Ervin alig várta, hogy a villamos beérjen a megállóba. Egy év elteltével sem szokta meg a tömegközlekedést, és úgy érezte, ez már örökre így marad. Gyűlölte a tömeget, a kíváncsiskodó tekinteteket, és elég gyakran megesett, hogy önmagát is gyűlölte.
Alig nyílt ki a villamos ajtaja, ő mohón szippantott bele a kertváros friss levegőjébe. Jólesően megborzongott, ahogy a nyári szellő belekapott még félig nedves hajába. Úszóedzés után sosem bajlódott a hajszárítóval, szeretett időt spórolni az ilyesmivel. Szombatonként meg különösen igyekezett haza a feleségéhez, hiszen ilyenkor együtt készítették el az ebédet. Mialatt ő edzett, Melinda általában bevásárolt, majd közösen fogtak hozzá a főzőcskézéshez. Aznapra sült halat terveztek petrezselymes krumplival.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
– Megjöttem, drágám – kiáltott be a nappaliba, de miután nem érkezett válasz, a konyhába sietett egy pohár üdítőért. Biztosan a fürdőben van, gondolta, és almalével a kezében indult meg célirányosan a kedvenc bőrfotele felé.
Ekkor nyekergés hallatszott a lakás hátsó szobáinak egyikéből.
Meg mert volna esküdni rá, hogy macskanyávogást hallott. Hogy gyanúját beigazolja, a folyosó irányába fordult. Nem jutott messzire. Mozdulat közben pillantása megakadt a nappali közepén; kővé dermedt.
A dohányzóasztal szélén cumisüveg állt; átlátszó falát kék csíkok meg lila csillagocskák díszítették. Az asztal mellett a földön egy üres bébiülés.
Letette a poharat az asztalra. Libabőr futott végig a karján. Vonakodva lépett közelebb, és maga sem értette, miért, felemelte a cumisüveget és beleszagolt. Tej- és púderillat csapta meg az orrát. A gyomra megemelkedett.
Benyitott a gyerekszobába, de mindent a szokásos rendben talált. A gyerekágyban a puha takarón ültek a plüssállatok és kérdő tekintettel bámultak rá vissza, a reluxa félig lehúzva, az ablak melletti kisasztalon pihent Bársony, az óriási plüsskutyus. Ervin visszacsukta az ajtót, és sietve vette az irányt a hálószoba felé. Itt az ajtó félig nyitva volt, felesége köntösben feküdt a franciaágyon.
Mellette egy csecsemő gőgicsélt és rugdalózott.
– Hát te, drágám? Mit csinálsz? – hőkölt vissza Ervin az ajtóban. A meglepetéstől nem is tudott beljebb lépni.
– Na végre, de jó, hogy megjöttél, csak rád vártunk! – Melinda felugrott ágyról. – Gyere gyorsan, lássunk neki, most még olyan nyugodt, tizenegy óráig van harminc percünk – hadarta, és adott egy puszit Ervin tátva maradt szájára. Perdült egyet maga körül, majd visszafeküdt, keresztbe fonta lábait, és közelebb húzódott a gyermekhez.
– Már teljesen ráhangolódtam – mondta odakacsintva a férjének –, hát nem úgy festek, mint egy igazi kismama?
Ervin hol a feleségére, hol a babára kapta a fejét, tenyerébe beleizzadt a cumisüveg.
– Drágám, elárulnád, hogy mi folyik itt? Kié ez a gyerek? – Lassan lépkedett, egyre közeledve az ágyhoz, arra számítva, hogy eltűnik a szeme elől a káprázat. De így még valóságosabbnak tűnt a csecsemő. És még ijesztőbbnek a helyzet. – Melinda, válaszolj már! Mire van harminc percünk?
– Nézd csak, még ezt a lila köpenyt is előkerestem! Látod, még most is jó rám – büszkélkedett a nő, szorosabbra húzva az övet a derekán. Felugrott és odaszaladt a tükrös fésülködőasztalhoz. Beletúrt göndör fürtjeibe, majd ujjaival lesimította két szemöldökét. – Mit szólsz? Korábban jól állt nekem ez a szín. Mióta mondogatom, édes, hogy kellene ide a hálóba egy nagy falitükör!
