Kiss Edina: Katalinka, szállj el

Ervin alig várta, hogy a villamos beérjen a megállóba. Egy év elteltével sem szokta meg a tömegközlekedést, és úgy érezte, ez már örökre így marad. Gyűlölte a tömeget, a kíváncsiskodó tekinteteket, és elég gyakran megesett, hogy önmagát is gyűlölte.

Alig nyílt ki a villamos ajtaja, ő mohón szippantott bele a kertváros friss levegőjébe. Jólesően megborzongott, ahogy a nyári szellő belekapott még félig nedves hajába. Úszóedzés után sosem bajlódott a hajszárítóval, szeretett időt spórolni az ilyesmivel. Szombatonként meg különösen igyekezett haza a feleségéhez, hiszen ilyenkor együtt készítették el az ebédet. Mialatt ő edzett, Melinda általában bevásárolt, majd közösen fogtak hozzá a főzőcskézéshez. Aznapra sült halat terveztek petrezselymes krumplival.

Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.

– Megjöttem, drágám – kiáltott be a nappaliba, de miután nem érkezett válasz, a konyhába sietett egy pohár üdítőért. Biztosan a fürdőben van, gondolta, és almalével a kezében indult meg célirányosan a kedvenc bőrfotele felé.

Ekkor nyekergés hallatszott a lakás hátsó szobáinak egyikéből.

Meg mert volna esküdni rá, hogy macskanyávogást hallott. Hogy gyanúját beigazolja, a folyosó irányába fordult. Nem jutott messzire. Mozdulat közben pillantása megakadt a nappali közepén; kővé dermedt.

A dohányzóasztal szélén cumisüveg állt; átlátszó falát kék csíkok meg lila csillagocskák díszítették. Az asztal mellett a földön egy üres bébiülés.

Letette a poharat az asztalra. Libabőr futott végig a karján. Vonakodva lépett közelebb, és maga sem értette, miért, felemelte a cumisüveget és beleszagolt. Tej- és púderillat csapta meg az orrát. A gyomra megemelkedett.

Benyitott a gyerekszobába, de mindent a szokásos rendben talált. A gyerekágyban a puha takarón ültek a plüssállatok és kérdő tekintettel bámultak rá vissza, a reluxa félig lehúzva, az ablak melletti kisasztalon pihent Bársony, az óriási plüsskutyus. Ervin visszacsukta az ajtót, és sietve vette az irányt a hálószoba felé. Itt az ajtó félig nyitva volt, felesége köntösben feküdt a franciaágyon.

Mellette egy csecsemő gőgicsélt és rugdalózott.

– Hát te, drágám? Mit csinálsz? – hőkölt vissza Ervin az ajtóban. A meglepetéstől nem is tudott beljebb lépni.

– Na végre, de jó, hogy megjöttél, csak rád vártunk! – Melinda felugrott ágyról. – Gyere gyorsan, lássunk neki, most még olyan nyugodt, tizenegy óráig van harminc percünk – hadarta, és adott egy puszit Ervin tátva maradt szájára. Perdült egyet maga körül, majd visszafeküdt, keresztbe fonta lábait, és közelebb húzódott a gyermekhez.

– Már teljesen ráhangolódtam – mondta odakacsintva a férjének –, hát nem úgy festek, mint egy igazi kismama?

Ervin hol a feleségére, hol a babára kapta a fejét, tenyerébe beleizzadt a cumisüveg.

– Drágám, elárulnád, hogy mi folyik itt? Kié ez a gyerek? – Lassan lépkedett, egyre közeledve az ágyhoz, arra számítva, hogy eltűnik a szeme elől a káprázat. De így még valóságosabbnak tűnt a csecsemő. És még ijesztőbbnek a helyzet. – Melinda, válaszolj már! Mire van harminc percünk?

– Nézd csak, még ezt a lila köpenyt is előkerestem! Látod, még most is jó rám – büszkélkedett a nő, szorosabbra húzva az övet a derekán. Felugrott és odaszaladt a tükrös fésülködőasztalhoz. Beletúrt göndör fürtjeibe, majd ujjaival lesimította két szemöldökét. – Mit szólsz? Korábban jól állt nekem ez a szín. Mióta mondogatom, édes, hogy kellene ide a hálóba egy nagy falitükör!

