2021. december 03., 08:07
Máthé Sámuel (1904–1993) Bölön nagy tudású embere volt. A szomszédság és a szegről-végről való rokonság folytán gyermekként be-betévedtünk Samu bácsihoz és Lujza nénihez. Az, hogy naiv költő is volt, csak most derült ki számomra, amikor unokája, Bedő Áron – úgy silabizáltuk: más ágról édesapám harmadik unokatestvére – megmutatta Samu bácsi hátramaradt verseit. Maradék, foghíjas hagyaték, mert egy jó kötetnyi verses füzetének nyoma veszett. Hol, hol nem, odalett.
A gyermek hallja, amit körülötte csak gondolatban mondanak ki. Szavak nélkül is tudja, szeretik-e. Azt hazudó szavak mellett is tudja, ha nem. De ha az indulat és a szó eltér egymástól, összezavarodik. Önmarcangoló lesz, akit anyja elfojtott dühvel ölel. És az életnek sosem hiszi el majd az ölelést. S ha meghal az anya idő előtt (mikor is lenne időben?!), de mégis, aki gyermekkorban, anyja emlékével árvul anyátlanná, egy életre magában hordozza az elhagyatottság sebét, az elhagyástól való félelmet és az örökös, már-már őrült féltést.
Hogy miért lett Samu bűnbak a családban és békétlen talán egész életében, egy-egy elejtett szóból rakhatja ki az olvasó, mint egy régi, sok darabjára hullt cserepet, melyet teljességében rekonstruálni nem áll az utókor módjában. Nem kallódtak el életrajza részletei, ha versei zöme el is. De még mindig nem elég nagy az eltelt idő, hogy a darabokat szégyen és a kenyértörés félelme nélkül összeillesszék az utódok.
Samu bácsi felnőttnek, gyermeknek odaadással mesélt, szenvedélyesen, komoran kiállt a magyar tartás, magyarságtudat védelme mellett. Felháborodottan idézte fel nekünk, kiskamaszoknak azt a fejébe vésődött pillanatot, amint Bukuresbe egy zöld kötött szvetteres magyar lány – ott szolgált éppen, válaszolta közbevetett kérdésemre, hogy hogy kerül a román fővárosba magyar lány – egy román katonával betér a klozetba. Vérben forgó tekintetéből tudtam, hogy főben járó bűn lehet a román, a katona és a klozet külön-külön is, de így egyben, ráadásul a magyar lánnyal együtt, még annál is nagyobb bűn.
Megtudom róla, ami elmondható. Azt is, ami nem. A megértést, a szavak közti összefüggést e kettő adná. Apja félelme, hogy elsőszülött fia talán nem tőle van. A fiú félelme, hogy talán igaz, amit a falu rebesget, s akkor valamiképp miatta. Miatta is lehet apja kérlelhetetlen nekibúsulása, s akkor mégis jogos a mostoha rá irányuló, jogtalan haragja; valamiképp mégis érthető öccse érthetetlen háborúskodása. Feloldhatatlan teher. Nem csoda, hogy a rím varázsát kereste.
A család története anyai ágon mesélődik. S így más történetszálakból fakad. A nagymamáig megyünk vissza, Héczei Rebekáig, aki nővéréhez hasonlóan, őt követve, az ő jó sorsát remélve Árvátfalváról Bölönbe ment férjhez, Budai Istvánhoz. Gyermekeik: Budai Veronika, Budai Mári, Budai Están (elesett az első világháborúban) és Budai Anna. A legnagyobb lány, Veronika hozzáment a harangozóhoz, Máthé Sámuelhez. Három gyermekük született: Vera (1900), Samu (1904) és Imre (1907). Ugyan Samu bácsi versében tífuszt említ, a családi legendárium szerint a legkisebb gyermek születésekor az anya gyermekágyi lázban meghalt, az édesapa nyolc hónap múlva öngyilkos lett. A gyermekeket a rokonság nevelte fel. A kis Verát a módos Rácz Sándor bácsi és felesége, Judit, Rebeka nagymama nővéréék vették örökbe; a kis Imrét nagynénjük, a gyermektelen Pál Jánosné Budai Anna fiaként nevelte fel.
Négyéves Samunknak, ifj. Máthé Sámuelnek nem volt olyan szerencséje, mint Verának. A falu bírái őt is Anna nénihez utalták. A nagynéni talán túl nagynak, másnak ítélte Samut ahhoz, hogy méltónak találja szeretetére: Budai Anna kegyetlen mostohának bizonyult, s ahogy örökbe sem, be sem fogadta igazán.
Hogy mi fért bele ebbe az árvák közt is legárvább szerencsétlenségbe, azt Samu bácsi saját életéről írt, már-már balladai versciklusa őrzi. Végül feleségével, Berecz Lujzával a Rácz-házban, a bölöni Bodor utcában élt haláláig. S hogy ő meg tudott-e végül békélni? Ha családjával meg, sorsával, önmagával is? Öregségében is, minden, keze ügyébe került papírfecnire rótt, reszketegségében is erős, akaratos betűi mintha az örökös vívódás mintázatai lennének, az értelmetlen értelemmé edzése. Ostorcsapások.