Melinda felkacagott, olyan zavarodottan, hogy a férfi gyomra összeugrott.
– Drágám, jól vagy? Talán az egyik barátnőd kért meg, hogy vigyázz erre a gyerekre?
– Jaj, édes, ne húzd az időt! Ülj már le ide, vigyázz a kicsire, hogy le ne guruljon, amíg hozom a szövegkönyvet! Így, ni, látod, örül neked! Adhatsz neki egy kis tejet is, már régen ivott. Nem láttad, hová tettem? – kérdezte a nő, de a választ meg sem várva kiviharzott a szobából. A lendülettől köpenye mindkét oldalt nekicsapódott az ajtófélfának.
Ervin nem ült le, csak nézte az ide-oda gurulászó gyereket. Idegenkedett az ilyen pici babáktól. Érezte, ahogy eluralkodik rajta a pánik.
– Melinda, ne szórakozz velem! Te nem szeded a gyógyszereidet? Jóságos ég – emelkedett meg Ervin hangja. Tanácstalanul nézett a kicsire, és kezét a fejéhez kapta. – Hogy kerül ide ez a gyerek? Hogy?
– Azzal kezdődött, hogy vettem egy fagyit – csivitelte a nő, amint visszaért a hálóba, egy paksamétával a hóna alatt –, tudod, a kis Spar mellett megnyitott az új olasz cuki. Hogy ott milyen jó a puncs!
Letette a szövegkönyvet az ágyra.
– Kié ez a gyerek, Melinda? Valamelyik barátnődé? – tudakolta még ingerültebben a férfi, szorosan a nő mögé lépve. – Nem az olasz érdekel meg a puncsa.
Ervin zsebében megszólalt a mobilja. Idegesen elővette, de a bizonytalan kézmozdulattól a mobil a padlószőnyegre esett. Nem hajolt le érte, egyre csak felesége arckifejezését leste.
– Nyugodj meg, édes, megijeszted a babát! Meg engem is – halkult el a nő, és mintha megszédült volna, megkapaszkodott a férfiban. Majd folytatta: – Annyi történt csak, hogy a fagyival leültem a játszótéren egy padra, gondoltam, elnyalogatom… Hú, de meleg van itt, neked nincs meleged?
Melinda felugrott az ablakhoz és sarkig nyitotta.
– Látod, ott a játszótér, a rendelő épülete mögött – magyarázta a szemben lévő házak irányába mutatva.
Ervin a nő mellé lépett, figyelte az arcát, eltúlzott mimikája gyanút ébresztett benne.
– És? Találkoztál egy ismerőssel? Bevállaltad a gyereket pár órára? – erősködött.
– Most mesélem, várjál már! – Melinda csitítólag megcirógatta férje alkarját. – Látom ám, hogy az árnyékban ott alszik ez az édes csöppség. Az anyja a nagyobbacska testvérével homokozik nem messze tőlem. Hallom, ahogy megbeszélik, hagyják még Balázskát tizenegy óráig pihenni, aztán elindulnak haza.
– A rohadt életbe! – Ervin a plafonra emelte szemét. – Nem azt akarod mondani, hogy hazahoztál egy idegen gyereket, ugye?
– Ha nekem egyszer fiam lesz, lehet, hogy Balázskának nevezem – szólt közbe a nő, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Tetszik neked ez a név, édes?
A férfi döbbenten figyelte a rugdalózó babát és bal szeme alatt rángatózni kezdett egy ideg.
– Vagy nem tetszik? – tette fel a kérdést nagyon lassan újra Melinda.
– Figyelj már rám! – üvöltötte Ervin, és megragadta a felesége karját. – Ugye tudja az anyja, hogy itt van a hálónkban a gyereke? Mondd, hogy tudja!
– Dehogy tudja, nem akartam megzavarni őket, úgy el voltak foglalva a várépítéssel. Észre sem vették, hogy elhoztam. Tizenegyre meg úgyis visszaviszem. Ne húzd ennyit az időt! Gyere, gyakoroljuk el azt a jelenetet, mikor Leonóra a kórházban először látja újszülött gyermekét. Visszafekszem. – Melinda az ágyhoz imbolygott és magához húzta a csecsemőt. – Jó lesz így? Vagy inkább a másik oldalára?
