Petőfi 1845. május 26-án, a reggeli órákban érkezett Rimaszombatba. Első dolga volt két helybeli ismerősét, Széplaky Lajos szolgabírót és Huszt János ügyvédet megkeresni. Huszt kisnemesi házánál kapott szállást. E május végi napokban Gömör nemesi rendű társadalma éppen a vármegyei tisztújítás lázában égett, amelyről Tornalja környékén a költő is szemléletes benyomást nyert két kortescsapattal is találkozva. Minderről szarkasztikus sorokban az Úti jegyzetek lapjain is említést tett:
„Következő nap Rimaszombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel [1845-ben Gömöry András volt Rozsnyón evangélikus lelkész], kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg.
Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt).
– Majd elfúja a szél a kakastollat! – kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.
– Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! válaszoltak ezek.
– Ki éljen?
–… …… ósy!
– Hát …. afy?
– …….afy csak k…fi .
– …..afy hazafi !
– Éljen …………ósy!
– Bánom is én…
És így haladtak kurjongatások közt muzsikaszóval.
Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsiról, egy vén kortesnek úgy tetszett, mintha ismerné a szomszédját.
– Jer ide, öcsém – ekkép szólalt meg –, jer ide, hadd morzsoljalak össze…– s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, ugy le [!] volt ázva.”
Bizonyára e gömöri benyomások is szerepet játszottak abban, hogy A magyar nemes című versét alig néhány hónap múlva, 1845 szeptemberében írta meg.
Rimaszombatban azonban nem csupán szemlélőjévé, hanem valamiképpen ő maga is részesévé vált e választási forgatagnak. Mint az Úti jegyzetekben fogalmaz:
„Az egész tisztujítás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.
Esett az eső, a mit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, a hol álltam egész délelőtt… mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, mellyekből olly tiszta ég mosolygott.
Másnap kineveztettem, és felesküdtem táblabirónak… Isten és Gömörmegye kegyelméből.”
Az első kitüntetés is hízelgő lehetett rá nézve, ám szép női szemekhez már volt szerencséje máskor is. Az utóbbihoz viszont még egyáltalán nem. A városban megismert Adorján Boldizsár közbenjárására, május 29-én történt a „nagy esemény”. Nagy lehetett annyiban, hogy élete folyamán ez volt Petőfi kevés közéleti kitüntetéseinek egyike. Igaz, nem mondhatni, hogy különösebben komolyan vette volna.
Persze mások sem. Amikor a dunavecseiek tudatták az öreg Petroviccsal, hogy fiát Gömör vármegye táblabírájává választották, az haragosan reagált a hírre: „Jobb szeretném, ha kocsis volna.” A címmel ugyanis nem járt fizetés. Józan paraszti ésszel igaza is lehetett, amikor így beszélt a „mit ér a titulus, ha nincs hozzá vitulus” elve szellemében. De reklámnak mégiscsak jó volt, amit a költő rögvest igyekezett is kihasználni.
A riválisok, így a Garay János nevezetű „hírlapi méhecske” bezzeg nyomban felszisszent. Öccsének így írt:
„Sok keserűség és baj közt e hetekben két hír örvendeztetett meg; első, hogy egy távol megye, hol soha nem voltam, hol senkit nem ismerek, ti. Bihar táblabírói címmel tisztelt meg, második, egy hasonló megtiszteltetés Zalamegyéből. Mindkettő puszta cím, s korunkban már igen is jelentéktelen, de én mégis örvendek rajta, mert írói munkásságom méltánylásául kell mindkettőt vennem. Ha Petőfi volnék, rég dobra ütötte volna Vahot I. ezt is a lapjában”.
Petőfi „mentségére” szóljon, hogy később ő maga sem használta a nevezett gömöri táblabírói címet. Pedig idővel már két ilyen titulust is magáénak tudhatott. Mi is csak onnan tudunk róla, hogy e másik nevezetes eseményről is hírt adott a korabeli sajtó. Az Életképek 1847. évi egyik számában (2. félév, 8. szám) a lap egy sátoraljaújhelyi levelezője arról írt, hogy a második felső-magyarországi útján Zemplén székvárosába érkező Petőfi az „éppen most végződött” vármegyei tisztújításon a vármegye táblabírájává neveztetett ki – bizonyára ottani barátja, a szépirodalom és népköltészet iránt is érdeklődő Kazinczy Gábor (1818–1864) ajánlására. Erre utal a korabeli német nyelvű napilap, a Der Ungar 1847. évi 195. száma is, amelyben szintén szerepel a legújabb hírek között, hogy Petőfi Zemplén vármegye táblabírája lett, míg Kazinczyt főszolgabíróvá választották.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Szemtelen kifakadások, bosszút lihegő atyafiak és illojális törekvések – főként ezek jellemezték a Bulyovszkyné Szilágyi Lilla és Komlóssy Ida rivalizálása köré szerveződő sajtóorgánumok jó szándékú törekvéseit. De mit ér a színészkedés, ha nincs mellette egy kis vérpezsdítő versengés? És képzeljük el, milyen lenne az a kritika, ahol a daliás férfiak nem fegyverkészen állnának egy-egy hölgyemény védelmében.
