Nagy Szilvia: Film−Színház alvilágunk bugyraiból

Kísérleti előadásról beszélünk mind a munkafolyamatokat, mind a végeredményt tekintve. Popescu szabad kezet adott a színészeknek, így az elkészült produkció tulajdonképpen össztársulati alkotás. Érdekes új helyzetet teremt, ha a próbák során a rendező elengedi a szokásos színházi hierarchiaviszonyokat, és mindenki hozzátehet magából valamit a készülő anyaghoz, márpedig a Tamási Áron Színház szinte a teljes művészállományát felvonultatta. A sok egyéni szál végül egy szövetté állt össze.

Összeáll egy agyunk vetítette film

A Popescu-féle Szerelem és más bűntények olyan, mint egy drága kelim faliszőnyeg, melyre a balkáni szegénység és kilátástalanság motívumait szőtték. Teli a színpad sűrűn felhalmozott, szükséges vagy szükségtelen kacatokkal, de minden egyes apró tárgy mesél; egész életek látszanak rajtuk, és bár nagy szerepük nincs, a közönség számára megnyílik rajtuk keresztül egy másik dimenzió. Mert Popescu sok dimenzióval készült, és a kísérlet ezekkel varázsol egy újabbat, immáron nem a színpadon, hanem bennünk, nézőkben. A rendezés szándékosan nem akar elvonatkoztatni a filmes eredettől: a tér már nem színpad, hanem szélesvásznú képernyő, a szereplők a forgatókönyv instrukcióinak stílusában sokszor egyes szám harmadik személyben (E/3-ban) beszélnek önmagukról, a háttérben pedig színpadi élőkamerás felvételek kommunikálnak velünk egy újabb információsíkon. Mindez a szerteágazó kuszaság és töredezettség arra készteti a színházi nézőt, hogy összerakjon magában egy új produktumot, egy párhuzamos filmet, melyet korábban nem tapasztalt élénkséggel a saját agya vetít. Minden bámulatos és izgalmas részlete mellett ez a kísérlet valódi áttörése.

A kamerahasználat megér egy külön laudációt. Az utóbbi időben nagy divat lett a mozgóképet behozni a színpadra, de csak nagyon kevesen értenek hozzá, hogyan simítsák bele észrevétlenül és ízlésesen a vetített anyagot a színház három dimenziójába. Popescu megoldása mesterfogás. A hátsó falat beborító vásznat két részre osztja, a projekciók egyformák vagy különböznek, de mindig a szituációra reflektálnak, ráadásul stílusosan beleolvadnak a balkáni élettér romgicsébe. A mutatvány „veszélyes”, mivel rengeteg az élőfelvétel, ahol a színészen múlik a pontos kameraszög beállítása. A képek, akárcsak a díszlet tárgyai, tömörített jelentés univerzumok. A narancstrancsírozás kiragadott pillanatai, az ablakon kibámuló merev arc, a formalinos üvegben úszó halott magzat metakommunikációs üzeneteiből azonnal kicsomagolódik bennünk a teljes tartalom. A hatalmas felületre vetített tűz vörös fénye megszínezi az egész nézőteret, mint egy moziban; hatásos és lenyűgöző látvány. Az is remek átemelés a kameratrükkök világából, amikor a kicsinyített tárgyakat életnagyságúvá varázsolják, a kisautó satuba helyezése és összetörése humoros eleme az amúgy komor történetnek.

A személytelenségtől a belső drámáig

A cselekmény látszólag teljesen jelentéktelen. Lassú mederben csordogál és vontatott. Sokkal inkább egy életérzést kapunk: megelevenednek a belgrádi panelrengeteg téli szürkeségében megbúvó kisemberi sorsok, a mindennapokat átszövő maffiaterror, az unalom és a fásultság. Zsákutca-variációk egy lakótelepre. Távolinak érezzük magunktól ezt a világot, mégis ismerősek a történetek: boldogtalan kapcsolatok, elrontott életek, elérhetetlen álmok. Szemelvények mindabból, amit magunk és egymás ellen elkövetünk. A Szerelem és más bűntények tehát érdemes alapanyag, egyben társadalomrajz a ’90-es évek várakozásteli Közép-Európájáról.

A főhősnő, Anica menekülni akar eddigi életéből. Kapcsolatuk a helyi maffiavezérrel, Milutinnal sosem volt őszinte; Anica egy nagy csalódásból menekült a nála jóval idősebb férfi hoz, aki valójában mindig egy másik nőt szeretett. Velük él a 16 éves Ivana, Milutin mélydepressziós, szuicid hajlamú lánya is. A hétköznapok az alvilág kisstílű ügyletei közt telnek, Anicának semmi életöröm nem jut. Elhatározza, hogy lelép Stanislavval, Milutin emberével stb.