Ervin idegesen lépett a gyerekhez, ügyetlenül felemelte, és odaszólt feleségének, hogy hozza utánuk a gyerekülést, mert azonnal indulnak vissza a játszótérre.
– Akkor most nem segítesz? – kérdezte sírástól elfúló hangon a nő, és felugrott az ágyról. – Tudod, hogy milyen fontos nekem ez a szerep. Kérlek! – zokogta. – Belehalok, ha nem kapom meg. Kislánykorom óta ez az álmom. Leonóra! Nincs már sok esélyem, nem vagyok már húszéves!
– Jézusom, Melinda, neked elment az eszed. Az anyja már értesíthette a rendőrséget... halálra rémíted azt a nőt. Ittál, mi? Gyógyszerre, megint.
Úgy tűnt, Melinda nem hallja a kérdést. Fel-alá járkált a szobában. Ervin zavarodottan fektette vissza a gyereket a kisülésbe, és kirohant a konyhába, sorra nyitotta ki a szekrényeket, de alkoholnak nyomát sem lelte. Rutinosan tépte fel a hűtő ajtaját, néhány üveg felbontatlan sör állt az alsó polcon. Tudta, hogy Melinda sosem inna sört. A kukában – gondolta, és már emelte is a fedelet. Egy üres konyakosüveg lapult a papírszalvéták alatt. Ekkorra már a nő is ott állt mellette, karjában a babával.
Ervin erőszakkal közelebb húzta magához a feleségét, két tenyerével tartotta a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
– Figyelj rám! Nézz már rám, hallod – ordította. – Nagy hülyeséget csináltál, fel fog jelenteni az anyja, nem viccelek, a rohadt életbe! Nézz már rám!
A kicsi felsírt Melinda kezében, a nő elfordította tekintetét, ringatni és csitítani kezdte a rémült Balázskát.
– Azonnal visszavisszük a nyavalyás árnyékba ezt a gyereket – mondta a férfi, próbálva kifejteni a nő öleléséből a babát.
– Ne problémázz már mindenen ennyit, Ervin, nem lesz semmi baj! – hárította a nő, és lerázta férje kezét. – Itt a játszótér egy percre. Leesett a vércukrod? Éhes vagy? Kapjál be gyorsan valamit, van szendvics.
Melinda ajkait összeszorítva fordult, és nyitotta volna a hűtő ajtaját. Ekkor Ervin utánanyúlt, és kivette a kezéből a babát.
– Tök mindegy, hogy mit pofázok – pufogta maga elé, majd sietve indult a síró gyerekkel az előszoba felé. Visszaüvöltött feleségének a konyha irányába. – Akkor most kezdődik minden elölről? Újra kórházba akarsz kerülni? Hogy gondoltad egyáltalán?
– Hova viszed, Ervin? Hát ennyit nem kérhetek tőled? Mi lenne, ha egyszer az életben támogatnál valamiben? – Melinda széttárta karjait. – Mindig mindent elrontasz. Mindent. Mondd meg nyíltan, hogy nem akarod, hogy befutott színésznő legyek! Mihez kezdjek akkor?
– Drágám, vissza kell vinnem ezt a gyereket, ránk hívják a rendőröket. Teljesen tönkre akarod tenni az életünket? Itt kell maradnod, hallod? Képes vagy rá, hogy itt maradj és ne tégy semmi hülyeséget? – kérdezte a férfi esdeklőn. – Vagy velünk jössz? Nézz már rám! Mi legyen?
A nő a hűtőnek támaszkodott, és egész testét rázta a zokogás.
– Most bezzeg annyira tudod, mit kell tenni. Hogy mi a helyes, mi? Akkor kellett volna észnél lenned, amikor száznegyvennel száguldoztál a jeges úton! Még szóltam is előtte. – Melinda tehetetlen dühében odacsapott a hűtőajtóra. – Ismerted jól a fogadó előtti nagykanyart. Akkor kellett volna okoskodni, nem most!
A férfi becsukta szemét, ezer apró szikra nyilallt a halántékába. Letette az ülést a földre, becsatolta a babát, és közelebb lépett a nőhöz.
