2022. november 25., 01:35
– beszélgetés Lőrincz P. Gabriellával –
Sepsiszentgyörgy bekapcsolódott a Petőfi Kulturális Ügynökség Írórezidencia Programjába, ezentúl ide is jönnek alkotni írók, költők, műfordítók. Az első íróvendég a Kárpátaljáról Magyarországra 2019-ben áttelepült Lőrincz P. Gabriella volt, aki egy mesekönyvön dolgozik. Kisebbségi létről, háborús helyzetről kérdeztük.
Lőrincz P. Gabriella/Fotó: Hegedűs Róbert
– Október végi, sepsiszentgyörgyi író-olvasó találkozódon említetted, hogy fogynak a kárpátaljai magyarok…
– Fogynak a magyarok az egész világon. Kárpátalján speciális a helyzet, de szinte folyamatosan az volt 1920 után. Elsősorban mindig az értelmiség hagyta el Kárpátalját. 1994 volt az az év, amire már jól emlékszem. Orvosok, művészek, ügyvédek, tanárok indultak el a jobb élet reményében. Aztán amikor kicsit stabilabb lett a helyzet, a folyamat lassult, de nem állt meg. 2014-ben, a háború kezdetekor a férfiak újra elindultak, leginkább a behívások elől menekültek. Ennek a kitelepedésnek voltam részese én is 2019-ben, amikor végleg átköltöztem. 1994 és 2014 között van egy hatalmas különbség, megöregedett és kihalt egy nagy generáció, és nem született már annyi gyermek. A háború felerősödése 2022 februárjában pedig olyan csapás volt, amit már csak kevesen viselnek el, már nemcsak a férfiak indultak útnak, hanem egész családok, idősek is.
– Gondolom, a kivándorláshoz hozzájárulnak az olyan hatalmi megnyilvánulások is, mint a munkácsi turulmadár eltávolítása. Mi vehette rá a városvezetést arra, hogy háborús időkben vegyen le egy színmagyar jelképet?
– Az emlékmű eltávolítását a munkácsi polgármester (akinek a vezetékneve Baloga) már 2018 októberében kezdeményezte. A Petőfi -szobrokat Ungváron és Beregszászon évek óta rongálják, leöntik, kék-sárgára festik, ahogyan a Vereckei-hágón álló honfoglalási emlékművet is. Ezek szégyenletes dolgok, főleg abban az időszakban, amikor megannyi magyar vagy magyar származású férfi adja az életét Ukrajnáért. Erőfitogtatás ez, de megtehetik, hiszen az ő országuk. Azt tesznek, amit akarnak. A kárpátaljaiak számára ez nem csupán sértő, bántó dolog, hanem iszonyatos fájdalom is. A kárpátaljaiak békeszerető emberek. Befogadók, nyitottak. Semmi mást nem akarnak, csak hogy hagyják őket békében élni a saját szülőföldjükön. Már rég megszokták, hogy mindig van egy többségi nemzet. Csehek, „szovjetek”, most az ukránok…
– Sepsiszentgyörgyi írórezidenciád alatt volt lehetőséged kapcsolatba kerülni székelyekkel, erdélyi magyarokkal. Mivel jelenleg Magyarországon élsz, két szemszögből is láthattad az erdélyi magyart, kárpátaljai és magyaroszági szempontból. Milyenek vagyunk?
– Két hét nem sok idő, de talán annyira elég, hogy szívembe zárjam ezt a várost és a benne élőket. Az a néhány ember, akikkel itt naponta találkoztam, akik körbevettek, vagy a boltosnéni, vagy a felszolgálók, vagy a kulturális élet mozgatói, mind az enyémek. Én úgy jöttem ide, mint aki hazaérkezett. Nekem itt nem idegen a táj, és az emberek sem. Nagyon érdekes tapasztalat, hogy az ittlétem alatt találkoztam több magyarországi turistával, közöttük idegenebb voltam, ma helyiek között. Most Magyarországon a palócok között élek, ott gyüttment vagyok akkor is, ha nem mondják, csak a hátam mögött. Budapesten nagyon sokan ukránnak neveztek, ami nem volna gond, ha az volnék, de én még csak nem is Ukrajnában születtem. Itt ez a kérdés fel sem merült sem bennem, sem másokban. Szeretek Magyarországon élni, szeretem a falucskát, és lassan a dombokkal is megbarátkozom, látom bennük a hegyeket, de egy nyelvet az itteniekkel beszélek igazán. Nincs ebben semmi sérelem vagy bántás, de van egy közös emlékezet, ami nagyon erősen összetart. Szeretem az itteniek kitartását, a nyitottságot, és azt, hogy nyavalygás helyett teszik a dolgukat, és jól érzik magukat. Engem a tenyerén hord a Teremtő, mert olyan emberekkel vesz körül, akikkel néha szó nélkül is megértjük egymást. Kárpátaljaiként itthon vagyok, magyarországiként hazajöttem.
– Beszélhetünk egységes magyar irodalomról? Vagy eléggé meg- és eloszlik: erdélyi, magyarországi, kárpátaljai...
– Az örök és visszatérő kényes kérdés. Nem tisztem megválaszolni, de természetesen véleményem van. Azt gondolom, hogy egységes az irodalom, hiszen ugyanazon hagyomány szerint indulunk el. Megkockáztatom, hogy az első élményeink is hasonlóak, az első zsengékben is talán hasonló hibákat követünk el. De van valamiféle különbség mégis. Hiszen másfajta élettapasztalata van egy határon túli szerzőnek, mint annak a magyarországinak, akinek például mindig szabad énekelnie a himnuszt, kitennie a nemzeti zászlót. Máshogyan értékes a szó, nem jobban vagy kevésbé, csak máshogyan. A tájszavak miatt másfajta a szókészlet is. Értünk mindent, de használatban minden más. Olyan ez, mint a nyelv, azt mondod, fuszulyka, én azt, hogy paszuly, a pesti azt, hogy bab, de értjük egymást. Nekem magyarul alkotni felemelő, Kárpátalján sokszor hazafias tettnek is számított, főleg a szovjet érában, Magyarországon természetes.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