Melinda felkacagott, olyan zavarodottan, hogy a férfi gyomra összeugrott.

– Drágám, jól vagy? Talán az egyik barátnőd kért meg, hogy vigyázz erre a gyerekre?

– Jaj, édes, ne húzd az időt! Ülj már le ide, vigyázz a kicsire, hogy le ne guruljon, amíg hozom a szövegkönyvet! Így, ni, látod, örül neked! Adhatsz neki egy kis tejet is, már régen ivott. Nem láttad, hová tettem? – kérdezte a nő, de a választ meg sem várva kiviharzott a szobából. A lendülettől köpenye mindkét oldalt nekicsapódott az ajtófélfának.

Ervin nem ült le, csak nézte az ide-oda gurulászó gyereket. Idegenkedett az ilyen pici babáktól. Érezte, ahogy eluralkodik rajta a pánik.

– Melinda, ne szórakozz velem! Te nem szeded a gyógyszereidet? Jóságos ég – emelkedett meg Ervin hangja. Tanácstalanul nézett a kicsire, és kezét a fejéhez kapta. – Hogy kerül ide ez a gyerek? Hogy?

– Azzal kezdődött, hogy vettem egy fagyit – csivitelte a nő, amint visszaért a hálóba, egy paksamétával a hóna alatt –, tudod, a kis Spar mellett megnyitott az új olasz cuki. Hogy ott milyen jó a puncs!

Letette a szövegkönyvet az ágyra.

– Kié ez a gyerek, Melinda? Valamelyik barátnődé? – tudakolta még ingerültebben a férfi, szorosan a nő mögé lépve. – Nem az olasz érdekel meg a puncsa.

Ervin zsebében megszólalt a mobilja. Idegesen elővette, de a bizonytalan kézmozdulattól a mobil a padlószőnyegre esett. Nem hajolt le érte, egyre csak felesége arckifejezését leste.

– Nyugodj meg, édes, megijeszted a babát! Meg engem is – halkult el a nő, és mintha megszédült volna, megkapaszkodott a férfiban. Majd folytatta: – Annyi történt csak, hogy a fagyival leültem a játszótéren egy padra, gondoltam, elnyalogatom… Hú, de meleg van itt, neked nincs meleged?

Melinda felugrott az ablakhoz és sarkig nyitotta.

– Látod, ott a játszótér, a rendelő épülete mögött – magyarázta a szemben lévő házak irányába mutatva.

 Ervin a nő mellé lépett, figyelte az arcát, eltúlzott mimikája gyanút ébresztett benne.

– És? Találkoztál egy ismerőssel? Bevállaltad a gyereket pár órára? – erősködött.

– Most mesélem, várjál már! – Melinda csitítólag megcirógatta férje alkarját. – Látom ám, hogy az árnyékban ott alszik ez az édes csöppség. Az anyja a nagyobbacska testvérével homokozik nem messze tőlem. Hallom, ahogy megbeszélik, hagyják még Balázskát tizenegy óráig pihenni, aztán elindulnak haza.

– A rohadt életbe! – Ervin a plafonra emelte szemét. – Nem azt akarod mondani, hogy hazahoztál egy idegen gyereket, ugye?

– Ha nekem egyszer fiam lesz, lehet, hogy Balázskának nevezem – szólt közbe a nő, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Tetszik neked ez a név, édes?

A férfi döbbenten figyelte a rugdalózó babát és bal szeme alatt rángatózni kezdett egy ideg.

– Vagy nem tetszik? – tette fel a kérdést nagyon lassan újra Melinda.

– Figyelj már rám! – üvöltötte Ervin, és megragadta a felesége karját. – Ugye tudja az anyja, hogy itt van a hálónkban a gyereke? Mondd, hogy tudja!