– Ne csináld ezt, drágám. Bajba kerülhetünk. Gyere ide, nyugodj meg. – Ervin magához szorította a nőt. Melinda már alig állt a lábán, ám ekkor kitépte magát a férfi karjából.
– Hagyjál!
A nő a földre rogyott, és négykézláb mászott oda a bébiüléshez. Megsimogatta a baba talpát, úgy tűnt, a pici ettől megnyugszik. Az ülés mellé kucorodott és egy ujjal, gyengéden cirógatta a baba pucér bőrét, ahol csak érte. – Ilyen aranyos kis keze meg lábacskája volt. És haja. Sok-sok haja.
A kicsi az érintésre újra gőgicsélni meg rugdalózni kezdett. Melinda megringatta az ülést.
– Most lenne kétéves – hüppögte.
Ervin felhúzta a cipőjét. A nyitott ablakon keresztül a körút irányából éles sziréna hangja visított be a lakásba. A férfi letörölte homlokáról az izzadságot és sietve lépett az ablakhoz. Két rendőrautó kanyarodott be a játszótér melletti parkolóba.
Ervin nehezen tudott uralkodni magán, de visszaült felesége és a baba mellé a földre. Mélyeket lélegzett.
– Nem lesz semmi baj – suttogta, kisimítva felesége szeméből az összeragadt tincseket. Kivett zsebéből egy zsebkendőt és letörölte Melinda arcáról az elmaszatolódott festéket. – Nem hagylak itt egyedül. Felhívjuk a rendőrséget, hogy jöjjenek fel ők a gyerekért.
– Nem lesz semmi baj – szipogta a nő, és közelebb húzódott hozzá. Arcát a férfi mellkasába fúrta.
Ervin tudta, be kellene mennie a földre esett mobilért, de teste nehezen engedelmeskedett. Fáradt volt. Nagyon fáradt. Hirtelen zúdult rá a bánat, mint amikor vastag felhőréteg takarja be a reményt színlelő kék eget. Émelygés kínozta, és a megszokott íz is hozzákeveredett. Hiába a sok hónapnyi napfelkelte és naplemente, a több ezer fogmosás, a vér ízét semmi nem tudja kimosni a szájából.
Talán ráér még az a hívás. Várhat még egy-két percet, hogy Melinda teljesen megnyugodjon – gondolta. S ahogy ezt elhatározta, az előszoba levegője sűrűvé vált, a bútorok megfolytak, a bejárati ajtó elvesztette körvonalait. Amikor a kilincs megnyúlt, és a sárgaréz a földre cseppent, Ervin rémülten emelte tekintetét a babára. Balázska zöld rugdalózóján fekete pettyek jelentek meg. Egymás után másztak elő a múlt fojtogató sűrűjéből a szárnyukat bontogató katicabogarak. Fekete pettyeik kikerekedtek, hosszú indákba kapaszkodva tekeregtek fel a babaruha nyakszegélyéig. Az imént még kopasz fejecskén mézszínű loknik repkedtek könnyedén. Bal fülcimpáján piros kövecske csillant. Kerek szemét angyalpillák árnyékolták. A baba elaludt. Katalinka, szállj el, visszhangozta koponyacsontja Melinda csilingelő énekét. A piros csillanás és a katicák, ez volt az utolsó, amire Ervin emlékezett.
Melinda egyre csendesebben szuszogott a férfi vállán. Ő lassan mozdult, nehogy megzavarja. Kinyújtott karral emelte ki a babát az ülésből, és a nő ölébe fektette. Ahogy a csecsemő befordult az asszonyhoz, a katicák ezerfelé röppentek.
Csak egy perc még – gondolta Ervin, és ő is becsukta a szemét.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.
Schlachter Mór az utolsó dudari szódás volt. Ő is, mint az összes eddigi szódás Gyurka az első dudari – néhány, de megbízható forrás szerint az első magyar – ember egyenesági leszármazottja. Benne is, mint az összes elődjében izzott a munkálkodás utáni vágy. Mór éhezett, mohón vágyta azt, hogy kiderüljön különleges sorsot szánt neki az Isten. Aztán amikor egy péntek reggel azt érezte, szíve egy részeg zenekar taktusára dobog, tudta, eljött az idő.