem. A városban megismert Adorján Boldizsár közbenjárására, május 29-én történt a „nagy esemény”. Nagy lehetett annyiban, hogy élete folyamán ez volt Petőfi kevés közéleti kitüntetéseinek egyike. Igaz, nem mondhatni, hogy különösebben komolyan vette volna.

Persze mások sem. Amikor a dunavecseiek tudatták az öreg Petroviccsal, hogy fiát Gömör vármegye táblabírájává választották, az haragosan reagált a hírre: „Jobb szeretném, ha kocsis volna.” A címmel ugyanis nem járt fizetés. Józan paraszti ésszel igaza is lehetett, amikor így beszélt a „mit ér a titulus, ha nincs hozzá vitulus” elve szellemében. De reklámnak mégiscsak jó volt, amit a költő rögvest igyekezett is kihasználni.

A riválisok, így a Garay János nevezetű „hírlapi méhecske” bezzeg nyomban felszisszent. Öccsének így írt:

„Sok keserűség és baj közt e hetekben két hír örvendeztetett meg; első, hogy egy távol megye, hol soha nem voltam, hol senkit nem ismerek, ti. Bihar táblabírói címmel tisztelt meg, második, egy hasonló megtiszteltetés Zalamegyéből. Mindkettő puszta cím, s korunkban már igen is jelentéktelen, de én mégis örvendek rajta, mert írói munkásságom méltánylásául kell mindkettőt vennem. Ha Petőfi volnék, rég dobra ütötte volna Vahot I. ezt is a lapjában”.

Petőfi-szálláshely, a falán emléktábla, Rimaszombat (fotó: Virsinszky Tamás)

Petőfi „mentségére” szóljon, hogy később ő maga sem használta a nevezett gömöri táblabírói címet. Pedig idővel már két ilyen titulust is magáénak tudhatott. Mi is csak onnan tudunk róla, hogy e másik nevezetes eseményről is hírt adott a korabeli sajtó. Az Életképek 1847. évi egyik számában (2. félév, 8. szám) a lap egy sátoraljaújhelyi levelezője arról írt, hogy a második felső-magyarországi útján Zemplén székvárosába érkező Petőfi az „éppen most végződött” vármegyei tisztújításon a vármegye táblabírájává neveztetett ki – bizonyára ottani barátja, a szépirodalom és népköltészet iránt is érdeklődő Kazinczy Gábor (1818–1864) ajánlására. Erre utal a korabeli német nyelvű napilap, a Der Ungar 1847. évi 195. száma is, amelyben szintén szerepel a legújabb hírek között, hogy Petőfi Zemplén vármegye táblabírája lett, míg Kazinczyt főszolgabíróvá választották.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)