Petőfi 1847. július 8-án indult tovább Bejéről. Tompától elbúcsúzva a Sajó völgyében haladt dél felé, és félnapos miskolci megállót követően másnap Sárospatakig kívánt eljutni. E napok leghitelesebb krónikása maga a költő: „Délután érkeztem Patakra. Szent föld. E város volt a magyar forradalmak oroszlánbarlangja. Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai. Először is a várat néztem meg, melly hajdan a Rákócziaké volt, most pedig… valami Preczenheimé. A várból mentem a collegiumba… telt poharak és víg diákokhoz. Magam is hozzá láttam. Szükség is volt rá. Felejteni akartam, hogy magyar vagyok.”
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Mélyen Tisztelt Bíróság! Alulírott Pató Pál ezúton kereseti kérelmet terjesztek elő sérelemdíj megállapítása iránt az évtizedekig sújtó személyemet érintő megbélyegzéssel szemben. Eljött az idő, azt hiszem (bár ebben nem vagyok, sőt nem lehetek biztos), erkölcsi és majdan anyagi rehabilitációm megkezdésére. Akkor, amikor az emberek az ajtófélfára írják azt, hogy „holnap”, amikor tömegek hisznek abban, hogy „az idő mindent megold”, amikor generációk nőnek fel úgy, hogy elképzelések nem valósulnak meg, akkor nem hiszem, hogy helyes eljárás engem megkülönböztetni, pellengérre állítani.
Ha az ember Dunaszerdahely főterén sétálva megáll a Lipcsei György szobrászművész 1848– 49-es szabadságharc tiszteletére 1995-ben felállított, fekete gránitból készült emlékműve előtt, óhatatlanul azokra a csallóközi és más felvidéki magyar és nem magyar szabadságharcosokra kell gondolnia, akik Kossuth Lajos és a haza hívó szavának engedve, a hozzátartozók aggodalmai ellenére, szemben az idegen elnyomással, úgy döntöttek, harcba szállnak hazájuk megmentéséért és a szabadságáért.
„Mit írjak Petőfiről? hogy meg ne sértsem írói tehetségem korlátoltsága által azon isteni érzelem magasztosságát, mely iránta lelkemben él! Petőfi! nagy eszmék vannak e névhez csatolva, melyek mint igaz gyöngyök hullámozzák át a világot, melyet ő hatalmas lángesze által nekünk alkotott. Hol állunk most a múlt időkhöz képest? Azon időkhöz, midőn nagyján idegen tengerből szedtük a gyöngyöket, idegen kertből nemesítettünk virágokat, idegen honból szívtunk levegőt, lelkesedést a művészetnek?”
„…mi történt a kis-nagy kritikussal, ami ekkora indulatba hozta, miért érzi szükségesnek ezt az ügyhöz nem illően öblös rikoltozást. […] Mintha valaki atomágyúval lőne egy csapat szőlőt szemelgető seregély közé. Miért ez az izgalom?” – olvashatjuk Szabó Magda A kritikus kritikája. Gyulai Pál: Írónőink című esszéjében, mely valóban igencsak erős morfondírozásra készteti az olvasót, s egyúttal rögtön fel is teheti a kérdést: mit is követtek el szerencsétlen írni vágyó hölgyeink, hogy a kor nagy ítésze ilyen éles késsel hadonászik feléjük? A kérdésben pedig már rögtön ott is a válasz, írni
Bejei tartózkodásának harmadnapján (1847. július 5-én) a két barát, Petőfi Sándor és Tompa Mihály az irodalomtörténet által is számon tartott, emlékezetes kirándulásra indult. Ha ironikusak kívánunk lenni, azt is mondhatnánk, munkalátogatást tettek Murány váránál. A Toldi sikerén felbuzdulva ugyanis a Kisfaludy Társaság 1847 februárjában újabb pályázatot írt ki, ezúttal Szécsi Máriáról szóló költői beszély megírására. Adva volt tehát egy, Az erdei lakhoz hasonló költői erőpróba lehetősége.