A színen rengeteg más szereplő is felbukkan, de a színészi teljesítmény kiegyenlített. Természetesen vannak olyanok, akik szerepükből adódón többet mutathatnak meg magukból. Ilyen Anica, Milutin, Stanislav és Stanislav anyja. Bárki áll is azonban a színpadon, ugyanazt a játékstílus viszi végig, ami különösen az E/3-as önnarrációk hangneménél tűnik ki. A forgatókönyv-instrukciók szenvtelen objektivitása elemeli az érzékelésünket, a karakterekkel való azonosulásunk ezekben a pillanatokban ellehetetlenül, mivel ők sem képesek azonosulni önmagukkal, azzal az élettel, amit élnek. Ez a megoldás erősíti a tartalmat. A személytelen szövegek aztán kikopnak, átadják helyüket a belső, személyes drámáknak.

Milutin a helyi maffiavezér. Pálffy Tibornak „nem sok dolga van”, karakteres arcával és orgánumával csak be kell sétálnia a színpadra. Jelenléte erőteljes, beszéde görcstelen és egyszerű, tele a szerb alvilág ízével és a sokat látott ember józanságával. A darab vége felé értjük meg, mi játszódik benne tulajdonképpen, kinyílik a színész és a szerep is. Az előadás ikonikus jelenete, amikor hosszan bámul ki az ablakon, és arcának minden nem létező rezdülését a nagyvásznon követhetjük. Olyan, mint egy szuggesztív anti-Salvador Dali-fotográfia.

Anica a fiatalság utolsó dühével söpri le magáról az unalom és untság pókhálóit. Elszánt, határozott, szabadulását előre eltervezte. Sajnálja az itt maradókat, őket is rá akarja döbbenteni, hogy élhetnek jobb, igazabb életet. Korodi Janka szó szerint megragadja a karaktert; mozgása erős, ideges, indulataiban nem tud hibázni. Egyvalamit nem sikerül megérteni csupán a rendezés kapcsán: azokat a táncrángásokat, amiket végeztetnek vele. Semmihez sem kapcsolódik, és felesleges! Minden benne van így is a játékában.

Kónya-Ütő Bence Stanislavja egy egyszerű, jó szándékú lakótelepi srác bűvészi ambíciókkal, akit bekebelezett a szegénység és a maffia. Kónya-Ütő jól keveri ki az árnyalatokat: épp annyira férfiasan romantikus és álmodó, hogy elhisszük, Anicában – aki eddig észre sem vette – tényleg megmozdít valamit. Látszik rajta a lélek: édesanyjáról tulajdonképpen ő gondoskodik, és ő az, aki visszakozna az utazástól, mert nem bírja itt hagyni a többieket. A darab egyik legfontosabb kérdésfelvetése: mi a helyes, magunkért vagy másokért élni? Stanislav az egyik kulcsfigurája a történetnek, az előadás talán egyetlen igazán szimpatikus karaktere.

Anyját Gajzágó Zsuzsa játssza. A Bésame mucho dallama egyre fojtogatóbban tekeredik a karaktere köré. A lakótelepi szegénységbe süllyedt, sorsába bolondult énekesnőt látjuk, aki nem bírja elengedni a múltat. Esténként a helyi presszóban énekel, ám ezeket a fellépéseket titokban Stanislav finanszírozza. Az egykori csillagot, a fiatal, szép nőt látja még mindig a tükörben, melyet azonban már rég ezer darabra tört „a” nagy szerelem, és most a megcsalt, elhagyott, kiöregedett asszony zokog csak fel a Bésame muchóban a szilánkjai mögül. Megrendítő alakítás.

Milutin lányáról, Ivanáról a zárszó miatt kell szót ejteni. Kurkó Karolina, a Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozatos tanulója fiatalsága ellenére végig fegyelmezetten dolgozik, érzékeny szerepében tapasztalt kollégáihoz hasonlóan beleolvad a darab légkörébe. Zárómondatai azonban erőtlenek még, és talán ezért sem tudja azonnal felfogni a megbűvölt néző, hogy itt a vége az előadásnak. Mindenkit egyénileg felsorolni nem lehet. A balladai töredezettséggel egymás után és egymásra „vágott” jelenetekbe állandóan érkeznek az újabb szereplők, szinte már nyomon se tudjuk követni! A tapsrendnél azonban sokkoló a létszám. Ott szembesülünk vele, hány színész vett részt ebben a produkcióban. Végig komoly, koncentrált munkát, egymást értő, egyfelé gondolkozó társulatot láttunk.

A Szerelem és más bűntények egy különleges kísérlet nézőnek és művésznek egyaránt, de mondjuk inkább: alkímiai produkció. Aki látja, érti, miért. A kémcsőből végül kicsöppen az az esszencia, amit előbb-utóbb mind le kell nyeljünk: hogy a szerelemben tönkretesszük egymást és magunkat, hogy a szerelem örökké fáj, és hogy a szerelem elkerülhetetlen. Hogy a sorsunkat mi választjuk, ha van elég erőnk hozzá, és hogy minden változás fáj, mert mindig elvesztünk valamit vele. Az előadás ugyanakkor talán megválaszolja azt az örökkön fel-felbukkanó dilemmát is: melyik utat válasszuk, melyik út a jobb? – Bármelyiket is, valami miatt mindig, mindenütt szenvednünk kell.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)