Nagy Koppány Zsolt: Engedd győzni!

2021. április 01., 09:17
Lázár Tibor: Harci játék (Benczúr Gyula után) #2 (akrilspray, akril, vászon, 130 × 150 cm, 2018)

A tavaszi szünetben ismét előjött a probléma, amely korábban hétvégéken (és azelőtt télen) volt jellemző: mégpedig a gyermekeinkkel való társasjátékozás problémája. (Már amennyiben ez probléma.)

Nagyon durva dolgok vannak itt, kérem.

Az ember ugye arra gondol, hogy játszik a gyerekkel, így próbálva kicsit ellentartani a lehetetlennek: tabletnek, rajzfilmnek, mindenféle egyéb ostobaságnak. Szerencsére a gyerek is mutat hajlandóságot, minden adott tehát az önfeledt játékhoz.

Mármint a gyermek részéről.

A szülő viszont vért izzad: ugyanis egyfelől önfeledten kell(ene) élveznie a játékot (vagy legalábbis ezt mutatni, ezt sugallni csemetéje felé), másrészt játszani, harmadrészt – és ez a legnehezebb – úgy játszani, hogy a gyermek győzzön.

Oké, most hagyom, hogy az önjelölt pszichológusok meg mindenhez jobban értők dohogva, káromkodva és leveleket írva kidühöngjék magukat, és abbahagyják a cikk olvasását, aztán elhúzzanak végre. (Érdekes, hogy mindig azoknak van a legerőteljesebb véleményük valamiről, akik nem feltétlenül közvetlen érintettjei az adott problémának: a heteróknak a melegekről, a magyaroknak a skótokról, a gyerek nélküli megmondóembereknek a gyerekekről és a gyerekesekről.)

Mert azért abban megegyezhetünk, hogy a gyereket illik nyerni hagyni.

Nemcsak azért, mert úriember nem él vissza semmiféle előnyével (légyen az erő, tapasztalat, életkor, tízezer lejátszott mérkőzés), hanem azért sem, mert nem azért játszunk, hogy a gyerek megutálja, hanem éppen azért, hogy a gyerek megszeresse az adott társasjátékot, és – ha most csak önző szempontokat veszünk! – majd évekkel később, mikor már ismeri a játék minden csínját-bínját, jó partnerünk lehessen valami izgalmas küzdelemben. Erről az evidenciáról (miszerint nem azért játszunk, hogy a gyerek megutálja, hanem azért, hogy megszeresse az adott játékot) azonban meglepően gyakran megfeledkeznek a felebarátok. Eszembe jut Vincze Ferenc barátom zseniális könyve, a Desertum (Orpheusz Kiadó, Budapest, 2014), amelyben a főhős-narrátor visszaemlékszik, hogy a morózus és pedáns nagypapája, akivel igen sokat sakkozott, egyszer sem, de még véletlenül sem, egyetlenegyszer sem engedte őt győzni! Na és volt ennek bármi pedagógiai haszna? Nem volt.

(És ne kezdje nekem senki, hogy a gyermeket meg kell tanítani veszíteni, meg felkészíteni az életre, meg a többi marhaságot: éppen elég helyen megtanul veszíteni, még túlságosan hamar is, ne mi kezdjük erre tanítani! Elmegy kétszer az iskolába, de miket beszélek, már az óvodában megtanul veszíteni, szóval ne a játékasztal mellett neveljük lúzerségre, én azt mondom, de hát mindenki a saját kölykének kovácsa.)

Szóval (az itt maradt olvasókkal) megegyez(he)tünk abban, hogy a gyereket nyerni kell hagyni, a gyereket nyerni szoktuk hagyni, szoktuk a gyereket nyerni hagyni, a gyereket szoktuk hagyni nyerni.

Csakhogy van itt egy kis bökkenő.

Mégpedig az, hogy azokban a kritikus játszmákban, amelyek ebből a szempontból tényleg téttel bírnak, egyszerűen soha nem áll kezünkre a szerencse. Nem azt mondom, hogy nincs szerencsénk, hanem éppen ellenkezőleg: sőt! Van. Csak szerencsénk van. Rengeteg szerencsénk. Tengersok szerencsénk.

Kártyából csupa ász, sakkban egyik matthelyzet a másik után, lépegetős társasjátéknál állandóan hatosdobás (kivéve a végén, amikor éppen egy kettes kell, és – sajnos, természetesen – éppen kettest dobunk). És akkor itt van szükség a szülő minden istenadta kreativitására.

Mert úgy kell csalnunk, hogy ő nyerjen.

De úgy is, hogy közben nehogy észrevegye. (Mert büszke a szentem, és nem akar csalással előnyhöz jutni.)

Itt bizony aztán megindul a háton a sok kis patak, és folyik le rajta a víz.

Ezernyi apró trükkje van a figyelem elterelésének, kezdve attól, hogy a dobókockát lesöpörjük a földre, és a szükséges hatost a pálya elejére visszazavaró négyzetre visszaküldő kettesre forgatjuk át, keresztül azon, hogy egy óvatlan pillanatban kicseréljük a kezünkben lévő ászt vagy tromfot egy filkóra a kupac tetején, majd elveszítjük a kört, hogy ő vegye fel, egészen addig, hogy „Nini, egy repülő nikkelszamovár!” felkiáltással felmutatunk a mennyezet felé, és amíg ő keresi az objektumot, átrendezzük a sakktáblát úgy, hogy éppen számunkra kedvezőtlen matthelyzet alakuljon ki. (Mondjuk ezt az utóbbi trükköt ritkán veszik be kétszer, itt mindig újítani kell, nehezebb, mint megírni egy könyvet, komolyan mondom.)

A gyerekeknek sokáig fel sem tűnik, hogy mi történik, önfeledten nyernek és dicsekednek, hogy apa soha nem győz, mindig csak veszít, nem is értik, miért játszik még, egy idő után azonban kezdik észrevenni, és ilyenkor a fejlődőképes szülőnek is fejlődnie kell: úgy kell irányítania a többkörös küzdelmeket, hogy közben, a játékmenet közepe táján nyerjen néha ő is, de a nagy, összesített küzdelmeket kivétel nélkül a gyerek nyerje meg.

És hogy mit tehet közben, ha már rutinos, és unatkozik? Hm… például elmélázhat a szerencse természetén, azon a rohadt forgandóságon, ami azt mutatja, hogy bár az élet egyéb területén (vagy éles küzdelmekben egyenrangú felnőttekkel) soha nincs szerencséje, a saját gyermekével folytatott játékban egyszerűen mindig van… és miért van ez? Miért gondolja Fortuna (az az idióta tyúk, esetenként büdös kurva), hogy éppen ide kell csoportosítania az összes szerencsét, és nem máshova?!

Ide, ahol csak eltékozlódik.

De eltékozlódik-e vajon?

Talán nem. Talán frissen tartja a szellemet és távol az Alzheimert: így majd – még egyszer: talán – nem szorulunk gyermekeink kegyelmére.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 9-i számában)