Máthé Sámuel élete
(részletek)
1.
Valamikor az életem hajnalán
Nekem is volt egy szerető jó anyám
Úgy gondolom fogta az én kezemet
S becézte az apámmal egy nevemet
2.
Édesanyám a tífuszba hala meg
E bacilust különképpen kapta meg
Beteg asszony kisgyermekét dajkálta
Ő meghala s az asszony[1]
felgyógyula
3.
Ezerkilencszázhetet ír a naptár
Szeptember havában telik el a nyár
Halványan emlékszem édesanyámra
Fehér kezét felém nyújtá, búcsúra
4.
Három árva sírva gondol utána
Könnyes szemmel tekintnek az apára
Ott maradtunk mi négyen a vár alatt
Mer az apám szolgálta az egyházat
5.
Úgy tudom, hogy földet adtak kezembe
Hogy az anyám temessem el örökre
Visszajött a fecskemadár fészkére
De az anyám nem jött vissza sohase
6.
Nem pótolja semmi az édesanyát
Révedezve tekintett reánk az apánk
Kinek milyen sorsa van azt viseli
Mert azt másképp senki sem fogja tenni
7.
Ezerkilencszáznyolcnak a tavaszán
Március tizenötnek a virradtán
Édesapám meghasonlott magával
Nem törődve neveletlen fiával
8.
Kimentem a temetőbe annyiszor
Kiabálva zúgolódva mind máskor
Mind a ketten miért ülnek itt ennyit
Ki kezdi meg este nekem kenyerit
9.
Testvérimnek kerültek jó mostohák
Nyolc hónapra reám maradt a világ
Négy év után mi maradt reám? az árvaság
Kóborolni látták az apám fiát
10.
Úgy a sorsom magamjáró szekerén
A falumot árván végigjártam én
Féltek tőlem agképp[2]
mint az ördögtől
Én akkor nem kértem semmit senkitől
11.
Került nekem is egy rokon mostoha
De a szívemnek nem vala nyugalma
Elmentem ahol a kis öcsém vala
Hogy többé ne aludnék a bástyába
12.
Úgy valahogy mint a gazdátlan kutya
Helyet kértem egy rövid éjszakára
Sokat néztem Pál Jánosné két szemét
Ha este lesz hova leszek én innét
13.
Helyet vertem mert nem volt amit tegyek
Nem volt sehol hol nyugalmat keressek
Nem volt erőm hogy kenyeret keressek
Korán reggel óvodába felküldtek
14.
Ha megvertek sírdogáltam csendesen
A kapuhoz támaszkodtam könnyesen
Nem hívott bé engem onnan senki sem
A sötétbe félve béeregeltem[3]
15.
Sokszor vala hogy kiutasítottak
Hogy engemet örökbe nem fogadtak
Ó ha tudnék elrepülni messzire
Hogy ne volnék senkinek a terhére
(…)
21.
Jött az első világháború zaja
Nekem is jött a becsületem napja[4]
Nincs mit büszkélkedjek vele oly nagyon
Mer a füvet jól levágtam jól tudom
22.
Kezem nyele vékony vala mint az ág
Pestről rendelt kicsi kaszám fütyül s vág
Vasárnapom azt hiszem hogy kevés volt
Hadiasszony[5]
a kézfogóm elég volt
23.
Harcoltam én a faluba a kaszával
Két nagybátyám a harctéren puskával
Megosztoztunk mer ők ott maradának
Életükkel számoltak a hazának
24.
Bebútorozta az élet a szívem
Minek neve azt hiszem hogy szerelem
Szeretem én a madarat végtelen
Elbeszélem jó pajtásom kereken
25.
Oly két ökör nem született a földre
Egy madárért szóba álljak cserébe
Fel a fára egykettőre sebesen
Le a fáról még annál sebesebben
26.
Három oldalbordám tudom megbánta
Három hétig ott feküdtem az ágyba
Akkor tudtam meg hogy mi a szerelem
Hogy a végét soha el nem feledem
27.
Ez történe kilencásztizennyolcig
Míg az éltem nem ért egy más szakaszig
Észre sem vettem hogy érik a búza
S a madárkát felváltá a leányka
(…)
29.
Tizennyolcba János bátyám hazajött[6]
No Samu — te végezd a gazdaságot
Imréből faragok egy jó kovácsot
Teneked adok jó két tinót meglátod.
30.
Tel az idő én a munkát megfogtam
Becsületem tisztesen fenntartottam
Cseng az üllő annak hangja elhallszik[7]
Pál Jánosnit[8]
hogy nagy mód van úgy hangzik
(…)
1 mármint a dajka
2 akképp
3 bementem (székely)
4 a férfiak elmentek a háborúba, ő lett tízévesen
nagy kaszás a faluban
5 a katonák otthon maradt feleségei
6 nevelőapja, nénje férje, Pál János: tisztelte
Samu bácsi, mert védelmébe vette
7 Pál Jánosék kovácsok voltak
8 Pál Jánosnál (-nitt: székely helyhatározórag)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