– Dehogy tudja, nem akartam megzavarni őket, úgy el voltak foglalva a várépítéssel. Észre sem vették, hogy elhoztam. Tizenegyre meg úgyis visszaviszem. Ne húzd ennyit az időt! Gyere, gyakoroljuk el azt a jelenetet, mikor Leonóra a kórházban először látja újszülött gyermekét. Visszafekszem. – Melinda az ágyhoz imbolygott és magához húzta a csecsemőt. – Jó lesz így? Vagy inkább a másik oldalára?

Ervin idegesen lépett a gyerekhez, ügyetlenül felemelte, és odaszólt feleségének, hogy hozza utánuk a gyerekülést, mert azonnal indulnak vissza a játszótérre.

– Akkor most nem segítesz? – kérdezte sírástól elfúló hangon a nő, és felugrott az ágyról. – Tudod, hogy milyen fontos nekem ez a szerep. Kérlek! – zokogta. – Belehalok, ha nem kapom meg. Kislánykorom óta ez az álmom. Leonóra! Nincs már sok esélyem, nem vagyok már húszéves!

– Jézusom, Melinda, neked elment az eszed. Az anyja már értesíthette a rendőrséget... halálra rémíted azt a nőt. Ittál, mi? Gyógyszerre, megint.

Úgy tűnt, Melinda nem hallja a kérdést. Fel-alá járkált a szobában. Ervin zavarodottan fektette vissza a gyereket a kisülésbe, és kirohant a konyhába, sorra nyitotta ki a szekrényeket, de alkoholnak nyomát sem lelte. Rutinosan tépte fel a hűtő ajtaját, néhány üveg felbontatlan sör állt az alsó polcon. Tudta, hogy Melinda sosem inna sört. A kukában – gondolta, és már emelte is a fedelet. Egy üres konyakosüveg lapult a papírszalvéták alatt. Ekkorra már a nő is ott állt mellette, karjában a babával.

Ervin erőszakkal közelebb húzta magához a feleségét, két tenyerével tartotta a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.

– Figyelj rám! Nézz már rám, hallod – ordította. – Nagy hülyeséget csináltál, fel fog jelenteni az anyja, nem viccelek, a rohadt életbe! Nézz már rám!

A kicsi felsírt Melinda kezében, a nő elfordította tekintetét, ringatni és csitítani kezdte a rémült Balázskát.

– Azonnal visszavisszük a nyavalyás árnyékba ezt a gyereket – mondta a férfi, próbálva kifejteni a nő öleléséből a babát.

– Ne problémázz már mindenen ennyit, Ervin, nem lesz semmi baj! – hárította a nő, és lerázta férje kezét. – Itt a játszótér egy percre. Leesett a vércukrod? Éhes vagy? Kapjál be gyorsan valamit, van szendvics.

Melinda ajkait összeszorítva fordult, és nyitotta volna a hűtő ajtaját. Ekkor Ervin utánanyúlt, és kivette a kezéből a babát.

– Tök mindegy, hogy mit pofázok – pufogta maga elé, majd sietve indult a síró gyerekkel az előszoba felé. Visszaüvöltött feleségének a konyha irányába. – Akkor most kezdődik minden elölről? Újra kórházba akarsz kerülni? Hogy gondoltad egyáltalán?

– Hova viszed, Ervin? Hát ennyit nem kérhetek tőled? Mi lenne, ha egyszer az életben támogatnál valamiben? – Melinda széttárta karjait. – Mindig mindent elrontasz. Mindent. Mondd meg nyíltan, hogy nem akarod, hogy befutott színésznő legyek! Mihez kezdjek akkor?

– Drágám, vissza kell vinnem ezt a gyereket, ránk hívják a rendőröket. Teljesen tönkre akarod tenni az életünket? Itt kell maradnod, hallod? Képes vagy rá, hogy itt maradj és ne tégy semmi hülyeséget? – kérdezte a férfi esdeklőn. – Vagy velünk jössz? Nézz már rám! Mi legyen?

A nő a hűtőnek támaszkodott, és egész testét rázta a zokogás.

– Most bezzeg annyira tudod, mit kell tenni. Hogy mi a helyes, mi? Akkor kellett volna észnél lenned, amikor száznegyvennel száguldoztál a jeges úton! Még szóltam is előtte. – Melinda tehetetlen dühében odacsapott a hűtőajtóra. – Ismerted jól a fogadó előtti nagykanyart. Akkor kellett volna okoskodni, nem most!

A férfi becsukta szemét, ezer apró szikra nyilallt a halántékába. Letette az ülést a földre, becsatolta a babát, és közelebb lépett a nőhöz.

– Ne csináld ezt, drágám. Bajba kerülhetünk. Gyere ide, nyugodj meg. – Ervin magához szorította a nőt. Melinda már alig állt a lábán, ám ekkor kitépte magát a férfi karjából.

– Hagyjál!

A nő a földre rogyott, és négykézláb mászott oda a bébiüléshez. Megsimogatta a baba talpát, úgy tűnt, a pici ettől megnyugszik. Az ülés mellé kucorodott és egy ujjal, gyengéden cirógatta a baba pucér bőrét, ahol csak érte. – Ilyen aranyos kis keze meg lábacskája volt. És haja. Sok-sok haja.

A kicsi az érintésre újra gőgicsélni meg rugdalózni kezdett. Melinda megringatta az ülést.

– Most lenne kétéves – hüppögte.

Ervin felhúzta a cipőjét. A nyitott ablakon keresztül a körút irányából éles sziréna hangja visított be a lakásba. A férfi letörölte homlokáról az izzadságot és sietve lépett az ablakhoz. Két rendőrautó kanyarodott be a játszótér melletti parkolóba.

Ervin nehezen tudott uralkodni magán, de visszaült felesége és a baba mellé a földre. Mélyeket lélegzett.

 – Nem lesz semmi baj – suttogta, kisimítva felesége szeméből az összeragadt tincseket. Kivett zsebéből egy zsebkendőt és letörölte Melinda arcáról az elmaszatolódott festéket. – Nem hagylak itt egyedül. Felhívjuk a rendőrséget, hogy jöjjenek fel ők a gyerekért.

– Nem lesz semmi baj – szipogta a nő, és közelebb húzódott hozzá. Arcát a férfi mellkasába fúrta.

Ervin tudta, be kellene mennie a földre esett mobilért, de teste nehezen engedelmeskedett. Fáradt volt. Nagyon fáradt. Hirtelen zúdult rá a bánat, mint amikor vastag felhőréteg takarja be a reményt színlelő kék eget. Émelygés kínozta, és a megszokott íz is hozzákeveredett. Hiába a sok hónapnyi napfelkelte és naplemente, a több ezer fogmosás, a vér ízét semmi nem tudja kimosni a szájából.

Talán ráér még az a hívás. Várhat még egy-két percet, hogy Melinda teljesen megnyugodjon – gondolta. S ahogy ezt elhatározta, az előszoba levegője sűrűvé vált, a bútorok megfolytak, a bejárati ajtó elvesztette körvonalait. Amikor a kilincs megnyúlt, és a sárgaréz a földre cseppent, Ervin rémülten emelte tekintetét a babára. Balázska zöld rugdalózóján fekete pettyek jelentek meg. Egymás után másztak elő a múlt fojtogató sűrűjéből a szárnyukat bontogató katicabogarak. Fekete pettyeik kikerekedtek, hosszú indákba kapaszkodva tekeregtek fel a babaruha nyakszegélyéig. Az imént még kopasz fejecskén mézszínű loknik repkedtek könnyedén. Bal fülcimpáján piros kövecske csillant. Kerek szemét angyalpillák árnyékolták. A baba elaludt. Katalinka, szállj el, visszhangozta koponyacsontja Melinda csilingelő énekét. A piros csillanás és a katicák, ez volt az utolsó, amire Ervin emlékezett.

Melinda egyre csendesebben szuszogott a férfi vállán. Ő lassan mozdult, nehogy megzavarja. Kinyújtott karral emelte ki a babát az ülésből, és a nő ölébe fektette. Ahogy a csecsemő befordult az asszonyhoz, a katicák ezerfelé röppentek.

Csak egy perc még – gondolta Ervin, és ő is becsukta a szemét.